Line Knutzon: Mesteremberek / Katona József Színház
Ebből a napi szinten megkerülhetetlen problémahalmazból, amely, magunk közt szólva, a gazdaság működését is veszélyezteti, akár súlyos társadalmi vitairatot, akár csipkelődő bohózatot, akár disztópikus jövőképet festő rémdrámát is lehet kerekíteni. Knutzon úgy döntött, hogy mindenből belerak. Egy kicsit.
Fotók: Dömölky Dániel
A Katona komédiázik. Mindehhez még kortárs darabot mutat be, Line Knutzon dán színésznő, drámaíró művét. A szerző nem ismeretlen magyar színpadon. Közeleg az idő című szövegét több magyar színházban is játszották az Újszínháztól a székesfehérvári Vörösmarty Színházig. A Mesteremberek legszembetűnőbb erénye a témaválasztás, mely szerint Dánia 2008-ban már ott tartott, ahová mi olyan 2020 tájékára jutottunk. Az értékelhető munkát végző mesteremberek döntő többsége az egyszerű földi halandók számára gyakorlatilag elérhetetlen. Köddé vált, fölszívódott, kitelepült, áttelepült, boldogulása reményében elhagyta vagy máshol folytatja a pályáját. A valószínűsíthető százalékos arány Knutzon szövegében is tetten érhető, hisz a színen megjelenő hat mesteremberből a látottak alapján összesen egy az, amelyik érti a szakmáját. A maradék nem, vagy kicsit, vagy éppen, hogy.
Ebből a napi szinten megkerülhetetlen problémahalmazból, amely, magunk közt szólva, a gazdaság működését is veszélyezteti, akár súlyos társadalmi vitairatot, akár csipkelődő bohózatot, akár disztópikus jövőképet festő rémdrámát is lehet kerekíteni.
Pelsőczy Réka, Ónodi Eszter és Rajkai Zoltán
Knutzon úgy döntött, hogy mindenből belerak. Egy kicsit. Dialógokat egy bohózatból, színpadi szituációt a társadalom deformálódott működésének a realitásából, valamint nem kevés horrort. Alice és Manfred, akik meghozták életük legrosszabb döntését (építkezésbe kezdtek), valamint a készülő otthonukat idő előtt ünneplő barátaik komédiai szituációból indítanak. Ezt a vonalat erősíti a nyugalmukat permanensen feldúló, álmatag szakik túlkarikírozott, többé-kevésbé kelet-európai megjelenése és végletekig eltúlzott karaktere. Bányai Kelemen Barna legkevésbé elrajzolt, mondhatni bicskanyitogatóan realisztikus, szélhámos építésvezetője, a bűnözés határát feszegető Glen s vele a mindennapjaink szomorú valóságából merített par exellence bohózati figurák. Keresztes Tamás nyúlajkú Backmannja, aki testi hibáját fokozza a nevetségességig. Vajdai Vilmos Marekje, aki levágott szárú farmernadrágjában egy teljes társadalmi réteg megvetését sugározza a munkaadóira. (Jelmez: Füzér Anni) Tóth Zsófia és Lengyel Benjámin hasonló érzelmekből táplálkozó, Z generációs, a valódi munkát csak hírből ismerő kétkezijei. Az ő ellenpontjuk Bezerédi Zoltán rátermett vízvezeték-szerelője, aki egyetlen megjelenéssel ad magyarázatot a lehetetlenre – hogyan nem omlott még minden össze.
Miként működhet valami, ami látnivalóan már rég nem működik.
Bányai Kelemen Barna és Kocsis Gergely
A színészek a vígjátéki és a realista színjátszás között hezitálnak. A főszereplő Ónodi Eszter-Kocsis Gergely páros eljátssza, hogy hogyan játszanának egy szórakoztató darabot. A baráti házaspárként működő Pelsőczy Réka-Rajkai Zoltán duó a hatás kedvéért próbál becsempészni némi „katonás” kisrealizmust. Pszichológiai realizmusból Szirtes Ági komolyan előadott anyósfigurája jeleskedik a leginkább. Nem kívülről erőlteti rá – a kortalan nőalak belső karakterében találja meg a kötelezően előírt komikumot.
Való igaz, a darabot rendező Máté Gábornak nem lehetett könnyű dolga, hisz a szöveg komikus elemei többnyire csupán önmagukat erősítik. Nem áll mögöttük egy helyzetkomikumokból épülő organikus rendszer. Ráadásul a hirtelen műfajváltással (nem túl eredeti) horrorba csapó történet további darabokra hull. Az egyetlen kohéziós erőt az az értetlenség jelenti, amely a konzumtársadalom fényévnyi távolságokba sodródó középosztályát a már-már állati sorba kényszerített, ám emberi méltóságukat nyomokban még őrző kétkeziektől elválasztja. Legyen az helyi, vagy távoli tájakról érkező vendégmunkás.
Ónodi Eszter, Kocsis Gergely és Bányai Kelemen Barna
Az előadás is ott szikrázik föl, ahol ezeknek az egymástól eltorlaszolt rétegeknek – a tehetős kisebbségnek és a tengődő többségnek – a kommunikációja már-már a lehetetlent súrolja. Ahol egy végső kétségbeesésben elkövetett vacsorameghívás abszurd nevetségességig fokozódó tragikuma járja át a nézőt a papírzacskóban kiosztott pizza és a reménytelenséggé szublimálódó, sistergőn semmivé foszló vágyak látványát szemlélve.
Van tehát egy mindent elsöprő ötlet, ebből egy nem túl eredeti storyline, ezen belül pedig vicces, vagy kevésbé vicces párbeszédek. Máté Gábor és a trupp mindent megtesz, hogy nevessünk rajta.
