Királyrák krumplifészekben – Pécsi Horvát Színház
Északon vagyunk egy öregotthonban, ahol a már bent lakó új szobatársat kap, aminek nem örül, borsot is tör az orra alá, civakodnak, majd összeszoknak, s keserédes kalandokon át végül egy félig elemelt dimenzióban új élet-kezdésük, avagy halálba távozásuk is tárgyiasul.
Uhrik Dóra és Vári Éva Fotók: Juhász Éva
A januári nappali tizenöt fok után dermesztő a hideg a Pécsi Horvát Színházban este a Királyrák krumplifészekben című előadáson. Nincs fűtés, fagyosan ülünk kilencven percet. Nincs szünet, amely alatt visszakérnénk kabátunkat, sálunkat a ruhatárból, hogy abba burkolózva térjünk vissza. Nem találok utólag sem értesítést arról, hogy úgy készüljünk, nem fűtenek.
A két köztiszteletben álló, a szakma és közönség által ugyancsak elismert idős pécsi művész, Vári Éva és Uhrik Dóra kettősére nagy az érdeklődés: decemberre már a novemberi bemutató előtt elfogytak a jegyek. Most, januárban is teltház van, ami azonban (bizonyos vélekedésekkel, vagy inkább vágyképzetekkel?) ellentétben nem emeli érzékelhetően a hőmérsékletet. A zömében 60+-os közönség udvariasan, de elképedve üli végig az előadást. Amint jövünk le az emeletről, a lépcsőn a ruhatár elé kanyarodva s ott toporogva folyton kinyílik a fotocellás bejárati ajtó, zúdul ránk még a kinti hideg is. A téma a sorban állás alatt – ez. Tudni lehetett volna már az érkezéskor? De a nagy, szellős csarnok hidege nem mérvadó. Miért nem szóltak udvariasan az amúgy mosolygó, udvarias ruhatárosok, hogy jobban járunk, ha nem veszik be a kabátunkat – de legalább a sálat tartsunk magunknál? Ha már bent ülünk, úgyis kibírjuk, csak jussunk be?
Nyilvánvalóan nem jókedvükben nem fűtenek a Horvát Színházban, de a fenti metódus, a negligálása a ténynek és nem tudomásul vétele a következménynek elfogadhatatlan.
Öröm az ürömben, hogy a két színész nem nyári öltözékben játszik. A zord időjárás a színpad két oldalán lévő képernyőkön látványban jelenik meg: utazás havas északi tájakon – meg háztűz, motorozás. (Funkciótlan a kivetítés, nincs az előadáshoz különösebb hozzáadott értéke, ha csak nem az utolsó jelenet előkészítése az.) A nagy színpadot szellősen rendezik be, kétoldalt világos ágy, nyers skandináv fabútorok, nagy virágmintás tapétacsíkok. Az egyik falon tájkép, a másikon a magyar hatvanas évekből ismerős, főként cicás – és pálmafa alatt négerfiús – szőnyegek (díszlet- és jelmeztervező: Michac Gábor). Északon vagyunk egy öregotthonban, ahol a már bent lakó új szobatársat kap, aminek nem örül, borsot is tör az orra alá, civakodnak, majd összeszoknak, s keserédes kalandokon át végül egy félig elemelt dimenzióban új élet-kezdésük, avagy halálba távozásuk is tárgyiasul. Ezt a maga tárgyi valójában a színpadon megjelenő objektumot nem nevezem meg: ennyi meglepetés hadd maradjon.
A Pécsi Nemzeti Színház (ez is az ő előadásuk) vezetősége a beiktatásuk óta tartó két év alatt jól kitapintható irányt követ. Középfajú darabokat adnak elő helyi húzónevekkel. Ilyen a fenti két művész, de más, Pécshez kötődő személyek, más művészeti területről jött alkotók, idősebb, valamikori társulati tagok is lehetőséget kapnak. A norvég szerzőnégyes (Pål Mangor Kvammen – Torfinn Nag – Jon Arne Sægrov – Per Inge Torkelsen) által írt (és Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség által képviselt) darab viszont – gyenge, hasonló témában sok jó szöveg és mű létezik. Ráfért volna az anyagra egy erős dramaturgi munka. Itt a két szereplőnek meglehetősen gyermeteg csínyeket kell eljátszania, kínos poénokat elmondania. Ezek ellensúlyozásában, ironizálásában természetesen a színész Vári Évának van kiterjedtebb eszköztára, míg a balettművész Uhrik Dóra egyszer-egyszer táncbetéttel kompenzál. Kár, hogy nem erősödik fel, nem kap nagyobb teret a kétoldali, más stílusú zene és mozgás ellentétében és összefolyásában megnyilvánuló összjátékuk. Uhrik karakterének (Lillemor) sajátja is a szögletesség, minthogy felsőbb, gazdag körökből érkezik, kissé életidegen, némileg sznob úrinőt alakít többnyire decens kosztümökben. Társa, Maggi prolinő, aki a jég hátán is megél.
Harsány, vérbő, időnként drasztikus szlenget használó nyers, közönséges valaki – többféle állatmintás hacukába bújtatva. A jelen helyzet egyformasága, helyhez kötöttségük, gyermekeik távolléte, magányuk közelíti őket, előhozza belőlük a nosztalgiát, rossz és jó emlékeket, szerelemvágyat, cinkosságot-csintalanságot. Kalandjaik lesznek, lakomára készülnek, férfiakkal kerülnek ilyen-olyan kapcsolatba. Vári Éva játéka sokszínű, de artikulációja esetenként érthetetlen, Uhrik Dóra is jól megtanulja a szöveget, de gesztusai, hangsúlyai túlzottan mesterkéltek. Meg kell küzdeniük a sztereotip darab helyzeteivel: éhségsztrájkba kezdenek a rossz koszt miatt, amit zugnassolással fűszereznek, avagy hogy elterelje a figyelmet, szépen kiöltözve: valójában csipkés kombinében és hálóköntösben vonul le Lillemor az intézmény közösségi helyiségébe, s félreérti a hatást. Nyelvileg pedig teli a szöveg a megesett és elesett nő közti elhallás-típusú poénokkal (fordító: Deres Péter).
Az öregkor finom, melankolikus, kegyetlen, szomorkás, tragikomikus-groteszk, líraian szép, naturális ábrázolásaiban bővelkedik a világirodalom és a színház. Ezek egy részét felsorolta az izaszinhazbanjart.hu blog szerzője is kritikájában, aki azokhoz – s főként Vári Éva korábbi alakításaihoz köti a most látott produkciót. Az utóbbival inkább tudok azonosulni: ha nem is jutalomjáték számára, de valóban felcsillan egy-egy régebbi szerepe, hangsúlya, gesztusa. S ha nem is könnyű elérniük az öregkori törődöttséget és összetalálkozást, vágymegvalósítást tematizáló daraboknak a nálam listavezető, Gimesi Dóra által társulatának írt Az időnk rövid története hallatlan komplexitását, amely a fenti stílusokat is egyesíti és színészre szabottságában, kivitelezésében szintúgy remek, a mostani előadásban, Böhm György rendezésében bár szintén érzékelhető a színészre-személyre gondolás, főként a gyenge darabválasztás miatt mérsékelt eredmény születik. A címbeli ételnév képiségével élve: a királyi szintet kupán vágta a krumpli, ami azonban a két színésznő dinamizmusát, állóképességét, élet- és játékkedvét nem minősíti. Felvették a kesztyűt, kitettek magukért.
V. Gilbert Edit, a PTE BTK egyetemi docense
