Lucas Hnath: Nóra II. rész / Orlai Produkciós Iroda
Mi történik, ha tizenöt év múlva váratlanul betoppan a babaházból elmenekült, minden nő szabadságjogáért megküzdő ibseni asszony. Nem, nem. Nem a családja iránt fölhorgadt érzelmektől vezérelve. Szigorúan vett anyagi érdekből.
Kováts Adél és Bodnár Erika Fotók: Takács Attila
Komoly erkölcsi dilemmákat vet föl a kortárs amerikai szerző Ibsen Nóráját folytató darabja. Mi történik, ha tizenöt év múlva váratlanul betoppan a babaházából messzire menekült, minden nő szabadságjogáért megküzdő ibseni asszony. Tizenöt év teljes némaság után – se levél, se hír – egyszer csak bekopog az ajtón. Nem, nem. Nem a családja iránt fölhorgadt érzelmektől vezérelve.
Szigorúan vett anyagi érdekből.
Jeges zuhanyként érte a hír (ha hisszük, ha nem), hogy hivatalosan még férjnél van, ergo még mindig a férje nevét viseli. Következésképp minden (lánynevén aláírt) szerződése érvénytelen. Amellett, hogy némileg kusza és teljes mértékig életszerűtlen az egész, Ibsen végletekig csupaszított, emberi érzelmektől pulzáló szikár sallangmentességének is bántóan ellentmond. Az ibseni opuszt tehát nyugodtan elfelejthetjük. Kérdés, hogy marad-e utána valami. Bátran elmondhatjuk, hogy a történet, az alapkonfliktus erőltetettségén túl, a közhelyes megoldásokat sem nélkülözi. Nóra menet közben író lett (mi más?), az a fajta, aki az önnön érdekeiért bármire képes.
Kemény, rideg nő.
Antipatikus. Jóllehet a Hnath-féle karakter igyekszik Ibsen figurájából kiindulni, de a családjától távol töltött másfél évtized alatt olyan gellert kap, hogy alig-alig őrzi régi önmagát. Elkoptak az érzelmei. Fogcsikorgatóan érzéketlen. Genderalapon akár odáig is elmehetünk, hogy a szöveget előállító Lucas Hnath-nak az összes nő közül a drámatörténet egyik legbátrabbját sikerül megsemmisíteni. Már, ha próbáljuk komolyan venni a figurát.
Nóra: Kováts Adél
Ellentétben ibseni elődjével ezt a Nórát hálátlan eljátszani.
Kováts Adél megteszi. A hálátlanságból teremt figurát. A szerző becsületére legyen mondva, a megsemmisített Nóra helyett behoz egy jelentékenyebb karaktert. A dadát. Aki távollétében fölnevelte Nóra gyermekeit. Bodnár Erika Anne Marie-ja hivatott az övéi közt idegenül bolyongó Nórát önmagával szembesíteni. Meg is teszi. Tárgyilagos tükörként mutatja meg a valóságot. A kép, amit tükröz, drámai.
Hogy a drámaiságot se kelljen végérvényesen nélkülöznünk.
Mindezen túl Csankó Zoltán Torvaldjának és fiatal, felnőtté érett lányuknak, László Lili Emmyjének a kettőse hordozza magában a drámaiság csíráit. Jóllehet alig van közös jelenetük, kettejük világlátása, gondolkodása, noha csak ízelítőül kapott szemléletbeli azonossága olyan sistergően válaszolgat egymásra, hogy már-már sajnáljuk, hogy a történetből nem az ő drámájuk bontakozik ki.
Galgóczy Judit rendezése véresen komolyan veszi a történetet.
(Ellentétben a mű ősbemutatójával, azzal a 2017-es Broadway változattal, amely a darab humorára koncentrált erőteljesen, nyilván nem véletlenül.) Az ősműből indul ki, mélylélektant erőltet ott is, ahol annak nyomát se látni. Mindent megtesz, hogy hányatott sorsú főhősével azonosulni tudjunk. Akár a szöveg ellenére is. Mindenesetre létrehoz egyfajta permanens izgalmat, amellyel az ős Nóra és e jelenkori Nóra közötti átjárás lehetőségeit – lehetetlenségét – latolgatjuk. És ezzel valójában végiggondoljuk Ibsen művének mára vetített alapkérdéseit. Egy olyan kietlen világból szemlélve, amely az érzelmek naiv szépségére, méltóságra, humorba játszó öniróniára áhítozik.
Kováts Adél és Csankó Zoltán
Részben meg is kapjuk.
Szakács Györgyi kosztümjei megadják azt az érzéki szépséget, azt a világot látott, nélkülözhetetlen emberi méltóságot, azt a fajta elmélyült önreflexiót, amelyet a szövegben nem mindig találunk meg.
Az előadás a Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre.
