Könnyű játék, haláltánc

|

Csehov: Három nővér / HOPPart Társulat – MU Színház

Szinte végtelen érzelmi húrokon játszik az előadás.

Majdnem üres térben játsszák a HOPPart Társulat színészei a Három nővért a MU Színházban. Egy lestrapált fekete zongora, néhány csillogó zongoraszék, s két fehér ajtókeret szolgál a játék díszletéül Füzér Anni színpadképében. A társasági élet, a Prozorov-ház eleinte kedélyes mindennapjai főként a zongora körül játszódnak, ebédlőasztal, meditációs helyszín, táncparkett, s ki tudja mi még a sokat látott hangszer.

S a fehér padozatú térbe valósággal berobbannak a lányok, az egymást szüntelenül szeretgető, babusgató, mohó életvágyukat, s még vadabb fájdalmukat egymásra zúdító nővérek.

10945098_833307736730958_912237409971715133_o

Az előadás plakátja

Forgács Péter szikárrá húzta Kosztolányi Dezső fordítását, s tulajdonképpen konzervatív előadást rendezett, kibontva az érzelmek szeszélyes hullámmozgásait, végtelenségét, a szeretet, az összetartozás dimenzióit, ami a nővéreket egymáshoz fűzi. Szilágyi Katalin (Olga), Kiss Diána Magdolna (Mása) és Simkó Katalin (Irina) megformálásában plasztikusan épülnek föl a jellemek, s aprólékosan bomlanak ki az emberi viszonylatok. S bár az előadást főképp a nővérek, illetve Natasa (Marjai Virág) játéka élteti, majdnem ugyanilyen árnyalatosan rajzolódik ki a kiégett, maga köré jeges páncélt vonó Csebutikin (Gados Béla) figurája. Gados nem öregembert játszik, hanem cinikus, megfáradt középkorút, akinek már minden mindegy, s aki tulajdonképpen menekülne az élettől. Nem rezignált, hanem a maga módján könyörtelen férfi, kíméletlen a környezetével s legfőképp önmagával szemben, lerészegedve a zongora alá bújik, s összekucorodva hajtogatja, hogy miért is kell még élnie.

10978607_834261679968897_4566501426787252503_n

Gados Béla, Némedi Árpád, Marjai Virág    Fotó: Borovi Dániel

S bár az előadás telítve van dinamizmussal, meg némi jótékony humorral is, a produkció magva mégis a csehovi fogantatású, ám kortársi életérzéseket is felvillantó örvénylő játék: kiúttalan vergődés, végletes helyzetekben való fuldoklás, s felszakadó fájdalom.

10960390_834262299968835_4362205796488781110_o

Tímár Éva, Somody Kálmán    Fotó: Borovi Dániel

Szinte végtelen érzelmi húrokon játszik az előadás. Mása magába zárkózottan, egykedvűen burkolózik fekete lepleibe, hogy aztán lassan megnyíljon, kinyíljon Versinyin szerelmétől. Leheletfinom, érzékeny, áttetsző alakítás: Kiss Diána Magdolna azt játssza el, hogy Mása, bár tudja, hogy nem szabadulhat szétzüllött házassága romjaiból, mégis vágyakozik, küzd önmagával és környezetével. Simkó Katalin Irinája ruganyos léptű, derűs fiatal lány, tele kirobbanó energiákkal. Önmagának való lény, gondosan hárítja a tétova Tuzenbach (Barabás Richárd) közeledését, majd az undok Szoljonij (Némedi Árpád) rámenős rohamait, ám egyszer csak elpattan nála a túlfeszített húr, kiömlik belőle a fájdalom, s drámaian játssza el, milyen is az, mikor egy ember, egy fiatal nő, lélekben belehal az életébe. Nagymonológja mély tüzű, megrendítő dráma, katartikus viviszekció, Irina ugyanakkor szeszélyes, akárcsak a szkénébeli Rosencrantz és Guildenstern Opheliája. Szilágyi Katalin Olgájának azok a legsűrűbb pillanatai, mikor viharvertségét, zilált fáradtságát vibráló, feszült pótcselekvésekbe oltja: riadtan, sebesen rakosgatja, gyömöszöli a szegényeknek szánt ruhacsomagokat a tűzvész-jelenetben. Ideges, hisztérikus, kiábrándult, s mégis kötelesség vezérelte és fegyelmezett nő.

H 3 10689426_834292053299193_8784934313105274595_n

Simkó Katalin   Fotó: Borovi Dániel

Marjai Virág Natasája is szépen felépített jellemrajz: látjuk, hogy a megszeppent, gátlásos fiatal nőből hogyan lesz sziszegve parancsolgató, fennhéjázó hisztérika, aki lenézi környezetét, s szabadjára engedi cezaromán ösztöneit.

A férfiak arcélei elmosódottabbak, vonatkozik ez elsősorban Chován Gábor egy tömbből faragott, csodálkozó Versinyinjére: zárt, tűnődő, majdhogynem érzelemmentes, így aztán kevéssé látszik működni nála az a kémia, ama érzelmi turbulencia, ami Mását és Versinyint eredetileg egymáshoz fűzi. Friedenthal Zoltán hobósipkás, elvarázsoltan magába forduló Andreje mindenesetre sokat megérzékít a kalodába záruló űzött férfi hisztériájából, ahogy Herczeg Tamás groteszkre hangolt, fakó Kuliginje is.

Fotó Jókúti György 10407179_10204986223569585_7421274922329176926_n

“Nagy, sírós ölelések, összeborulások, földön fetrengések követik a halk epizódokat.”     Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna          Fotó: Jókúti György

Az előadás csaknem négy óra hosszú; az alkotók takarékosan nyúltak a textushoz, csak kicsit modernizáltak a mondatokon (Mása és Versinyin sötétben zajló vallomásaikban tegezésre váltanak); Kosztolányi ma már kissé romantikusnak ható fordítása mégis elevennek hangzik.

A rendező és színészei a legegyszerűbb eszközökkel operálva hozzák egészen közel a nézőhöz a csehovi haláltáncot. Az egyik legsugallatosabb pillanat, mikor a nővérek végtelen szenvedése átcsap fuldokló nevetésbe: a titkaikat szigorúan csak egymásnak megvalló zokogó testvérek egyszer csak visongva kacagni kezdenek: önnön nyomorúságukon, vágyaik semmibe hullásán, a kiszolgáltatottságon, a léten. Nagy, sírós ölelések, összeborulások, földön fetrengések követik a halk epizódokat, erős érzelmi aura termtődik. A szereplők hol kis dalocskákat fütyörésznek – nemcsak Mása fütyül –, hol hangszereken játszanak (zene: Kákonyi Árpád), az előadás ütős és hatásos. Pedig a Három nővérbe sok színházcsináló bicskája beletört már: ki ne emlékezne lírai futamokba fúló, vagy unalomba süllyedő klasszicizáló interpretációkra. Akik nem a Katona József Színház hajdani legendás előadásához mérik a bemutatót, nyilván elégedettebben – s nem kevés szellemi munícióval – távoznak.

A HOPPartosok szerencsére elkerülik a kínálkozó csapdákat.

CÍMKÉK: