„A sírás és nevetés kevercsének nagymestere”
Keményen dolgozik, de közben fölöttébb játékos, és a kaposvári iskola arra is megtanította, hogy a legkönnyedebb bohózatokban is legyen közlendője.
Fotó: Kállai-Tóth Anett
Nem csitul, nem szűnik meg lelkesedni, keresztül-kasul bejárja az országot, akár a legkisebb helyeken is fellép, a ma 75 éves, mindenki által ismert Koltai Róbert. Szélsebesen vezet, ha úgy adódik. Láttam arra példát, hogy mivel késésben volt, az egyik pillanatban még vezetett, csaknem a másikban már a színpadon volt. Hamar át tud lényegülni. Nem kell neki hosszas ráhangolódás a szerepre, ahogy többekkel ellentétben, hosszú „lecsengetésre” sincs szüksége, miután lejött a deszkákról. Azt pedig, hogy rengeteget kell vezetnie, ingáznia, megszokta már a pályája elején, a kaposvári teátrum nagy korszakában, ami a főiskola, a hőn szeretett osztályfőnök, Pártos Géza után, színészi bölcsője és felnevelője volt. A főiskolán a Zsámbéki Gábor rendezte vizsgaelőadás, A gondnok adott jó startot neki, Kaposvár pedig végképp megágyazott mindennek. Máig viszonyítási pont, a szakmai hitelesség értékmérője. Szokta is mondogatni, bárhová megy, viszi magával azt a szellemiséget. Erre tanítja a kollégáit, hiszen a próbákon, meg utána is rendre, segítőkészen, barátságosan, mondja a magáét, ha úgy tetszik, hinti a szakmai igét.
A mi osztályunk előadásában (Katona József Színház, Kamra) Fotó: Rácz Gabi
Nem vált el szépen Kaposvártól, fájdalmas volt a búcsú. Kész lett az első, nagy sikerű filmje, a lelkéből leledzett, karizmatikus nagybátyját megörökítő, Sose halunk meg, végig akarta kísérni az útját. Akart járni vele egyik közönségtalálkozóról a másikra, mohón leste, melyik jelenetre, hol, hogyan reagál a publikum. Ezért nem vállalta el az Éjjeli menedékhelyben Luka szerepét, amitől egyébként nyilvánvalóan igencsak boldog lett volna, pláne Ascher Tamás rendezésében, akivel olyan remekül dolgozott együtt, például a Godot-ra várva vagy Az öngyilkos előadásában, tragikus és komikus húrokat egyaránt megpendítve. A sírás és a nevetés kevercsének azóta is nagymestere.
A szerep nem vállalása szakításhoz vezetett a színházával. És filmes karrierhez. Jött például a Szamba, a Csocsó vagy éppen a Világszám! Jött a szabadúszó élet, jött bizonyos bázisként a József Attila Színház, ahol temérdekszer ment A miniszter félrelép, és még mindig megy a Balfácánt vacsorára, ebben is Kern Andrással brillíroznak. És tudjuk, A miniszter félrelépből nézőcsúcsot döntő film is kerekedett. Veszettül tud nevettetni, és nem állítom, hogy ezzel a képességével olykor nem csúszott bele olcsónak nevezhető dolgokba. De azt semmiképpen nem érdemelte, hogy egykori társai közül többen csúnyán néztek rá, úgy gondolták, letért a valaha közös útjukról. És gondolták ezt úgy, hogy rendszerint meg sem nézték az új produkcióiban. Ez hatalmas szívfájdalom, ami azért a közelmúltban enyhült, hiszen a Katona József Színházból távozó Haumann Péter szerepére meghívta Máté Gábor A mi osztályunk remek előadásába. Ez jókora öröm, hát még mekkora lenne, ha kapna ott egy olyan szerepet, amit eleve ráosztanak.
A képzelt beteg címszerepében (Zenthe Ferenc Színház) Fotó: Komka Péter
Teli van tüskékkel, ezeket akár évtizedekre visszamenően hordozza magában, számontartja például, ki miben nem nézte meg, ki mit írt róla. Emlékezetének bizonysága a most megjelent, Sose halok meg? című, Az első 75 alcímű, a Jaffa Kiadónál megjelent kötet, ami jól összeszedett emléktöredékekből áll. Nem is kell feltétlenül lineárisan olvasni. Néhány oldalas írások ezek, a gyerekkorról éppúgy, mint pályatársakról, egy-egy előadás, film születéséről, vagy éppen vele megesett érdekes történetekről. Lényegében sztorizik, de azért mélyebbre megy, mintha büfében anekdotázna. Ott érezni az írásokban szelíd mosolyát, félszegségét, aminek segítségével annyi, de annyi kisembert megformált, életörömét, elkeseredettségét, olykor jelentkező letargiáját, szóval a sok mozaikból összeáll egy egész, anélkül, hogy szabályos önéletrajzot írna. Sodróak a mondatai, erre mondják, hogy olvastatja magát. Természetesen érződik a humora, az öniróniája.
A Balfácánt vacsorára előadásában, Kern Andrással (József Attila Színház) Fotó: Kállai-Tóth Anett
Bár országosan népszerű, villanásnyi időre se lett belőle beképzelt sztár. Simán odamehet hozzá bárki, bárhol, szóba lehet vele elegyedni, egyáltalán nem szupertitkos a telefonszáma, fel lehet hívni. Árad belőle a szeretet, és ezért sokan viszontszeretik. Rengeteget dolgozik és utazik. Évek óta rendszeresen fellép a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban, ahol például imádta játszani A képzelt beteg címszerepét. Már elkezdte próbálni a Lovagias ügyben Virág urat, azt a kis könyvelőt, akit megaláznak, ezért felmond, és ez olyan megrázkódtatás számára, hogy azt hiszi, vége a világnak. De mivel alapvetően vígjátékról van szó, mégsem…
Koltai teljes készültséggel, lelkesültséggel, változatlan szakmai vértezetben, áll a vártán. Nem fárad, nem lazít, általában szabadságra se megy, teszi a dolgát. Aki azt hiszi, hogy civilben humorzsák, téved. Nem szórja értelmetlenül a poénjait. Keményen dolgozik, de közben fölöttébb játékos, és a kaposvári iskola arra is megtanította, hogy a legkönnyedebb bohózatokban is legyen közlendője. Ha pedig komolyabbat kell játszani, ahhoz is adott a színészi fajsúlya.
