Gálhidy Gizella – Ferenczy-Nagy Boglárka: Liturgia / Trafó
A hátán fekszik a lány. Lábai a levegőben.
jelenet az előadásból fotó: Kőrösi László
A kiszolgáltatottság örömének kellene lennie a mozdulatban. Legalábbis extatikus esetekben ez a helyzet. Ebben a pózban hatol a férfi a legmélyebbre a nőben. Könnyen lehet ilyenkor teherbe esni. De ez most nem a kellemesen célirányos aktusok közül való. A futást imitáló lábak ideges árnyai a nézőtérrel szemközti falon két alakot jelenítenek meg. Az üldözőét és az üldözöttét. A tengerparton a testes Gyuri bácsi elől menekül a lány.
A padlón áttetsző lepel alatt mozdulatlan a test. A világrajövetel előtti pillanatokban vagyunk. A születés után gyorsan bújna is vissza a védettséget jelentő anyaölbe a kicsi lány, de már elkésett a meneküléssel. Nincs mit tenni, itt kell maradnia közöttünk. A fehér-pirosba öltözött többiek gipszből formáznak nőies felsőrészt az újonnan érkezettnek. Kezdődhet a társadalmi beszokás: előbb külsőleg, aztán az elmondott történetek által belsőleg is.
Gálhidy Gizella és Ferenczy-Nagy Boglárka közösen írt, Liturgia című színpadi szövegét a szerzők állították színre a Trafóban.
Az előadás a magánéletbéli női szerepekkel és a szexualitással foglalkozik. Mivel nem kevés hasonló témájú filmet és színdarabot ismerünk, egyszerre hálás feladat és istenkísértés a Liturgia az alkotóknak és a nézőknek egyaránt. A NŐ vonzó és önálló, szerető és szeretett kíván lenni, ám az előbbieket nem egyszerű manapság (sem) elérni. Fontos szerep jut a Gálhidy Gizella tervezte látványnak, mert a színpadi miliő olykor harmonikusan kiegészíti, megint máskor többet mond a szövegnél.
Az eredetileg egyházi szertartásrendként ismerős liturgia fogalma a női test megszentségtelenítésének rítusává alakul a Trafóban. A színpad sejtelmességéről a szexuális aktusra asszociálhat a publikum. Az áttetsző, félkörívben felfüggesztett nylon fátylak a női nemi szervet idézik. A játéktérről a nézőtérre tartó folyosó a mindig behatolásra kész fallosz. Több, a tudat mélyére száműzni kívánt történetet innen, hátulról hallunk. Az első behatoláskor, vagy a menstruációkor keletkezett vér jeleként gránátalmák piros leve csöpög a padlóra.
Különleges és elgondolkodtató hatalmi helyzetről mesélnek nekünk. A női csábítás játékossága, dévajsága mögött véresen komoly játszmák rejlenek. A dominancia ebben az esetben valójában kiszolgáltatottság. A férfi figyelmének felkeltésének fontos gyakorlati eszközei a mosoly és a flört. Nincs más eszköz az irányítás legalábbis átmeneti megragadására.
A Liturgia szereplői (Barabás Bíborka, Bukovszky Orsolya, Fehér Diána Aida, Hevesi Fanni, Major Irma) nem egyénített jellemek, hanem (színész)nők. A színpadi környezet lányosan lágy színeitől hangulatilag látványosan különböznek a férfiakról, és az általuk uralt világról szóló történetek. Isten bájos tévedései, halljuk a nőkről. Meg még sok előítéletet, anekdotát, viccet és babonát a szebbik nemről. Két megváltoztathatatlanul magányos aktus történik az emberrel. Az egyik a születés, a másik a halál. A Liturgia színpadra állítói a két végpont között kalauzolnak minket. A beszokás a társadalomba nem egyszerű, és nemcsak a nőknek. Az elmúlt évtizedben arra kényszerültünk, hogy újra tanuljuk a nemi szerepeket, hiszen bizonytalanná lett több minden, ami azelőtt egyértelműnek látszott. Mindenki máshol tart a folyamatban, amelynek nem tudható a vége.
Fehér Diána Aida
A szimpatikus női művészi energiákat mozgató Liturgia legalább annyira szól a férfiakról, mint a másik nemről. Az előadásból kirajzolódó férfikép nem túl hízelgő. Finoman ugyan, de megkapják a magukét a teremtés koronái, miközben a produkció sikerrel kerüli a témával kapcsolatos közhelyeket. Azért hatnak a színpadi short storyk, mert nem szájbarágósak. A rendezők jól érzik, hol kell abbahagyni a vallomásokat, így nem beszélik túl az aktuális szituációt. Vélhetően másként gondolkodik el a látottakról a publikum női része, mint a férfi.
