Lev Tolsztoj: Anna Karenina / Pesti Színház
A pluszjelentéssel terhelt utazóbőröndök és a hidegfehér fülesfotelek romantikától megfosztott világa a maga valóságba búsult mellékalakjaival együtt inkább egy modernre formált Csehovot idéz, mintsem a tolsztoji nyikorgó világegészt. Egy olyan csehovi világot, amelyből csupán a csehovi lényeg hiányzik.
Orbán Levente és Bach Kata Fotók: Dömölky Dániel, Vígszínház
Otthon (és más unalmak)…
Roman Polák Anna Kareninája precízen átgondolt pszichológiai tanulmány. Az idős férjét egy fiatal katonatisztért elhagyó nő lélektani kórképe, aki a társadalmi kirekesztettségből fakadó állandó bizonytalanságérzetével, mélabújával és föl-föllángoló féltékenységével szisztematikusan rombolja le az új kapcsolatát. (Is.) Önmaga primer igényeit szem előtt tartó, már-már a lelketlenségig frusztrált nőalak.
Nem rokonszenves.
Amit csak tetéz törékeny szépségében is hideg-ridegnek tűnő külső megjelenése és nem titkolt érzéketlensége az új kapcsolatából származó kislánya iránt. Mindent egybevetve Tolsztoj művének frissen bemutatott színpadi változata kifinomult érzékenységgel ugyan (dramaturg: Balassa Eszter), de keményen deheroizálja Anna alakját. (Magyar szöveg: Morcsányi Géza.) Nem járunk jobban Orbán Levente ifjú Vronszkij hercegével sem, akivel azért nehéz szimpatizálni, mert nem igazán derül fény a valódi énjére. Nem nyújt fogódzókat a figura változásához, nincsenek dimenziói, nincsenek „korszakai”, nem rajzolja föl a karakter hátterét s vele egy bonyolult (vagy kevésbé bonyolult) viszonyrendszert, amely Bach Kata színészként és színpadi alakként is magába forduló Annájához fűzi.
Egy szerethető Anna és egy átélhető sorsú Vronszkij híján Hegedűs D. Gézára hárul a feladat, hogy a társadalmi hierarchiákhoz és rögzült formákhoz mereven ragaszkodó Kareninból formáljon magával ragadó emberi sorsot. Amíg van rá módja, sikerül is.
Bach Kata és Hegedűs D. Géza
A Szlovák Nemzeti Színház rendezője a szokásosnál mélyebben merít Tolsztoj klasszikusának sűrűjébe, látnivalóan széles sodrású színpadi műről álmodik. Sorstragédiákat bíz mellékszereplőkre, Waskowics Andrea szűrt fényben is nagyszerű, komplex jellemet formáló Dollyjára vagy Józan László gogolian groteszk Sztyivájára. Hasonló „minitragédiákat” rejt az idősebb generációt reprezentáló Serbackaja hercegék – Kútvölgyi Erzsébet, Borbiczki Ferenc – sorsának mélyen megélt, belső drámája és a rejtett mélabú, amely Halász Judit hátborzongatóan erkölcscsősz Lídia Ivanovnájának megviselt tekintetéből sugárzik. Mindezen túl további mellékszereplők sora van hivatva létezésük fájdalmasan szikár mivoltát fölmutatni Polák fekete-fehérre komponált színpadi világában.
Nem véletlenül tapogatózik ebbe az irányba.
Bach Kata és Orbán Levente
Egy végsőkig letisztult környezetben keres modernül végletes érzelmeket. (Díszlet: Jaroslav Valek.) Ám a plusz jelentéssel terhelt utazóbőröndök és a hidegfehér fülesfotelek romantikától megfosztott világa a maga valóságba búsult mellékalakjaival együtt inkább egy modernre formált Csehovot idéz, mintsem a tolsztoji nyikorgó világegészt. Egy olyan csehovi világot, amelyből csupán a csehovi lényeg hiányzik. Helyette a rendezés némileg hatásvadász szöveges közleményekre hagyatkozik. Úgy mint: Otthon (és más unalmak), Pétervári orgiák, Az első post coitum… Miként eme falra vetített, az események tartalmi lényegét összefoglaló zanzák is jelzik, felüdülésként erőteljesen pornográfba hajló tartalmakat is kapunk. Ha másért nem, hát a modernség jegyében.
Van még pár ötlet.
Siratnánk, de nem marad rá könnyünk
Anna groteszk fekete kalapja, amely karakteresen uralja az előadás látványvilágát (jelmez: Peter Čanecký), a korcsolyázós jelenetből ottragadt, kerekeken gördülő díszletezők, (jelenlétük – paradox módon – olykor erőteljesebb, mint maga a jelenet) vagy egy mellékszálon futó, naturalista haláltusa, amely végtelen tragikumával együtt sem képes Anna és Vronszkij fáradt lassúsággal formálódó szerelmi sztoriját érzelmileg elmélyíteni. S miközben a történet szövete mindegyre szétszakadozik, Anna frusztrációja mindent visz. Társadalmi kivetettsége depresszióba torkollik, ám tolsztoji névrokonáéval ellentétben, sorsa csupán magánügy. Nem más ő, mint egy sápadt, áttetsző, törékeny asszonyi figura, aki hősies mivoltától megfosztva hontalanul kering egy nem létező világban. Múlt és jelen között. Beazonosíthatatlanul.
Siratnánk, de nem marad rá könnyünk.
