Kosztolányi Dezső – Garai Judit: Nero, a véres költő / Stúdió K Színház
Nero kiszámíthatatlan irányítása alatt pokollá válik az ókori Róma élete… Hegymegi Máté feszes ütemű rendezésének nincs egyetlen felesleges pillanata sem.
Homéroszt igen, Szophoklészt talán, Euripidészt semmiképp. Seneca (Spilák Lajos), a gondos nevelő a fenti szerzők műveit ajánlja olvasásra tanítványa művészi fejlődésének érdekében. A labilis idegzetű Nero tanulmányozza tehát a napfényes, derűs homéroszi eposzokat. A költőnek készülő császár módjával olvassa Szophoklész tragédiáit. Tiltottak számára Euripidész darabjai a mélységes kiábrándultságuk és cinizmusuk miatt.
Élni és tapasztalni kell, okítja tovább a nagyratörő fiút Seneca, aki nemcsak író és filozófus, ha a helyzet úgy hozza, könyörtelen reálpolitikusként viselkedik. A mester igyekszik menteni, ami még menthető, de tanítványát a későbbiekben egyre kevésbé tudja kontrollálni.
Nero úgy kerül a trónra, akár Pilátus a krédóba. Váratlanul és érdemtelenül. Az ifjú császár a művészi bizonyosságra vágyik, de élete utolsó napjáig nem jut el annak a felismeréséig, hogy a keresett bizonyosság – nem létezik. Nincs, soha nem volt és nem is lesz. Az első színpadra lépése előtt, rendkívüli lámpalázban égve, formálni igyekszik fellépése első szavait, de nem hallani azokat. Előfordul, hogy ez a sikeres pálya első állomása, máskor egy kezdődő kudarcsorozat meghosszabbítása. Mindig ott matat a gyötrő kétség, akkor is, ha vitathatatlan a tehetség, és akkor is, ha megkérdőjelezhető a talentum, bár az utóbbi esetben talán kevésbé.
Távol a sokaság morajlásától. Messzebb ugyan a történet fősodrától, mégis kitartóan motoszkálnak a néző fejében Tarr Bernadett hol feszes, hol lágy taktusai. A várakozásé és a szorongásé a háttér zenéje. A római nép baljós hangulatát tükrözik az esőcseppek az ablakon, máskor valahol a távolban ütemes, de elhaló elektronikus orgona futamaira emlékeztet a zene.
Nero alakítója, ifj. Vidnyánszky Attila sokáig fészkelődik az új helyén. Izeg-mozog. Folyton lecsúszik az ülőalkalmatosságról. Nem találja a helyét a trónusként szolgáló széken. Nemhogy két lovat, de egy széket sem bír egy fenékkel megülni. Nero valójában nem a hatalmat akarja, az igaz művész útját keresi. A jól eltalált alakítás paradoxon elé állítja a nézőt. Nero kiszámíthatatlan irányítása alatt pokollá válik az ókori Róma élete. De a korabeli legnagyobb bűn, az anyagyilkosság ellenére sem lehet nem érezni a vergődő, bár romlott lelket. Nero formátumos pillanata, amikor megnézi az édesanyja, Agrippina (Nyakó Júlia) holttestét. Addig tartott az élete, amíg óvatos léptekkel közeledik az anyjához. Amikor egészen közel ér, és megbizonyosodik a visszavonhatatlanról, Nero már nincs. Itt a vége az életének, a továbbiak már az epilógus részei.
Van azonban valaki, aki jóval hatalomittasabb a császárnál.
Pallagi Melitta az emberi játszmák nagymestere. Poppaea úgy tud a felesége lenni a nőfaló Othónak (Lovas Dániel), hogy a férfi kivétel nélkül visszatér hozzá, mert csakis az asszonyt szereti. De Poppaea Nero múzsája is lesz. Pallagi színészete eddig jobbára a dacos, inkább az érzelmeivel, semmint az értelmével érvényesülő kamasz lányé volt, aki hetykén összehúzott, pimasz szájával harcban állt a közvetlen környezetével.
A színésznő játéka most több színét mutatja a kíméletlenül törtető, roppant intelligens asszonynak. Poppaea előtt az élet széles horizontja sejlik fel. Nem számít, ha el kell hagynia a férjét, mert elkészült minden eshetőségre. Emlékezetes jelenetében a császár első nyilvános fellépését szervezi. Kötetlen, csapongó bőbeszédűsége rejti a racionális nő hatalomvágyát. Az érzelmeket nélkülöző dikció tempója kijelentésbe, meg a kérdésekbe vezet, amelyeknek valójában már elveszett a tétjük, mert eldőlt minden, ahogyan és amikor azt a nő kimondja. Nem csoda, hogy Seneca az asszony hatása alá kerül. Ha Poppaea veszélyben érzi hadállásait előbb remegővé, majd síróssá válik a hangja. Amint sikerül rávennie Nerót az anyagyilkosságra, a mély, legyőzhetetlen erőt sejtető orgánum már a fiatalabb nő örök gyűlöletét érzékelteti a nála idősebbel szemben. Végül a riasztó határ átlépése sem hozza meg számára a beteljesedést: nem marad más hátra, mint magába roskadva várni a megváltó halált az egyik félreeső sarokban.
Samudovszky Adrián Britannicus szerepében nagyszerűen adja a kételyektől gyötört művészt, aki belül megingathatatlan. Neróval közös jelenetében a csendjei és a szünetei a hangsúlyosak. Szűkszavú válaszaiban ott a nyugodt, mert nem kérkedő fölény. A tehetséges költő (f)elkészült a halálra. Egyértelmű az előnye a császárral szemben, mert belső nyugalma van. Inkább befelé él, nem akarja már vesztegetni az energiáit. A semmi nem a tied, csak a minden, kiáltja Nerónak, amikor már nem bírja tovább. Britannicus beteg is, de tudja, hogy sorsa most dőlt el. Nero nem fogja őt sokáig életben hagyni, mert a tehetségnek pusztulnia kell.
Fekete Anna látványtervező színpadát a sárga és a fekete határozza meg. A sárga a lélek egyre szűkülő perspektívája, a fekete a masszív, megkérdőjelezhetetlen hatalom színe. Az előbbi egysége először Britannicus megölésével esik szét, az utóbbi jelenléte állandó a Kálmán Eszter tervezte, változatosan fekete öltözetekben. Nero és Poppaea a gyilkosságokkal mind többet veszít magából, akár a Macbeth házaspár. Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényét Garai Judit írta a Stúdió K Színház színpadára. Hegymegi Máté feszes ütemű rendezésének nincs egy felesleges pillanata sem. Az előadás komoly érdeme az eldöntetlenség. Kétségek között hagyja a nézőt Nero tehetségét illetően, miközben érzékelteti a hatalmi játszmákat is.