Lev Tolsztoj: A sötétség hatalma / Budaörsi Latinovits Színház
Az előadás minőségének záloga a színészcsapat egységesen erős munkája.
Fotók: Borovi Dániel
Mi – ez idő szerint – nem tudjuk és nem akarjuk megérteni őt – írta Ady Endre Lev Tolsztojról. – Kegyetlenségét, fanatizmusát, nagyságát megszédülve szemléljük, de igazai nem a mi igazaink. Nem is igen lesznek azok soha. Szláv ő nekünk nagyon, kegyetlen, öldöklő szláv, és mi ennyi kegyetlenség láttán elvesztjük a kedvünk a mennyországhoz is.
A sötétség hatalma 1902-es nagyváradi bemutatója után vetette papírra e sorokat a kritikuselőd. Ekkoriban mi még a népszínműveknél, valamint az akadémikus Herczeg Ferenc Pogányok című történelmi tragédiájánál és az induló Molnár Ferenc A doktor úr című vígjátékánál tartottunk. Bródy Sándor viszont épp írta már a naturalizmus bukásra ítélt beköszöntőjét, A dadát. Tolsztoj a nagyregények után fogott hozzá a színművekhez. Talán mert úgy vélte, hogy a regény mint olyan elavult, és erősödő drámaiságú mondanivalójának keresett új művészi formát. És talán mert remélte, hogy gondolatait a színház olyanok számára is közvetítheti, akik olvasni nem olvasnák őt. A sötétség hatalma születésébe esetleg belejátszhatott az író- és levelezőtárs, Nyikolaj Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth című kisregénye is, amely 1865-ben született. De alapjában véve egy bírósági ügy adta az alapanyagot Tolsztojnak: egy béreslegény, aki megölte mostohalánya csecsemőjét, majd férjhez adta a nőt. Az 1886-ban elkészült A sötétség hatalma annyiban nem váltotta be a szerző elképzelését, hogy évekig nem engedték színpadra, és csak 1895-ben jutott közönség elé.
Visszatérve még a fenti kezdő sorokhoz, nem biztos, hogy Adynak ez a próféciája is bevált. Mert ahogy A sötétség hatalma ma Budaörsön kinéz, Tolsztoj morális pátosza – ez a kifejezés a drámákat korábban lefordító Németh Lászlótól származik –, valláserkölcsi célzatossága lefoszladozni látszik, és maradt az igaz, ami igaz. És az a miénk is. Ezt igen erőteljesen érzékelteti Alföldi Róbert rendezése, amely egyszerű, szikár és szenvedélyes módon eleveníti meg az emberi nyomorúságból kinövő rettenetes történetet.
Spolarics Andrea, Balsai Móni
A legjelentősebb koncepcionális döntés a díszlet (Zöldy Z Gergely), amely lényegében hasonló térformát hoz létre, mint amit ebben a teremben a Liliomfinál tapasztaltunk meg. A játszók, ha arra visz az útjuk, némán elközlekednek mögöttünk. Ez az elhelyezés egyrészt fokozza a plaszticitást; érezzük a szereplők menetszelét, lendületét, halljuk a sánta lány lépteinek rossz ütemű kopogását a hátunk mögött. Másrészt tagadhatatlanul része vagyunk az egésznek mi is, négy oldalról körbeülő nézők. A tragédia a szó szoros értelmében közöttünk játszódik. Hőseink drámabeli szomszédjai pont ilyenek lehetnek, mint mi. Ők is biztosan látnak mindent, csak nem vesznek tudomást róla. Szemtanúk vagyunk, némák, cinkosok, hovatovább bűnrészesek. Ezt az érzést ma színházban átéletni velünk – több mint időszerű. Praktikus szempontból van ennek ára is, amit meg kell fizetnünk. Ugyanis ebben az elrendezésben mindig lesznek vesztes oldali nézők, akik némelyik jelenet részleteit, egy-egy tartalmas színészi pillanatot nem látnak, mert pont nem megfelelő helyen ülnek.
Segíti a hathatós találkozást Tolsztoj művével az új fordítás is, Radnai Annamária munkája. A már említett Németh László korábbi magyarítása helyett megfrissült szöveg áll rendelkezésre. Ami eddig nyüglődhetek volt, az robotolok lett, piszkálkodsz helyett lebarmolsz, súgsz-búgsz helyett hetyegsz, mátuska helyett anyuskám, vinne el az ördög helyett köpök rá, és még hosszan sorolhatnám a példákat. A textus egyszerűsödött kicsit, és kortalanná formálódik a szájakban. Akim, az istenfélő parasztember például megszabadult nyelvi jellemzésének számolatlan „izé”-jétől, s a mesterkéltnek kevésbé ható mármint, szóval és ugye töltelékszavakat használja. Akimot Ilyés Róbert játssza a budaörsi előadásban, és kifejezetten jó őt ezúttal nem heves, drámázós férfiszerepben találni, hanem testtartásában is alázatos, halk, tutyimutyinak tetsző alaknak látni. Ugyanakkor mégiscsak ő a legszilárdabb ember itt, pusztán attól, hogy hite van és abból fakadó irányzéka. A szöveg legfontosabb szavának egyébként a „hogy’?!” bizonyul, nemegyszer ide lyukadnak ki a súlyos gondjaikra megoldást nem tudó, feldúlt hőseink: kiáltják-kérdezik tanácstalanul, hogy hát „Hogy’?!”
A játéktéren gazdagon burjánzik a nem-jómód számos ismerős tárgyi jele: a narancssárga műanyag kenyértartótól a legkülönbözőbb formájú és magasságú asztalokból összetolt lakodalmi hosszúasztalig. Jellemzően finom, halványan ironikus pillanat, amikor Balsai Móni mint háziasszony „Begyújtom a szamovárt” kijelentése közben a szamovár elektromos zsinórjának villásdugójával játszadozik.
Balsai Móni
Az előadás minőségének záloga a színészcsapat egységesen erős munkája. Bregyán Péter Pjotr gazdája olyan férfinak látszik, aki egykor sötétre festette a haját a fiatal felesége miatt, de most már az ősz borostája sem érdekli. A darab e meghúzott formájában nemigen ad teret annak, hogy megértsük, ez az ember miért ilyen rémesen mogorva és halálba vágyó. Hiszen láthatólag van vagy volt érdemi kapcsolata tízéves kislányával, akit a gyermek Palugyai Sári játszik meglepő érettséggel, természetességgel, érzelemgazdagon. A főszerepet a jó kiállású, görögös arcélű színinövendék, Brasch Bence adja avval a modernnek tetsző habitussal, amelyet kifelé megélt erős pózok jellemeznek, miközben belül teljes a bizonytalanság. Székely B. Miklós a második részben bejön kifordított katonakabátban, és hozza magával a szűk lét levegőjét, a végigszolgált élet mélyre vésett mintázatát az arcán és az emberismeretet a szemében.
A Budaörsi Latinovits Színház szépen formálódó társulatának színésznőgárdáját pompásan kiegészíti Balsai Móni. Nincs a színésznőkön smink, kendőzetlenek falusi fejkendőkben. Balsai Móni alkati finomsága hibátlanul olvad össze az aggálytalan, egyben gyáva asszony nyers kíméletlenségével és a balsorsa fölötti megadó gyötrődéssel. Spolarics Andrea vezérszólamot visz Matrjona néni szerepében. Anyafigurája alázatos, simulékony gátlástalanságával kijelöli a cselekmény vonalát. Ő az, aki felbujt, buzdít, támogat, segít, és ahhoz is épp elég ügyes, hogy a felelősség elől bármikor elugorjon. Spolarics alakításának mélyéből felsejlik, hogy a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság a poklot szabadíthatja el az emberben. Nagy lelki utat jár be a sántára formált mostohalány, akit a különleges tehetségű, szomorúbohóc-arcú Bohoczki Sára játszik megrendítő, néma könnyzuhataggal a gyónás perceiben. Páder Petrának az elhagyott szerető, Marinka néhány megszenvedett pillanatát köszönhetjük.
Jelenet az előadásból
Az utolsó felvonásban, a lagziban ismeretlen vendégek ülnek az asztalnál. Úgy hatnak, mintha ők is ugyanolyan nézők lennének, mint mi, csak nekik a néhai Pjotr gazda házában raktak le széket. Behúzták őket is, minket is a legigazibb színházi csőbe.
