Madách Imre: Az ember tragédiája – MITEM, Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
A temesvári előadás időt hagy nézőjének a látvány befogadására, az abban való lehető legmélyebb elmerülésre.
Fotók: MITEM
Épített nézőtérre érkezünk: négy, szimmetrikusan elhelyezett bejárata van a díszletkomplexumnak, ugyanezen négy járást használják majd a szereplők is; néhol már kiálló szálkákkal fenyegető, háromszintes lelátó veszi körül a játszóteret. Egy hosszú asztalon élettelen kígyó hever, a kopottas fa rideg színei mindenütt; korántsem mennyei hangulat uralja Silviu Purcărete Tragédia-rendezését. A nézőtér, egyben díszlet-tribün valójában az utolsó ítélet helyszínéül szolgáló bírósági tárgyalóterem. A fölállás: anatómiai színház, mely sok asszociációt rejt magában: embert fogunk boncolgatni, ítélni fölötte; mindezekkel ellentétben a temesvári Az ember tragédiája egyáltalán nem didaktikus vagy szájbarágós, a magyar közönségbe kódolt „kötelező olvasmány ízt” pedig egy pillanatra sem érezzük.
Dragoș Buhagiar díszlettervező voltaképp üres teret hagy középen, melyet majd az amorf jelleget öltő – a román rendező más munkáiból már ismert – hullasereg tölti be (ők a szedett-vedett angyali kar és a mindenkori plebs); rajtuk kívül csak pár díszletelem és kellék jelenik meg, a síri árnyalatot komplex fényjáték színesíti.
A jelmezek ugyancsak Buhagiar munkái: a játszók a tér világába olvadnak fakó öltözékükkel, egyénítetlen, fehérre meszelt arcukkal; a korszakváltások már élesebben rajzolódnak meg, tipikus, azonnal dekódolható elemekkel, mint például a francia forradalom frígiai sapkái, vagy London keménykalapjai, cilinderjei. Ádám és Éva öltözéke mindig a legkonkrétabb, kiemelődnek a tömegből; valamint a három Luciferünk (Tokai Andrea, Balázs Attila, Bandi András Zsolt) elegáns fekete maffiózóruhában kommentálja végig a történelmet és jövendőt. Ez utóbbi színészeket azért is tudom kiemelni, mert Purcărete formanyelve csak hármójuknak engedi, hogy végig szerepkörükben – ami valójában egy szerep – maradjanak, az előadás többi résztvevője permanens szerepcsere közepette néha megjelenítője, olykor szinkronizálója az első emberpárnak. Megkockáztatható, hogy a román művész számára az álom volt a legfontosabb nemzeti drámánkból: a 4. színtől Ádámra és Évára egész fejet fedő, arctalan gumimaszk kerül, melynek csak szemnyílásai vannak, így képtelenség beszélni bennük. A tömegből színenként két „tolmács” válik ki, akik az aktuális főszereplők hangjai; ez a váltakozás kíséri végig mind a tizenegy álomjelenetet.
Purcărete megalkotott szabályrendszere egész egyszerűen kiveti magából a Prágai színt, így annak két része nem szerepel az előadásban. Visky András mint dramaturg járult hozzá a Tragédia lecsupaszításához, fontos tényező, hogy rengeteg filozófiai okfejtés és eszmefuttasásos ütközet majdnemhogy teljes egészében hiányzik a szövegkönyvből, ezáltal az események szokatlanul felgyorsulnak, szinte mentesek az emberi helyzetektől, idegenek, megfoghatatlanok, álomszerűek. Azonban félreértés ne essék, a játékot nem jellemzi a kapkodás és az érthetetlenség, sőt, gyakran vontatottá válik egy-egy szín, mintha a karakterek bódultan állnának a térben, mintha nem reális időben történnének az események; gyakorta kerülnek be „koridegen” elemek, a Római színben például védőruhás járványkezelők érkeznek, Konstantinápolyban benzinnel locsolják föl az eretnekek máglyáját. Sok helyütt pedig átkerülnek bizonyos szövegrészek egyik képből a másikba, példának okáért A Föld Szelleme a tizenegyedik színben szólal meg először. Mintegy kizökkentésként pedig a Luciferek minden új stádium előtt teátrálisan, szinte kényeskedve jelentik be a helyszínt.
Éva, így a nő, a nőiség sokkalta hangsúlyosabban jelenik meg (és már csupán a Prágai szín hiánya miatt sem ellenséges a gyengébbik nemmel), mint az általában megszokott: a karakter legfőbb attribútuma egy tűzpiros, nagyjából tízcentis magas sarkú cipő; külön izgalmas momentum, amikor az előadás elején ennek segítségével tudja leszakítani a tiltott gyümölcsöt. A szembetűnő lábbeli kísértetként járja be az előadást, és az sem véletlen gesztus, hogy az Úr hangját is egy színésznő (Éder Enikő) adja: a fojtott, gyereknek és öregnek is egyszerre ható beszéd borzongató, zavarba ejtő.
Az előadás zeneiségéért jórészt a résztvevők felelnek: a mikrofonba sustorgott kommentárok, jajdulások, nyögések, az állathangok utánzása, az atonális ének-beszéd, vagy a kórusdalok mind-mind egyedi akusztikát kölcsönöznek Purcărete rendezésének; ugyanakkor Vasile Şirli zenéje mintha idomulna a díszlethez: szikár és visszafogott, nélkülöz minden – a téma adta – grandiozitást.
Az utolsó jelenetet talányos optimizmus lengi be: a jól ismert mondatokat fragmentumaiban adják elő a párokban lassúzó halottak, minden giccstől mentes lezárás, szinte megnyugtató utolsó percek, fölébredtünk. A temesvári előadás időt hagy nézőjének a látvány befogadására, az abban való lehető legmélyebb elmerülésre, szinte ráérősen mozgatja elváltoztatott hangú rémálomtömegét, mondatja el a mondatokat, játszik el egy-egy tárggyal; nem a pillanatnyi váltásokkal sokkol, hanem az atmoszférateremtéssel, világába való teljes bevonással: e szabadulás a lidércnyomás alól a küzdés maga.
