Gogol – Pass Andrea: A Jelentéktelen – Narratíva, FÜGE – Jurányi Ház
Pass Andrea rendező ezúttal is nagyon tud történetet mesélni. Nincs kitérő, nincs vargabetű, minden sallangmentesen egy irányba, a meghatóan katartikus végkifejletig mutat.
Hosszított fazonú fekete kabátka a nézőtér mellett az egyik sarokban. A szép kis darab fogason lóg. Nem lehet elmenni mellette úgy, hogy ne vennénk észre. A következő felirat olvasható rajta fehér betűkkel: A Jelentéktelen. A méreten aluli példány akár kisgyereké is lehetne. Pedig nem, ez egy hivatalnoké lesz, aki sokat kuporgatott azért, hogy az övé legyen a kabát, amely majd megvédi a hidegtől.
Gogol A köpönyeg című rövid prózája a nagyregény sokoldalúságát rejti. Bonyolult és változatos a mesélő viszonya a történethez és a szereplőkhöz. A köpönyeg mesélője kezdetben magabiztos. Eleget kíván tenni bizonyos, a prózai műfaj megkívánta elvárásoknak. Az elbeszélő a feltétlen ábrázolói hűségre törekszik. Ez főleg a szereplők külsejének leírására és a környezetre vonatkozik. A narrátor itt még szinte hivalkodik a precizitással. Azonban a történet haladtával, mind jobban veszít a mesélő a pontosság igényéből. Ahogy Akakij Akakijevics Basmacskin élettörténete elmozdul a szürreális groteszk felé, úgy lesznek homályosak az addig aggályosan kidolgozott részletek. Nem működik az elején oly aprólékos emlékezet, ezért az első oldalakon még öntudatos mesélő a későbbiekben többször szabadkozni kénytelen.
Pass Andrea a fenti elbeszélésből készült A Jelentéktelen című színpadi változatát, hűen az alapanyaghoz, az áttűnések és az árnyalatok kidolgozása jellemzi. Azonban, amíg Gogol az életképtől tart a szürreális felé, addig Pass verziója a groteszk, szórakoztató humortól jut el a tragikumig.
A Narratíva és a FÜGE közös vállalkozásaként mutatták be a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban a Jelentéktelent.
Hárman emelkednek ki az összességében is erős színészi mezőnyből. A földi kálváriájának végére ért ember, a humanizált légy, valamint a csinovnyik, akiről akár a feltétlen megbízhatóság és odaadás emlékműve készülhetne.
Gogol szerint Pétervárott az utcákból, mindből kivétel nélkül, jeges szél fúj. Az előadás kezdőképében kopasz, javakorabeli férfi fején ragtapasszal harcol az elemekkel. A küzdő lendülettől tart a kőbálvány mozdulatlanságáig Friedenthal Zoltán játéka. Friedenthal Akakij Akakijevics Basmacskin szerepében azt játssza nagyszerűen, hogy milyen az, amikor valaki a saját életében sem tölt be lényeges szerepet. Hivatalnokunk sem rokona, sem őse senkinek. Nem az a fontos, amit tesz, hanem az, ami vele eddig történt. Látszólag eseménytelen, de mégsem akármilyen színpadi fejlődéstörténet ez. A mindennapi élet szokott motívumai ugyanis fantasztikus színezetet kapnak a fegyelmezett Friedenthal alakításában. Ha Akakij másolni kezdi a soron következő ügyiratot a szférák muzsikája szól és euforikus öröm lesz látható a máskor nyomott kedélyállapotot mutató arcon. Nincs és nem is lehet ennél nagyobb öröme. Máskor megtapasztalhatja azt, amit talán még sohasem: az Énekelve dadogós nagyon szép banki hitelező Nő (Tóth Zsófi) felmegy az odújába. Egészen addig tart az átmeneti szárnyalása, amíg úgy nem határoz, hogy önrész nélkül hitelt vesz fel lakásvásárláshoz. Innentől nincs megállás a lejtőn.
Sokan szeretnének hasonlóan odaadó barátot, mert keresetlen szavakkal közli kendőzetlenül őszinte véleményét. Bizton számíthatunk arra, hogy megpróbálkozik Akakij Akakijevics Basmacskin határozatlanabbik énjét az önmegvalósítás irányába terelni. Hajduk Károly a Légy Akakij nyomában alakítójaként felettébb emberi karaktert hoz, mert szabadszájúságánál csak a jóakarata erősebb. Váratlanul vág keresztül a színpadon, éppen úgy, ahogy az elárvult lélek sötétjén villan át az enyhet adó világosság. A hízelgést hírből sem ismeri, de bármikor számíthat rá a végtelenül elmagányosodott ember. A főszereplő nagy hibát követ el azzal, hogy a lakásába légyfogót szerel fel. Hajduk egymástól messze eső játékstílusokat sikerrel egybeolvasztó játéka a brechti, a néző kizökkentését szolgáló elem az előadás világában. A metaszínházért és a történetmesélés gördülékenységéért egyaránt sokat tesz. Az előbbire példaként szorgosan összespárgázott nyakú üveg ereszkedik alá a zsinórpadlásról. Így nehéz lesz megitatnia a kimerült védencét, de sebaj. Megoldjuk, mondja ízeltlábú barátunk, és valóban nem ismeri a lehetetlent.
Pallag Márton a szerepformálásában a felső test görbültségében kitartott hajlíthatatlansága és a lábak kiszámíthatatlanul változó mozgása adja a karakter lényegét. A szolgalélek ismertetőjele a hajlott gerincoszlop a megroggyant vállakkal. Ahogy topogás többféle változata is. A Névnapos Hivatalnok lábai groteszk vitustáncot járnak az első jelenetében. Mintha hurrikán kapta volna fel és engedte volna el nagy hirtelen. Szélvészként süvít át a színpad egy részén. Kicsi és élhetetlen a világ a hivatali parkett jégkorcsolyázója számára. A Névnapos Hivatalnok életében értelmesen cselekedni lehetetlen, ezért ha más nem is történik, váratlanul kifordul a jobb láb. Villámgyors a kétségbeesett a mozdulat, de annál többet mond. A test súlypontja nem helyeződik át a villanásnyi idő alatt sem a talpélre, ám a kényszeres cselekvésindulat híven jelzi a nyomoronc lélek menekülési vágyát. Más szerepeiben a szöveg a hangsúlyos. A Borbély groteszk keservvel teli hangja, aki aznap reggel, hogy, hogy nem egy orrot talál a cipójában, vagy a Végrehajtó könyörtelen szenvtelensége szürreális világot mutatnak, amelyben vesztes az, aki a „normál világ” szabályai szerint próbál boldogulni.
A Pétervári Fagy (Hegymegi Máté) végig ott settenkedik a háttérben. A szőrös mellkasú nemtelen lény fehér női csizmában óvatosan rakja egymás elé lábait. Szájon csókolja a hiányos öltözetű Akakij Akakijevicset, végleg megpecsételve ezzel hősünk sorsát. A Jelentéktelen legalább két okból ajánlható a néző figyelmébe. Az egyik, hogy Pass Andrea rendező ezúttal is nagyon tud történetet mesélni. Nincs kitérő, nincs vargabetű, minden sallangmentesen egy irányba, a meghatóan katartikus végkifejletig mutat. A szereplők vonzó és taszító tulajdonságaikkal együtt közeli ismerőseink. A másik ok az, hogy az előadás ritka empátiával szól a jelenkor kisemmizett embereiről.