A Chioggiai csetepatétól a Víg könnyek nászáig
A fesztivál visszanyert valamennyit hajdani családias, barátságos, beszélgetős-vitatkozós, ugyanakkor a szakmaiságot sem nélkülöző arculatából.
Chioggiai csetepaté – Sepsiszentgyörgyi Tamás Áron Színház, rendező: Sardar Tagirovsky
Az idei immár a 30. fesztivál volt, s nemigen látszik, hogy alapvetően elmozdulna valami a rangos határon túli színházi fesztivál infrastruktúrájában. Kisvárdán, a három határ menti szabolcsi kisvárosban ugyan felépült-felépül a sportkomplexum a sporthotellel (ez utóbbi talán a fesztiválozók örömére is), valamint stadionnal, felújított fürdővel, mozis élményparkkal, ám a színjátszás technikai infrastruktúrájának modernizációja egyre csak késik. Pedig már rég kijárna Kisvárdának, s legfőképp az ott évtizedek óta fellépő együtteseknek.
Az idei mustra ugyanakkor mutatott pozitív vonásokat: nemcsak a versenyprogram bizonyult ütősnek, hanem a fesztivál is visszanyert valamennyit hajdani családias, barátságos, beszélgetős-vitatkozós, ugyanakkor a szakmaiságot sem nélkülöző arculatából.
A program első napjaiból számomra négy előadás is izgalmasnak bizonyult: a sepsiszentgyörgyiek Chioggiai csetepatéja (rendező: Sardar Tagirovsky), a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Phaedrája (rendező: Albu István), üdítően kellemes meglepetés volt a komáromi Jókai Színház A félkegyelműje (rendező: Martin Huba), akárcsak a Vajdasági Tanyaszínház Víg könnyek násza című, rendkívül mulatságos előadása (író: Terék Anna, rendező: Puskás Zoltán).
A Chioggiai csetepaté, Sardar Tagirovsky rendezése elsősorban azt tudatosította, hogy bármely klasszikus dráma átültethető úgy a mába, hogy jelenkori szenvedélyeket, érzésvilágokat, konfliktustípusokat jelenítsen meg, ha értő rendező keze alá kerül, s olyan izmos és kiforrott együttes játssza el, mint a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. „Öröm, erő, energia, színpadi csillogás, színi bohócéria” – írtam az előadásról a Kisvárdai Lapokban, és mélyreható, mondhatni zsigeri színjátszás a nagy egészben, a részletekben, a pompás karakterekben. Komplett örömszínház, ahogy a szakmai beszélgetéseken is emlegettük. Csupa derű, játékos lubickolás és szofisztikált, reflektált színjátszás is, amelyben a színészszólók prímán illettek az összképbe, a mozgalmas összképhez harmonikusan simultak a hatvanas-hetvenes évek olasz slágerei (olaszul előadva, magyar felirattal). Az együttes alkalmi csoportokban kezdett énekelni, zenélni, a lányok haját fújta a tengeri szél (a csillogó ventilátorokat a színpadról irányították), bepillanthattunk így a kulisszák mögé is, à la ironikus színház. És láthattuk a roppant erős társulat ensemble-munkáját, amelyben a legkisebb epizódszerepet is nagyszerű színészek játszották. Mert hol is nézhetünk még olyan üdítően bolondos, ám mégis melankolikus, filozofikus, vagy épp szikrázóan drámai epizódokat, mint mikor a sepsiszentgyörgyi színészek színre viszik az utcai cserfelést, a nők össze-összecsapó féltékenységi rohamait, az ádáz szerelemvágyat, ahogy a férjüket, a jövendőbeli férjüket vagy pasijukat várják haza a lányok, asszonyok. S ahogy Gajzágó Zsuzsa Libera asszonya csipkét ver és epés megjegyzéseket tesz, ahogy Benedek Ágnes tüneményes Checcája átéli az érzelmek zűrzavarát, ahogy Korodi Janka Orsettája tüsténkedik, csillog-villog, miközben semmi másra nem figyel, mint hogy megőrizze szerelmét.
Chioggiai csetepaté – Pál Ferenczi Gyöngyi, Kónya-Ütó Bence, Pálffy Tibor, Mátray László Fotó: Barabás Zsolt
S aztán megjönnek a tengerről a férfiak, a nehéz sorsú halászemberek, Szakács László Tonija viharkabátban, bajszosan, gumicsizmásan, Kónya-Ütő Bence Titta-Naneként sercegő, szikrázó öntudattal, Erdei Gábor Fortunato mestere hadarós beszédű familiáris olasz halászlegényként. S ott csetlik-botlik közöttük Mátray László Toffolója („kukkoló” Toffolónak becézik), a nagyra nőtt gátlásos legényke, aki rendre galibát okoz, aki mintha egy rakás szerencsétlenség lenne a maga feltornyozott hajbozontjával, de persze végül ő is boldog révbe ér. És akkor még nem beszéltünk Pálffy Tibor vajákos, iszákos, dévaj és mély malíciával átitatott önironikus jegyzőjéről, aki nemcsak korrupt és szüntelenül whiskyt vedel (leginkább Jack Danielst, ha jól láttam), aki mindenestől cinikus, magának való és mégis roppant szerethető figura. Mellette ott szteppel Kovács Kati titkárnőként, aki egyetlen szót sem szól, s mégis ott áll előttünk egy komplett jellem, egy teljes életstratégia.
És akkor vehetnénk sorra a pompázatos, lendületes előadás létrehozóit, a Tagirovsky-csapat alkotóinak munkáit. Bajkó Blanka Alíz karakterjellemző kosztümjeit, Bartha József egyszerűségében is rétegzett színpadképeit, Bezsán Noémi pörgős koreográfiáját, ahogy az olasz slágerek körüli tancikálást hozzásimítja a jelenetekhez, vagy Sényi Fanni dramaturgi közreműködését, aki épphogy csak lecsippent Goldoniból, s hozzátűz a csapattal nüansznyi betoldásokat, annyit, amennyit kell, s nem többet. (Fordító: Török Tamara.) Bocsárdi László mondta a szakmai beszélgetésen, hogy a jelenből a múltba visszanéző előadás megidézi az itáliai derűt, a napfényt, a mediterrán ragyogást, a hatvanas évek felhőtlennek látszó világát.
Tagirovsky előadása sokféle réteget halmoz egymásra, igazi népszínház, s ezzel együtt ínyenceknek szóló, delikát művészszínház.
Az idei kisvárdai felhozatal számomra egyik legsugallatosabb s legmaradandóbb előadása a gyergyószentmiklósiak Pheadrája volt. Albu István rendezése finom ízléssel kidolgozott, roppantul artisztikus és teátrális víziót hoz színre. Rápillantva a színpadképre, azonnal tág asszociációs mező nyílik, a játéktér felületét beborító vízzel, a monoton szürkébe játszó háttérrel, amelyből ajtók nyílnak, a szereplők picit elemelt, stilizált játékával, az attraktív világítással, a fények változásaival, a pompázatos, klasszicizáló jelmezekkel. Ahogy a vízen átsétál egy talpig csillogó, aranyszínű kezeslábasba öltözött szárnyas angyal, s narrátorként ironikusan mesélni kezdi a klasszikus tragédia Racine által megfogalmazott verzióját, máris előttünk áll a nemesen konzervatív, emelkedetten klasszicizáló, szürreáliákba hajló, ugyanakkor a cselekvések szintjén durván véres, a jelenig érő kortárs tragédia.
Phaedra – Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, rendező: Albu István
Az előadás kétségkívül valamiféle belefeledkezést, szemlélődést kíván meg nézőjétől. Ennek megfelelően vagy belülről, azonosulva, vagy kívülről, kívül maradva szemlélhetjük a színpadi eseményeket. A cselekvések nem feleltethetők meg zaklatott jelenkorunk percemberkéinek perctragédiáival. A görögök nyomán Racine és persze az alkotók a mélyebbre temetett konfliktusokat boncolgatják, s hozzák színre. Olyan elemek jelennek meg a színen, mint a víz, a fény, aztán az elemi emberi szenvedélyek, amelyek felülírnak mindenféle konvenciót, s messze rugaszkodnak a hétköznapok cselekvéseitől.
A bűn, ami a szereplőket mozgatja, s kivetkezteti őket önnön karakterükből, végletessé meg végzetessé teszi a tetteiket, nos, a bűn, legalábbis az a fajtája, amelyet ez a gyönyörű passió bemutat, nagyon is ismerős lehet a jelen nézője számára. Az előadás közben eltűnődtem azon, leírhatók-e, értelmezhetők-e a klasszikus görög drámák s a belőlük készült klasszikus vagy modern átiratok a manapság oly divatos #metoo-mozgalom koordinátarendszerében.
Theseus asszonya önző módon a mostohafiába szeret bele, megcsalva ezzel a hős vezért, aki háborúkat vív a messze távolban, miközben nem is sejti, hogy odahaza csak a gyalázat várja. Albu István színpadán Theseus (Moşu Norbert-László) tolókocsiba kényszerült érett férfi, kihívója fiatal dalia. Faragó Zénó Hippolytosa erőteljes, karizmatikus fiatalember, aki nem akarja alávetni magát az asszony akaratának. Ama pusztító szenvedélynek, amely felülír minden józan számítást, szétdúl családot, egzisztenciát, vérségi kötelékeket, s marad a szenvedély maga, amely mintha az istenek sugallata lenne, hatóerővé válik az emberi világban.
Albu István mindehhez létrehozott egy olyan artisztikus formát, amely képes megjeleníteni a szereplők között dúló gyilkos indulatokat, ironizálva mutatva be azok végletességét, groteszkségét is. (Díszlettervező: Tenkei Tibor.) A legvadabb tragédia is szemlélhető kívülről, távolságtartó módon. Hőseink ott caplatnak a mindent beborító vízben – jelentsen ez bármit is, ott tapicskolnak, fuldokolnak, öldökölnek s mindannyian a maguk módján felül próbálnak emelkedni mindazon, ami körülveszi őket. A rituális cselekvéseket körülöleli Bocsárdi Magor mágikus zenéje.
Az ilyen típusú létszemlélet és színházi fogalmazásmód jellemezte Albu pár évvel ezelőtti marosvásárhelyi Karamazovok-rendezését is, ott is a végletes szenvedélyek, a blaszfémiába forduló csúfondáros groteszk, a cselekvések elrajzolt stilizációja hozta létre az elementáris hatást. A Phaedra még emelte is a tétet, mert a maga emelkedett, nemes konzervativizmusával csak ritkán engedélyezett a játszóknak reflektált színjátszást, groteszk módit. A gyergyói társulat könnyedén s ihletetten vette a súlyos akadályokat. Máthé Annamária Oinone szerepében egyszerre játékos és drámai, hétköznapian közeli és biblikusan távoli. Bartha Boróka Ariciája fekete bőrszerkójával egy rocker csaj vagabund vadságát és egy görög hősnő elementáris erejét hozza a színre, akárcsak Vajda Gyöngyvér Phaedrája, aki titokzatos, átszellemült, földhözragadt és elvarázsolt egyéniség egyszerre.
Phaedra
A gondolatgazdag előadás ama formai jegyek mentén született meg, ahogy a gyergyói Anyegin is a klasszicizáló forma határait feszegette, Botond Nagy rendezésében. Természetesnek gondolom, hogy a végletes szenvedélyeket görgető artisztikus produkció szélsőséges érzelmeket vált ki a nézőkből, azonosulást vagy elutasítást, és nem csak az életkorok szerint. Mert hisz nyilvánvaló, hogy másféle rezonanciát kelt egy effajta produkció egy huszonévesben, egy negyvenesben, egy nőben, egy férfiban etc.
Ugyancsak végletes szenvedélyekkel operált a komáromiak Dosztojevszkij-átirata, A félkegyelmű. A kiváló filmes, színházi auktor, nemzedékek felnevelője, Martin Huba rendezése a Tovsztogonov-féle adaptációt veszi alapul, s gondolja tovább. A szerteágazó cselekményű monstre Dosztojevszkij-regényből annak drámai magvát, történéseinek kulcspillanatait bontja ki és jeleníti meg nagy erővel az előadás, amelynek centrumában Nasztaszja Filipovna drámája áll, s a körötte mozgó férfiaké, akik úgy tapadnak a démoni szenvedéllyel s diabolikus sokértelműséggel önmagát és környezetét pusztító csodálatos nőalak köré, mint az éjjeli bogarak a lámpafény köré. Martin Huba rendezése a dosztojevszkiji pusztító szenvedélyek szinte végtelen tárházát villantja fel, a személyiségek ambivalenciáját, a történések polifóniáját s a személyiségekbe kódolt sorstragédiák hullámvonalait, zaklatottságát.
Ropog József és Holocsy Katalin – A félkegyelmű – Komáromi Jókai Színház, rendező: Martin Huba
Márai írja Naplójában, hogy az európai szellem ámulattal s némi távolságtartással nézi az ázsiai vad szenvedélyek ama tobzódását, amely Dosztojevszkij nagyregényeire jellemző. A Komáromi Jókai Színház társulatának erejét mutatja, hogy a rendkívül összetett Dosztojevszij-figurákat hibátlanul és szinte kompromisszumok nélkül ki tudta osztani a rendező. S nemcsak a kulcsszereplők remekelnek, hanem az epizódfigurák alakítói is, Bandor Éva nemes tartású, elcsigázott tábornoknéja, Bárdos Judit öntudatos Aglajája, Mokos Attila megrendült Tockija, Tóth Károly hebrencs, indulatos Gányája, s Ropog József groteszk elemeket bőséggel felvillantó Ivolgin tábornoka.
Jozef Ciller díszlete beszédesen funkcionális: a színpadon ülünk, s a nézőtér fehér lepellel burkolt széksorai közt hosszú rámpa nyúlik a magasba. A tér legmagasabb pontján vonatlámpák s gomolygó vonatfüst jelzik a szereplők érkezéseit, indulásait. A kulcsszereplők, Holocsy Katalin Nasztaszjájával az élen, hibátlanul, drámai erővel hozzák színre az enigmatikus Dosztojevszkij-figurákat. A sokszor ördögien felkacagó, s ezzel személyiségének sötét dimenzióit rendre elfedni próbáló Nasztaszja szerepében Holocsy Katalin emblematikus nőalakot formál, egyszerre vonz és taszít szépségével, női varázserejével és sugárzásával; hisztériájával, rafinériájával a világirodalom egyik legösszetettebb nőalakját képes árnyaltan megjeleníteni. Felemel és mélybe ránt, a poklok éjsötétjét és a mennyek ragyogását idézi meg, akár egy-egy gesztusán belül is.
A félkegyelmű Kisvárdán
Szabó Viktor Miskin hercege angyalian ártatlan lélek, aki mindig nyitott, mindig odaadó, mindig kommunikatív, még ha groteszk szerepbe kényszerül, akkor is. Horányi László Jepancsin tábornoka előkelően fölényes, rámenősen empatikus, agresszíven figyelmes férfialak. Az előadás egyik kulcsfiguráját, Rogozsint Tóth Tibor játssza. Sűrű, mélyről fakadó vad szenvedély habzik fel minden mozdulatából, az indulatnak, az agressziónak, a szelídségnek, a csapongó kiúttalanságnak olyan heve sugárzik alakjából, amely áttapad környezetére. A ő Rogozsinja is enigmatikus, indulatvezérelt Dosztojevszkij-alak; látjuk, amint elborítja agyát a vér, és sokszor nem ura önmagának.
Az előadás úgy szól, mint egy sokhangú, polifonikus zenemű, sötét altokkal és csillogó crescendókkal, hullámzásokkal és nehéz csöndekkel.
Víg könnyek násza – Vajdasági Tanyaszínház, rendező: Puskás Zoltán
Ehhez képest a Vajdasági Tanyaszínház Víg könnyek násza című előadása (rendező: Puskás Zoltán) bohózatba hajló, fergeteges komédia. A Terék Anna drámájából készült előadásban egy meleg férfipár esküvőjén ülünk, mindannyian a lakodalmas asztaloknál, és nézzük, csak nézzük, amint a mogorva, engesztelhetetlen apa (Kőrösi István remeklése), a békére vágyó feleség (Figura Terézia), a nem kevéssé lökött rokon (Mészáros Árpád adja, kiválóan), a félnótás pap (Huszta Dániel) és élesre fent nyelvű társaik lebonyolítanak egy csúfos végkifejletbe torkolló szertartást. Az élő videóképes háttérrel is operáló előadás mögé nem nehéz odavizionálni Kusturica dévaj balkáni humorát, az abszurd drámák elrajzolt határhelyzeteit, a melodramatikus érzelmi hullámzásokat, s a vérbő szenvedélyek végletességét, itt is, most is. Pompás mulatságot, gyöngyözően kacagtató komédiai szcénát és megint csak szofisztikált színjátszást látunk a vajdasági színészek elővezetésében. Pulóverekbe, takarókba burkolózva cidrizünk a hűvös júniusi éjszakában, miközben játékost és nézőt is átmelegít a felhabzó szenvedélyek végtelen áradata.
