Csehov: Három nővér / Örkény Színház
Bagossy László rendezése lazán szétbombázza Csehovot, s ha nem is sikerül maradéktalanul összerakni, vannak jól eltalált mozzanatai. Izgalmas flashek, bizarr felütések, széles gesztusok és apró felvillanások. Váratlanul ránk törő, keserédes hangulatok.
„És hogyha én boldog vagyok?
Nem boldog.”
Fotók: Gordon Eszter
Tuzenbach bárót regulázza ily módon Versinyin, miközben kedvenc foglalatosságának hódol a Prozorov házban, Olga, Mása, Irina és a fivérük, Andrej otthonában. Filozofálgat. Az orosz kisvárosban állomásozó hadsereg tisztjének kioktató szólama akkor hangzik el, mikor nős ember létére titkon már elhódította férjétől Mását, a középső nővért.
Mácsai Pál Versinyinjének „nem boldog”-jában ott van az őrnagy szenvelgő bölcsessége, megkeseredett, kényszerű életfilozófiája, mindegyre apátiába hulló szerelemvágya, a Prozorov lányok és környezetük jövendő tragédiája, egyfajta korhoz illő, katonás gondolkodásmód, maga az orosz lét és vele a századfordulós Oroszország ellentmondásos társadalmi viszonyai. Benne foglaltatik az emberi élet legfőbb igazsága, továbbá Csehov világlátása, létfilozófiája, írói, orvosi hivatásának alfája és omegája, valamint – ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk – teljes életművének rövid, ám annál frappánsabb összefoglalása.
Mindez egyetlen hiányos mondatban.
Az Örkény Színház bemutatója bizonyos szempontból szintén hiányos, ám ez a rövidke dialógus valamiképp a helyére teszi. Ha csak egyetlen pillanatra is. (Fordító: Stuber Andrea.) Bagossy László rendezése lazán szétbombázza Csehovot, s ha nem is sikerül maradéktalanul összerakni, vannak jól eltalált mozzanatai. Izgalmas flashek, érdekes felütések, széles gesztusok és apró felvillanások, váratlanul ránk törő, keserédes hangulatok. Komédiának indul(na), hogy a végén belefúljon egy mindent elsöprő, látomásos, csehovi tragédiába (tudjuk, a huszadik század előrevetített kataklizmái), de tragédiának groteszk, groteszknek esetlen olykor, s az utolsó kép – Versinyin és Mása túlfokozott érzelmű búcsúja – mintha Ascher Tamás kultikus előadásának a paródiája lenne, de valójában paródiának sem paródia.
Inkább kusza borzongás, bizarra formált, terjengős zanza, a Hamletből megmaradt stadionnal és háttérből figyelő szereplőkkel keretezve.
Tányérsipkák lövik darabokra a látványt
Hatalmas orosz tányérsipkák lövik darabokra a látványt. (Jelmez: Ignjatovic Kristina.) Az őrnagy szinte elvész alatta, le is kapja a fejéről gyakorta, hogy ott maradjon az ősz halántékú, nemes vonású Versinyin, aki így kevésbé vicces, mint sapkával, valahogy komolyabban vehető. Ettől ez az előadás még Versinyinre van rendezve, miközben, persze, le-föl cikázik vagy meg-megpihen a stadionlépcsőkön ülve a többi szereplő, hogy több-kevesebb sikerrel helyet találjon magának a csehovi univerzumban. Mert a történet róluk is szól.
Legkarakteresebben Versinyin ellenpontjáról, Kuliginről.
Epres Attila Kuliginjéről, a megcsalt férjről, aki mániákusan ismételget egy mondatot – boldog vagyok, boldog vagyok –, nem véve tudomást a fájdalmasan feszülő ellentmondásról a kijelentés és az azt körülvevő valóság között. Epres színpadi jelenlétével a tragédia kézzelfoghatóvá sűrűsödik.
Ahogy Hámori Gabriella ritka intenzitással színpadra vitt Natasája is hasonlóan erős érzelmeket képes kiváltani. Az Andrej feleségeként a Prozorov-családba férkőző figura mindent romlásba döntő, alpári mivolta egy pillanatra sem enged a szorításából…
És szól a nővérekről is.
Natasa: Hámori Gabriella
Busongva, elmélázva, nosztalgikusan, meg-megcsillanó, fanyarkás humorral. Takács Nóra Diána, Tenki Réka és Zsigmond Emőke Olgája, Másája, Irinája inkább csak a szöveg szerint tartozik össze. Érzelmeik zártak, mindhárom a saját egójában vergődik, nem marad ideje másra. Az idő előtt elfásult Olga, a hamar elhamvadó Irina és a megilletődött szerelemre lobbanó Mása szenvedélyesen vágynak Moszkvára s az ott elvesztett boldogságra, de az, amit Moszkva jelent nekik, valójában már nem létezik. A háborgó külvilág rég elpusztította, kiirtotta körülöttük. Ha belegondolunk, talán ez az előadás legmaibb vonulata.
Pasztellszín, figurák a saját boldogtalan egójuk rabságában tartva.
Hámori Gabriella, Takács Nóra Diána, Pogány Judit
Ezt a sápatag boldogtalanságot hordozza nagyjából a többi szereplő is. Vajda Milán Andrejétől Gálffi László orvosán és Pogány Judit dajkáján át Máthé Zsolt Tuzenbachjáig. Ki-ki a maga módján, távol a többi figurától, csak önmagával kompatibilisen.
A nővérek alkalmi kórusa indítja és zárja az előadást. Az első dal az ünnepről szól, a fogcsikorgatva fölcsiholt életörömről, a történetet lezáró második pedig a kilátástalanságba hulló emberi szenvedésről. A két szélsőséges lelkiállapot ugyanabban a dalban fogalmazódik meg. Ez a dal lenne hivatva elrepíteni a nézőt a boldogtalanság létformáiból egy legbelül őrzött, letisztult világba.
Izgalmas flashek, bizarr felütések
Ám ezúttal nem repülünk.
Simán csak beborít Csehov boldogtalansága.
Örkény Színház, 2016. október 14.
