Lúdas Matyi / Szegedi Nemzeti Színház
„Sok lúd disznót győz” – tartja az ismert közmondás. Csupán négy szó, mégis fontos igazságok bújnak meg mögötte. Elveszettek, gyengék, bátortalanok… ezek az emberek, ha megjelenik a zsarnok. De milyen utat kell megjárni a végső győzelemig? Meddig feszülhet vajon az elnyomás húrja? És ki szakíthatja el? Benkó Bence és Fábián Péter a Szegedi Nemzeti Színházban bemutatott legújabb rendezésükkel ezúttal Lúdas Matyi történetének adtak teljesen új értelmezést, és megmutatják, mi történik, ha Matyi elszabadul.
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
Még égnek a fények a teremben, amikor a nézőtéren a gyerekközönség hirtelen elcsendesül. Egy pillanat múlva két libát látunk a színpadon sertepertélni. Matyi gazdát várják, hogy útjáról hazatérjen, és eljöjjön értük. De álljunk meg egy pillanatra. Hol is tartunk a történetben? És egyáltalán, hogy kerülnek beszélő állatok a darabba? Mikor a két libalány, Tepertő (Menczel Andrea) és Pecsönye (Borsos Beáta), avagy optimizmus és pesszimizmus párbeszédbe kezd, kiderül, hogy a néző rögtön a dolgok közepébe csöppen. A két tollas jószág először kívülállóként, egyfajta narrátorként vezeti fel a történetet, majd később láthatjuk, hogy szereplőként és mesélőként is újból felbukkannak. Karaktereik mókás ellentétet alkotnak az álmodozó, romantikus és a józan, realista jegyek ütköztetésének megnyilvánulásában.
A „farce” jellegű felvezető jelenet után a függöny fel, és elénk tárul a teljes színpadkép: egy épülő város. Keményen dolgozó munkásembereket látunk, Döbrög népét, amely himnuszt zengve dicsőíti a várost és urát, Döbrögi Dezső Dagomér őfőméltóságát, aki böhöm termetével hamarosan személyesen is (szinte már több mint 3D kiterjedésben) leereszkedik a pórnép közé, hogy megszemlélje birodalmának épülését; na és persze készülő ebédjét, ami nagy borzalmára „füstbe ment”. Ez a szerencsétlen esemény katalizátorként indítja be a kialakuló konfliktust, amely a Matyira mért botütésekhez és a bosszúra való éhséghez vezet.
A Szakács Ferenc által tervezett díszlet szemlélteti, hogy tulajdonképpen a város folyamatos építésének allegóriája íveli át az egész előadást. Közben megjelennek persze más-más elemek is, de az emelvények, kötelek mindvégig ott vannak a háttérben, ez adja a darab felépítésének szilárd alapját. Horváth Jenny jelmezei pedig nagyon egyértelműen hangsúlyozzák az egyes állatokkal való azonosítás metaforáját. Döbrögi, a disznófejű, Ispán, a nyájasan hízelgő macska, és a nép, amely birkanyáj módjára béget, és azt teszi, amire utasítják.
Matyi Krupp Bence alakításában kezdetben henyélő alakként tűnik fel a színen, aki nem akar „gürizni”. Nem tetszik neki, amit maga körül lát: hogy mindenki kidolgozza a belét is, még sincs elég pénz a megélhetésre. Édesanyja, a szakácsnő (Molnár Erika) mondogatja neki, hogy aki nem dolgozik, az bizony ne is egyék, mire ő rávilágít, hogy édesanyja folyton dolgozik, de így sincs mit ennie. Ő az apjához hasonlóan az igazság nyomába akar szegődni. Ezzel el is érkeztünk egy fontos szálhoz: az apai örökség jelenlétéhez. Matyi sosem ismerhette az apját, anyja pedig mindig óva inti attól, hogy olyan legyen, mint amilyen ő volt. Matyiban mégis él egy olyan apakép, amire felnéz, amit követni akar. Aki nem gürizik a semmiért, hanem feláll, és „megcselekszi, amit megkövetel a haza”. Ez is hozzátesz ahhoz, hogy a verés utáni indulat azt mondatja vele, háromszorosan veri vissza Döbrögin a botütéseket, amit a libái elkobzása elleni felszólalásért kapott. Később azonban kiderül, hogy amint az lenni szokott, az elképzelt ideál nem egészen felel meg a valóságnak.
Döbrögi karaktere Gömöri Krisztián megformálásában nem egy rettenthetetlen és félelmetes uralkodó. Sokkal inkább hasonlít egy basáskodó, elkényeztetett gyerekre, aki, ha valami baj történik, azonnal rohan a „mamához”. Vagy jelen esetben az őt mindenben pátyolgató ispánhoz, akit („cross casting” alapján nem véletlenül) Szilágyi Annamária alakít. Hatalmának fitogtatását a színpadon kívüli világhoz intézett kiszólásaival is érzékelteti (például: Hang!), mintha még a külső hatalmak is az ő rendezői utasításainak engedelmeskednének. És ha valami nem tetszik neki, mi a megoldás? Hát a törvénymódosítás! Balgábbnál balgább törvények sokaságát kényszeríti népére, amiknek betartása szinte lehetetlen. A jelenetek nevetséges túlzásokkal teletűzdelt formában mutatják meg a kicsinyes önkényt, mikor már a levegővételt is 25 botütéssel büntetik. Az igazság nevében való döntéshozatal már mindenki számára idegen fogalommá vált, és a részeges kisbíró (Szívós László) is tehetetlenségében inkább csöndben engedelmeskedik a parancsnak, mint hogy maga ellen fordítsa a zsarnokot.
A dolgozó nép kizsigerelése szintén nagy hangsúlyt kap az előadásban, hisz mikor felmerül a munkaszünet lehetősége, kiderül: annyira túl vannak hajszolva, hogy azt sem tudják, mi az. Ők is mind megragadtak a gyereklétben: buták és nincs identitásuk, csak birkanyájként terelődnek jobbra-balra. Tanulatlanok, mert nem volt lehetőségük iskolába járni, aminek eredménye a kollektív sodródás a semmi felé. Matyi ebből is ki akar törni, és ő lesz az, akinek végül sikerül öntudatra ébreszteni a népet, amely utána kórusban zengi a forradalmi igazságot: „Egyikünk se szolga!” Nagyon élesen kirajzolódik a kontraszt a nép és Matyi zsarnoki uralomra vonatkozó reakciója között. Elgondolkodtató, hogy mennyi mindent el lehet fogadtatni és meg lehet csináltatni az emberrel, ha félelemben tartják. Ezzel szemben Matyi a bosszúvágytól vezérelve átesik a ló másik oldalára, és a második veréstől számítva könyörtelenségben már ő sem lesz különb Döbröginél, egészen az előadás végén bekövetkező fordulatig.
A darab az etikai, erkölcsi tartalmon túl erős társadalmi mondanivalót is hordoz. Több ponton is felmerül az oktatás, az egészségügy, illetve a kultúra hanyatlásának témája és annak miértje, amely napjainkra nézve erős áthallással bír. Így jutunk el az álruhás Matyi által megtestesített figurákig, akik internacionális kontextust és összehasonlítási alapot csempésznek a történetbe. Olaszországban virágzik a művészet, Nyugat-Európában pedig a tudomány. És mi a helyzet Döbröggel? – teszi fel a kérdést már maga Döbrögi nagyúr is. A kérdés nyitott, a változásra adott a lehetőség…
A reneszánszból kipottyant itáliai festő és német ajkú orvosgéniusz figurák sajátos módon képviselik azt a nézetet, amely szerint a fejlődéshez fontos kitekinteni, tanulni más nemzetek kulturális és tradicionális örökségéből. Hisz ahogy az előadásban is látjuk, eljön az idő, mikor a különféle területeken szerzett tudás hasznosítása szükségessé válik. A nyelvek keveredéséből és az idegen szavak „magyarosított kihallásaiból” pedig sok megmosolyogtató pillanat születik a színpadon. A drámaszöveg maga is tele van rejtett utalásokkal, szimbolikával, amit a gyerekek ugyan még nem tudnak azonosítani, de élvezik, amit látnak a színpadon. A komplex üzenetet felfogják, viszont a sok idegen nyelvi humort még nyilvánvalóan nem érthetik.
Érdekes volt megfigyelni a darabban megjelenő intertextualitást is. Természetesen a legegyértelműbb utalások Lúdas Matyi karakterének Mátyás királyra emlékeztető vonásaiban rejlenek, mint az igazságosság vagy az álruhába bújás motívuma. A nagy hatású szoborfaragás-jelenetben testet ölt a színpadon az Ady mitikus világából kiragadott „disznófejű nagyúr” is. Az adott helyzetekre alkalmazva ezenkívül még számos ismert műből átvett szállóigét fedezhetünk fel, amelyek sokszor kifejezetten jó humorforrásként is szolgálnak.
A zenei megoldások sokoldalúak, a különböző stílusok szépen és jól befogadhatóan keverednek a felcsendülő dallamokban. A nyitójelenetben dicsőítő himnuszt énekelnek a szereplők, Matyi gyerekkorát xilofonszerű hangszer idézi meg. A népi zene legerősebben a verés-jeleneteknél van jelen, amit Furkó (Rétfalvi Tamás) verbunkhoz hasonlító tánca jelképez. Ez tulajdonképpen a Matyiban ott búvó apai örökséggel és az „erőből ért az ember” hagyománnyal is összefüggésbe hozható. A népies vonal viszont sokszor egyesül az újhullámú pop- és rapzenével, ami azt érzékelteti, hogy valami változóban van. Megható volt látni, hogy a tapsrendben nem a főszereplők, illetve mellékszereplők szokásos sora áll fel egymás mögé a címszereplővel a színpad közepén, hanem a fő- és mellékszereplők váltakozva fogják meg egymás kezét: a taps is egyenlően szól mindannyiuknak.
