Magyar táncok 2.0
A történelem, a színpadon visszaálmodott vagy elsiratott történelem a szerző múzsája.
A Magyar táncok 2.0 című kötettel (2023) hozzáférhetővé vált Kovács Dezső színházi írásainak egy kis része; kis része, mondom, mert az elmúlt lassan fél évszázad színházi estéiről szóló dolgozatai tucatnyi gyűjteményt tennének ki. A mostani könyvet egyetlen, igaz testes gyűjtemény előzte meg 2008-ból, címe: Bohóc a manézsban. Nem gondolom, hogy a színházi világ belső életével történő változások, a színházi reflexek átalakulásai tartották volna vissza szerzőt kötetek összeállításától; másra gondolok. A szerénységére és a visszahúzódó alkatára, a személyiségére, mint lehetséges, meggondolkodtató és üdvözlendő körülményre. Tehát magyarázkodásra nincs ok, se szükség, dolgozott ő rendesen és kitartóan – sokak, sokunk számára példamutatóan.
Akkor se maradtak abba „színházi kisesszéi”, amikor bátran, kockázatot vállalva, létrehozta – és a gyakorta kedvezőtlen széljárás, és a fennálló, szerteágazó viszonyok mellett is – működteti az art7 művészeti portált, amely az olykor-olykor fölparázsló magánpesszimizmusunk ellenére is közeledik a tizedik évéhez. De hát nemcsak az bolond, aki költő lesz e honban, hanem az is, aki lapot gründol és üzemeltet. Mivel közvetlen közelről látom ezt a munkát, tudom, hogy nagy teher szakadt a nyakába vele: egyetlen vitatható mondatot sem rak föl a felhőbe, amit ne ellenőrzött volna, és ne tisztított volna ki. Erőmből mérten segítem is e munkájában, színházi gyűjteményének szerkesztését pedig örömmel tettem, miután évekig rágtam a fülét a kötetért.
Most az újraolvasás élményéről számolok be — szabadon.
A Magyar táncok 2.0 gyűjtőcím. Valóban magyar és tánc a magyarországi és számszerűen is bőséges határon túli magyar színpadokról. Keserédes, kínszenvedésekkel teli tánc, olykor haláltánc, körmagyar, hogy egy híres dráma címével éljek, amit itt helyénvalónak érzek. Amit a szerző szemével és a tolla működésével látunk, az az illúzióktól és a saját bűneibe, tévelygéseibe örökkön-örökké visszaeső, így a saját ártatlanságától saját maga által megfosztott világ — jellemek, érzetek, ösztönök, gondolatok kavalkádja; a gyülekező felhők egyszer csak mindenki, a színész, a néző, az olvasó feje fölé érnek, rombolnak, megsemmisítenek – nehéz túllépni Kovács Dezső színházi estéin. Ezek az esték ugyanis halálosan komolyak, és halálosan nevetségesek, vagyis a színpadi produkciók – Kovács Dezső tollán — halálosan komoly és halálosan nevetséges események terei. Lelepleznek minket a történelmünkkel és történeteinkkel együtt, túl jón és rosszon.
Senki sem spórolhat meg semmit. Mi sem.
Olvasom, ahogy a Kivilágos kivirradtig miskolci Móricz-darab bemutatását indítja: „Végtelenül gazdag előadás: nemcsak a húszas évek numerus claususos világát idézi meg, de az örök magyar agóniát; a pusztulást, az életörömöt a szépséget”. Vagy, ahogy a Tompa Gábor által színpadra állított Hamletet: „A Hamlet tükör, minden kor, minden nemzedék megszemlélheti magát benne. Háborúban, békében, diktatúrában, érzelmi lapályban és a szenvedélyek hegyormain”. Vagy, ahogy Az egyik Pintér Béla-darabról szóló szövegét kezdi el: „Röhögünk rajta, pedig sírni kellene. A bornírt, ócska, ostoba, kisszerű világon, amit az előadás bemutat. S amiben, nem mellesleg, évtizedekig éltünk”.
A történelem, a színpadon visszaálmodott vagy elsiratott történelem a múzsája a szerzőnek. Ezért is Kovács Dezső színházi estéiről beszélek, és nem a színházi kritikáiról. Juszt se róluk, mert számomra ezek az írások csupaszon sem kritikák, hát még így, hogy a nagy mesterségbeli tudással megkomponált kisesszék, írói szemléletmóddal, írói vénával, a drámai mű és színházi pillantás ránk szegeződő hatásának az elismerésével és a megismertetésével születnek. Vagyis a színpad nagyságát demonstrálja a szerző, erre összpontosít – hogy ez a nagyság mennyire jelenvaló lehet, arra több példát föl lehet hozni a kötetből, több példára is föl lehet figyelni. Elég legyen most a legjobb erdélyiekre, a legjobb délvidékiekre gondolni – nem feledve a hazaiakat sem persze; igazságtalan lenne, és talán ez áll legtávolabb a szerző habitusától.
Fotó: Simara László
Tehát a szerzőnek a színpad, a játéktér a színház, az ő színházi estéinek lelke az, amit ott lát. Ami előtte játszódik. Ami ott fogja meg a képzeletét. A színházi esték élménye ez. A színházi forma, amely kiszakít a valóságból, hogy aztán a függöny legördülésével visszatérj oda. De másként.
Abban, amit leír, nincs semmi személyes hivalkodás.
Azt mutatja meg, amit a színházi estéi a szeme elé tártak.
Amit a mi szemünk vele lát.
Amiről nem lehet hallgatni, de amiről olvasni kell.
Amit továbbgördíthet az ember magában.
Remélem, hogy Kovács Dezső munkássága vaskos kötetekbe rendeződik még az elkövetkező években. Én mindenesetre készen állok a szerkesztői feladatra, teszem ezt, nem pusztán a szerző melletti baráti kiállás okán, hanem azért is, hogy ne süllyedjen el megsárgult, töredezett papírlapokon és az internet kiszámíthatatlan felhővilágában a magyar színháztörténet egy fontos része.
Kell a kinyomtatott könyv.
Munkánkat e bizadalom mentén folytatjuk.
