Füstgép és cigánykártya

|

Lev Tolsztoj: Az élő halott – Szegedi Pinceszínház, Aradi Kamaraszínház

Az előadás alapvetően bárhangulatú, harsány és friss.

Fotó: Dr. Kovács Ida Jusztina Photography

Aki nem tartja magát szegedinek, valamint nem tartja magát az orosz irodalomban jártas személynek, azzal könnyen megeshet, hogy Tolsztoj Az élő halott című drámájáról és a Szegedi Pinceszínházról még nem hallott életében sem. Mindez nem a tájékozatlanság, a járatlanság jele, a hazánkban inkább regényíróként ismert Tolsztoj szerzeménye ritkán játszott darab, a magánteátrum pedig szűk körben ismert, helyi kincs. Az alig félszáz néző befogadására alkalmas színház legújabb premierje koprodukcióban született: az Aradi Kamaraszínházzal nem először dolgoznak együtt, Tapasztó Ernő már negyedik alkalommal rendez a földalatti színpadon.

Tolsztoj írását – Az élő holttest címmel – utoljára 2006-ban tűzték műsorra Budapesten. A darabban megjelenő szenvedélyes önpusztítás remek színpadi alap, a családi konfliktus a kor mára már idegenné vált problémáit ismerőssé, személyessé formálja. Tapasztó Ernő ezt a személyességet teszi központivá szokatlan díszletével, mely a nézőszámot – itt tizenöt fő – is meghatározza. Terünk egy esküvői asztal, a nagyérdemű helyét a lagzikról ismert névtáblák határozzák meg. (Ezek tanúsága szerint a szegedi és az aradi színház házasodik egyébiránt.) Az előadás a hosszú asztal két végén játszódik. Az én perspektívámból nézve bal oldalon van a kitűnő balkáni zenekar, ez javarészt a kicsapongó Fjodor (Fegya) Protaszov tivornyáinak helyszíne, a „folyón túli világ”; jobbkéz felől pedig az otthon maradó család ül, Fegya nélkül, várva, hogy hazatérjen, vagy elváljon, hogy legyen valami.

Fotó: Dr. Kovács Ida Jusztina Photography

Igazi közösségi mutatvány, a zenekart is beleszámítva tizenhárom ember játszik tizenöt nézőnek, a bevonódás konkrétan elkerülhetetlen: egy asztalnál ülünk a konfliktussal, együtt étkezünk, italozunk a Protaszov-üggyel. A kifogástalan kísérőmuzsika Az élő halott meghatározó adaléka, a zenészek nélkül el sem tudnám képzelni, „szinte az egész Macska-jaj lemegy” – jegyzi meg a zenéről a mellettem ülő úr, és nem túloz. Az előadás alapvetően bárhangulatú, harsány és friss.

Az este mintegy karmestere, a főszereplő Jászberényi Gábor nagyot alakít, elsöprő szenvedéllyel; mulatozásban fölszabaduló Fegyája nem kíván visszatérni feleségéhez, Lizavetához (Kancsár Orsolya); inkább a kocsmatulajdonos (Nagyhegyesi Zoltán) idegein táncolva, adósságait egyre csak halmozva egy fiatal cigánylány, Mása (Kálmán Zsófia) meghódításán, avagy hosszú távú bérlésén fáradozik. Fegya barátja, Viktor (Gulyás Hermann Sándor) és Liza testvére, Szása (Sebők Maja) is igyekeznek hazahozni az elkószált férjet, azonban a tény, hogy Liza mellett „maximum másfél óra élete volt, több nem”, valamint az anarchia és az „élő holtság” iránt érzett rejtélyes vonzalma visszatartja.

Fotó: Menyhárt Luca

Mint megannyi orosz műben, az izgalmak forrása itt is a „mindentudó vodka”; a rendező egyszerre ábrázolja drámaian, majd bagatellizálja az alkoholproblémát, voltaképp nincs olyan szereplő, aki ne inna, vedelne, kortyolna, hörpölne, szürcsölne, vagy épp döntené magába a szeszt. Az illuminált állapot elegyes minőségű színpadi megjelenítése ingatja meg olykor-olykor az amúgy pattanásig feszített húrokat; ám az asztal két végén elhelyezkedő Jászberényi Gábor és Balog József fenntartják a figyelmet, utóbbi a bosszús anyós szerepében utánozhatatlan patáliát rögtönöz. Alighogy Liza édesanyja elhalálozik, színre lép a másik kiállhatatlan anyós, Viktor édesanyja, aki Büky Beáta alakításában szétzsémbeli Viktor és Liza házasságát. A tarthatatlan családi állapotok megjelenítésére telitalálat az esküvő-helyzet, az ünnepbe rejtett, fehérre meszelt arcú halál sajátos groteszket szül, csak egy polaroid fényképezőgép kell, hogy a már megboldogult és a még szenvedő rokonságot összehozza.

Fotó: Menyhárt Luca

Fegya menekülését valahol mindenki érti, ugyanígy érthető az utána koslató nők szenvedélye, a konvenciómentes öröm vágya. A tetszhalál így válik egyetlen megoldássá Fegya számára. Névre szóló helyünkön ülve is sokfelé kalandozunk a Protaszov-família történetében, színpompás ócskaságokkal körülvett asztalunknál. Az akusztikus finomságok mellett fontos szerepet játszik a miliő, annak kopottas bája: mind a díszlet, mind a jelmez egy balul sült házasságkötés érzetét kelti; ezen felül olyan, mintha a nászrokonság hamiskás és emiatt kellemetlen jókívánságai zavarnák a levegőt (kimondatlanul is). A közeg „kisvonalú nagyvonalúságában”, a féligénnyel készített szovjet tévéjátékdíszletben, megfér egymás mellett a füstgép és a cigánykártya.

Fotó: Menyhárt Luca

A Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház közös produkciója

CÍMKÉK: