Komolyan röhejes vagyok – Proton Színház
Jobbnál-jobb színészek kalauzolnak bennünket Reisz Gábor csavarosan megírt, mégis hétköznapi történetei között, megszólalástól megszólalásig.
Fotók: Becsey Kristóf / Proton Színház
Reisz Gábor neve hamar összefonódott azzal a sajátos, de voltaképp szokványos, „nyápic bölcsészhanggal”, amely meghatározza filmjeit. Világlátása eddig csak a mozivásznon jelent meg, egészen idén nyárig, amikor a Proton Színházban novelláiból készült rendezése; a Komolyan röhejes vagyok ízig-vérig Reisz Gábor, de mi tagadás, talán eddigi legjobb munkája.
Nem jártam korábban az előadás jelenlegi helyszínén, a Tranzit Art Caféban, előbbiekben a Trafik Kávézóban játszották. A Tranzit jóval „kocsmásabb” hangulatot áraszt, véleményem szerint, és az épület szigetszerűsége (nem az utcafrontba simuló vendéglátóipari egység, hanem különálló komplexum) azt a hatást kelti, mintha valami másik világba, univerzumba lépnénk. Az univerzum hasonlít a miénkre, megszólalásig, a különbség annyi, hogy valóságunk egy estébe sűrűsödik, pontosabban a 2015-ös párizsi terrortámadás estéjébe. A Dob utca füstös kocsmájából (nem tudom, hogy lehet ennyire füstös, ha egyszer tilos bent dohányozni, de a kocsmabelsők valahogy mégis áthidalják eme problémát) okoznak félnapos izgalmat Bencének (Jéger Zsombor) a párizsi események, holott egyáltalán nem tervezett foglalkozni semmivel, csak pörgette a közösségi médiát. Nem tervezett mást erre a napra Horváth Úr (Friedenthal Zoltán) sem a feleségével megnézett filmen/színházon kívül, mégsem ér oda a helyszínre egy leláncolt, ismerős bicikli miatt. Király Dániel és Sodró Eliza karaktere is valami egészen mást tervezett annál, ami van, és annál, amit az este még nyújthat. Minden történet érdektelen maradna, ha nem lenne a „színen” Kocsis Gergely, aki a Narrátor szerepét tölti be.
Az előadás humorának fő forrása a narráció, annak késleltetettsége, elferdítettsége, igaza. A narrálás közben teremtődik meg a távolságtartás – hiszen narrálni némiképp csak ennek birtokában lehet –, és ez a távolságtartás adja Reisz műveinek alaphangját. Mondanom sem kell, hogy maga a narráció bár bevett színpadi eszköz, közelebb áll a filmhez, mint a színházhoz. A Komolyan röhejes vagyok a két formanyelv határmezsgyéjén lavíroz: kapunk filmvásznat, képeket, és a kirakatüvegen keresztül látható jelenetek valójában egy mozielőadás hatását keltik; ellenben ott a pillanatszerűség, az erős színészi jelenlét és hangszerekkel előadott zenei anyag, nem beszélve az asztalok között járkáló művészekről, ezek mind kizárólagosan színházi elemek.
A félszeg „mindegy is”-hangulat, a világ szabályrendszerének meg-nem-értéséből és a csendes lázadásból fakadó frusztráció itt is jelen van, de Reisz Gábor színházi rendezése közvetlenebb és személyesebb, mint filmjei. Az elénk varázsolt kocsma-skicc tartózkodik az általános megoldásoktól, az alkoholizmus közép-európai sztereotípiáitól például, Jéger Zsombor röhejesen karikírozó játékkóddal jeleníti meg a részegséget. Tele van igazságokkal, amit egy rossz mondatszerkezetű Coelho-idézet szintjén tolmácsolnak a szereplők, olyannyira ismerős figurák, hogy testközelségük ellenére is szabadon nevetünk kínjaikon. Van valami zavartalanság a történetvezetésben, ami nagyon sok hazai színpadról hiányzik; atmoszférateremtésben kimagasló a Proton Színház előadása, dinamikája és időkezelése természetes, mégsem ül le egy pillanatra sem. Ha már időről és dinamikáról beszélünk, fontos megemlítenem a zeneiséget, ugyanis az akusztikus matériát is Reisz Gábor jegyzi és ez szorosan összefügg a dikció megkomponálásával. Számos esetben beszélnek egyszerre és párhuzamosan a játszók, néhol hallunk egy-egy szót, felcsattanást, olykor csak mormogást; ez egy esetlegesnek tűnő performansz, ám épp ellenkezőleg: pontosan kidolgozott rendszer, zenei, és egyedi különlegesség.
Az előadás pillanatszerűségét erősíti, hogy a kezdetén a Tranzit hangfalaiból szóló és félbehagyott Nick Cave-szám ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt, miután lement a tapsrend és kigyúltak a hely fényei. Úgy gondolom, kihagyhatatlan az éjszakai – 10 órás – kezdés ellenére is, ha csupán a szereposztást nézzük, előre borítékolható élmény: jobbnál-jobb színészek kalauzolnak bennünket Reisz Gábor csavarosan megírt, mégis hétköznapi történetei között, megszólalástól megszólalásig.
