Shakespeare: Julius Caesar – Kolozsvári Állami Magyar Színház – Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál
Silviu Purcărete elgondolkodtató rendezése az elmosódó emberi arcokon keresztül mesél az erőszakos hatalomváltás mechanizmusáról.
Julius Caesar: Bogdán Zsolt
Ami eddig biztos volt, mostantól nem az. Gyanússá válik még barát is. Az állam eresztékei meglazultak. Julius Caesar, a meggyilkolt uralkodó helyén aggasztó hatalmi vákuum keletkezett. Elszabadulóban az anarchia. Időszámításunk előtt ’44-ben az ókori Róma véres polgárháború elé néz. A front két oldala hamar kialakul. Marcus Antonius véletlenül hatalmasat esik a vizes padlón.
Láttátok mekkorát estem, kérdezi rögtönözve Marcus Antonius, miközben feltápászkodik a padlóról. Bács Miklós felkészült mindenre a szerepen túl is. Bács Marcus Antoniust az abszolút kívülállásból, a szobor merevségéből indítja. Csak testileg van a helyszínen, hozzá aztán beszélhet kebelbeli jóbarátja, Julius Caesar. A másnapos Marcus Antonius számára még nem ért véget az éjjel, bár már reggel van. Emberünk ugyanis álltában ALSZIK. Nem tűnik sem rátermettnek, sem veszélyesnek az uralkodó kegyence. Marcus Antonius a merénylet helyszínére siet, hogy a jövendő politikusának érzelmek nélküli vendégarcát öltse magára. Az alakítás megrendítő pillanatában hirtelen átüt a maszkon az ember: lehajol és még egyszer, utoljára zokogva öleli magához barátja holttestét. Az aranyifjú búcsúzik így eddigi önmagától, tudja már, hogy eddigi élete visszahozhatatlanul a múlté.
Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház, Biró István
A másik oldalon egy kettőst látunk, amelyből gyúrni kellene egy embert, hogy felvehessék a harcot Marcus Antoniusszal. Brutus (Viola Gábor) jóvátehetetlen politikai hibát vét azzal, hogy először is életben hagyja ellenlábasát, másodszor, hogy beszélni hagyja a rómaiakhoz. Brutus maximum egy kisebb céget tudna elvezetni, de egy világhatalmat semmiképpen sem. Cassius (Balla Szabolcs) a gyakorlatias fele Brutus elméleti személyiségének.
Egy emlékezetes jelenetben Cassius és Brutus a római néphez beszél. A meggyilkolt uralkodó testén még meg sem száradtak a vérfoltok. Mégis mintha rockkoncerten lépnének fel. Brutus a magasba löki kezeit, elégedett szemei kísérik az ég felé előbb a jobbat, aztán a balt. Kiszámított minden, hiszen biztos a sikerében. A rocksztár a közönségének játszik. Számára az egyén nem lényeges. Együtt megcsináljuk, most már minden jó lesz, megszabadultunk az eddig a keblünkön melengetett kígyótól. Nem kell sokat győzködni a tömeget, hiszen a közjó érdekében öltünk. Mindeközben Cassius maga elé tartja a kezeit csillapítandó a forrongó tömeget. A beszéd végeztével gyorsan távoznak, láthatóan nem illik hozzájuk a közéleti szerep.
Marcus Antonius szintén széken állva kezdi, de aztán gyorsan leszáll onnan. Nem a tömeghez beszél, hanem az emberhez. Keresi és kutatja a tekinteteket. Tenyerét minduntalan az ég felé fordítja, segítséget kér. Így nehéz hazudni. Könyörög az istenekhez. Fokozatosan veszi át a hatalmat a hallgatóság felett. Többször hangsúlyozza, hogy Brutus és társai feddhetetlenek ugyan, de mégis. Ahogy az előbbieket inkább akadályozza, őt segíti a holttest, amikor megmutatja a hallgatóságának, hogy melyik merénylő hova szúrt. Julius Caesar 75 drachmát hagyott minden egyes polgárra. Ilyen beszéd után nem lehet kétséges, hogy véres zavargások várnak a rómaiakra.
Az előadásban sokoldalúan jelenik meg a női attribútum. A nők nem egyszerűen a férfiak társai, hanem az érzékenyen baljós előjelek megjelenítői. A féltéstől tartanak az alakítások az időtlenségig, illetve az aggódó ragaszkodástól a földi lét teljes elengedéséig.
Portia (Györgyjakab Enikő), Brutus felesége már tudja, hogy kapcsolata férjével véglegesen megváltozott. Nyugtalanító lénye az aggodalomé. A szenvedélyes, szaggatott mozgású Portia a felkiáltójel a politikai puccsra készülő Brutus otthonában. Calpurnia (Kató Emőke) mindent elkövet azért, hogy Caesar ne menjen el a szenátusba a végzetes napon. Sokat sejt, de keveset tud. Mikor férje visszafekszik az ágyba, az asszony győztesnek tűnik, de végül Decius (Dimény Áron) ráveszi az uralkodót, hogy mégis jelenjen meg a gyűlésen.
A Jós (Albert Csilla) nemcsak március idusára emlékezteti Caesart. Szenvtelen alakja a mikrofonnal a kezében a szeszélyes tömeget jelképezi. Változékony, akár a tavaszi időjárás: könnyen szeret, de még könnyebben utasít el. A szoborszerű Lucius (Kántor Melinda) Brutus szolgájaként a meghatározott nemiséget nélkülöző test archaikus lelke. Járása a tétova bábé. Tekintete nem kapcsolódik a másikéba. Tapasztalatai nem evilágiak. Már elfogyott a bor, de a készséges kéz úgy dönti a kancsót, mintha a folyadék még benne lenne. Lucius elszakadt a földi hívságoktól. Megélte a Mindent, ezért sem ragaszkodik magán kívül senkihez és semmihez.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadásának nyitóképében a leeresztett vasfüggöny mögül hallatszanak az ünnep, a lupercalia hangjai. Az erkélyen eközben Flavius és Marullus indulatos szóváltása történik. Védik az előző uralkodót, Pompeiust és támadják a mostanit, Julius Caesart. Dragoş Buhagiar látványtervében a merénylet előtt az álom megfoghatatlansága hangsúlyozódik a színpadon. A nézőt koncentrált figyelemre késztető, mert ötletesen megosztott térben a sejtelmes halványkék uralkodik. A színpad mélyén olykor változtatja a testtartását az élőszobor. Julius Caesar (Bogdán Zsolt) az asztali tükörben az arcát gondosan kifestve hangolódik a szenátusra. Az összeesküvők a közös gyilkosságra készülnek.
Amíg a politika ideje tart, felfedezhetők az arcok és személyiségek kontúrjai. Ki ilyen, ki olyan. Nem biztos, hogy az a kígyótojás, aki annak látszik. A magát gyengének mutató lesz a formátumos államférfi. Később, a polgárháborúban a vonások nyomai sem látszanak már. A csatajelenet Philippinél boncasztalon játszódik. Felismerhetetlen vonásokkal, hasonló testekkel vonaglanak és tekeregnek a harcolók, akár a kígyók. Előbb Cassiust, aztán Brutust engedik le a többiek a földre. Silviu Purcărete elgondolkodtató rendezése az elmosódó emberi arcokon keresztül mesél az erőszakos hatalomváltás mechanizmusáról.
Az írás az online megtartott 7. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál november 22-i előadása alapján készült.
