Kétlábú szék

|

Ivan Viripajev: Részegek / Katona József Színház, Kamra

Voltaképp nem „orosz darab” ez, nem is olyan nagyon jó darab, ám igen jó előadás.

12377746_10156307248890384_6493242289647991806_o

Amit alkoholmámorunkban művelünk, könnyen feledésbe merül

Másnak a súlyos részegségét látni általában kijózanító hatású és maradandóan tanulságos. Amit saját alkoholmámorunkban művelünk, könnyen feledésbe merül vagy letagadódik. Ivan Viripajev azt játssza, hogy két folyamatos órán keresztül tizennégy, egymással esetleg nem is találkozó idült részeg ember különféle szituációival szembesít minket, nevetésre és viszolygásra egyként hajlamos józanokat: nézőket. Amit hallunk, a nehezen forgó nyelvek négyszeres-ötszörös ismétlésében sem különösebben érdekes vagy mély, nemhogy abszurdnak, de még groteszknek is alig nevezhető lapos diskurzusok egymásutánja. Szituációs játékok, helyzetgyakorlatok sora. Például egy fiatal pasas, aki holnap nősül, hirtelen már ma éjjel sort akar keríteni egy másik esküvőre, és szesztársai lelkesen segítenek neki, celebrálják a szertartást, hogy pár perce megismert új arájával majdhogynem szabályszerűen kimondhassák a boldogító igent.

Tompult dramaturg épp csak belelapoz az ilyen, szitává lőtt jelenetezésű süket dumába, járatlan rendező nem tud mit kezdeni a saját magukba roskadó, pár négyzetméterre cövekelt hőbörgésekkel. Azonban a három tapasztalt russzista, a hétköznapi beszéd és a műnyelv, a szótévesztő dadogás és az akkurátusságig tiszta részeg okfejtés között a fordítása nyelvezetével egyensúlyt tartó Morcsányi Géza, a darab szláv lelkében a jellegzetesen közép-európait, az általános emberit érzékelő Radnai Annamária dramaturg, valamint a modern orosz színművek gyehennájának hőjéhez vídiakemény színrevitelek során hozzáedződött rendező, Gothár Péter a hibázni nem tudó színészekkel és a stábbal karöltve emlékezetes előadást kreált az anyagból.

12363082_10156307250085384_5667297629724959394_o

Vajdai Vilmos, Pálmai Anna, Mészáros Béla

Író és színházcsinálók egymásra találását még a halványabb, sérülékenyebb mozzanatok is elősegítették. Az említett ismétlések szinte zenei rendbe szerveződtek, s magukba olvasztották a gyengébb poénokat (katolikus – kaotikus stb.). A történetesség, a linearitás részleges hiánya, a tördeltség kétséges, töprengtető irányokba mutató újrakezdésekkel élénkítette az estét. A folytonosan emlegetett Nemzetközi Filmfesztivál mint szín- és háttér (és egy rajongva idézett iráni versenyfilm) egyszerre emelte-tágította, illetve bizonytalanította-ironizálta a Részegek kereteit. Gothár maga tervezte szűk, önmagát elnyelő (de fel is táró, mert tükörben végződő) cső-díszlete valóban lehetne akár egy filmfesztivál palotájának a mellékhelyiségek felé vezető, eldugottabb folyosója, de egyben utcarészlet, ahol a tócsák épp most mossák el Dosztojevszkij vagy Bulgakov lábnyomát. A szcenikailag nem a legszerencsésebb (mert nem mindenhonnan, nem mindenki számára belátható) építmény az orrunk elé préseli a látszólag végtelenített egymás- és önmarcangolásokat. Mindezt úgy, hogy tajt siker antihőseink (általában egyébként jól szituált egyének) soha egy üveg piát, egy poharat nem hoznak magukkal, egy csepp alkoholt nem fogyasztanak általuk ugyancsak tudott, többüket a koordinált mozgásképességtől megfosztó elázottságuk szinten tartására. Néhány mozgássor, az időnként civillé vedlő színészek nem egészen indokolt ki-be járkálása, egyéb apróságok ugyan kiraknak kérdőjeleket a rendezéssel kapcsolatban, ám ezek kis kérdőjelek a nagy felkiáltójel-szcénák árnyékában.

Írói lelemény, hogy a leghétköznapibb megszólalások mind valamiképp Isten nevében, Istenhez kapcsolódva vagy róla leválva, a létbe vetett – és jelenleg ráadásul részegségbe vetett, tegnap is részeg, holnap majd megint részeg – emberek tudatából, nyelvi regiszteréből szöknek elő. Mindjárt az első szereplő, a nézőtér felől hosszú percek botladozásával, böfögésével érkező Martha úgy vágódik el a terepen, ahogy csak Rezes Judit koreografikus tökélye leteríthet egy kevéssé ízléses ruhájú, foltos esőkabátú nőt, és Mark, a fesztivál direktora (Mészáros Máté m. v. játssza einsteini-bohóci külsővel és a valóságos vagy kitalált halni-készülés magasztjával) a nagy semmibe markolászva segítené fel őt – mégis minden szó, mondat, cselekvés, jelenet megáll a lábán és Isten színe előtt a Kamra premierjén. Mint az a kétlábú (lábakkal csak hátsó felén ellátott) szék, amely egy darabig erős fogantyúkra akasztva a falon függ. Vajdai Vilmos (Rudolf), az őszülő öregedésnek indult italozó jól megüli falon vagy földön. Aminek botrányos az egyensúlya, az bizonyosan nem dől fel; ami látszólag masszív volt (házassági hűség vagy egyéb), borul. A tárgyakról, kellékekről külön kellene szólnunk. Van a tárgyaknak humoruk. Olyan lökött és véletlenszerű humoruk, mint ők maguk. Egy vándorútra kelt háztartási gépnek például, amelynek csatlakozóját az igazi részegségbe még csak mostanában beletanuló, rózsás arcú Matthias jobbára akkor böködi a levegőbe Tasnádi Bence kezével, amikor a fiú „csatlakozni” kíván valamely agyament kezdeményezéshez vagy kijelentéshez.

12377528_10156307249395384_8737401218278772902_o

Tenyérnyi helyeken, összegabalyodva hozzák létre a részegség mikrotársadalmát

A nemegyszer a feleségük kézitáskájával felszerelkezett férfiak, a férfiak fékezésével próbálkozó „józan” asszonyok jobbnál jobb karakterek. A puhány panaszkultúrára és vezeklésre berendezkedő Karl Elek Ferenc, a konyhafilozófusként világmagyarázó Gustav (Güsztav!) Kocsis Gergely minuciózus alakításában, a magányos-riadtan ámuldozó Lora Pelsőczy Réka, az önmaga sorait energikusan rendező Magda Borbély Alexandra, a többiek mögött valószínűleg ivási lemaradásban szenvedő Linda Rujder Vivien e. h. kiváló megformálásában. A végzetes szerelemre és a házasság révére elvileg rálelő Laura (Pálmai Anna) és Max (Mészáros Béla): saját, szprével fújt graffitijük az éji utcán. A még Matthiasnál is jámborabb, tétovább, a részegséget kamatoztatni nem tudó Laurenz figurájában Dér Zsolt e. h., Rosaként az arcán valóban dosztojevszkiji utcalány-felmenők vonásait viselő Ónodi Eszter, Gabrielként a 21. századba talán az ezerkilencszázharminc körüli évek szovjet-orosz szatírájából érkező, pap testvérbátyot vizionáló, negatív arkangyali minőségben Keresztes Tamás jeleskedik. Váll a vállnak, tenyérnyi helyeken, összegabalyodva és szétválva hozzák létre a részegség mikrotársadalmát, azt a közeget, ahol minden kérdést fel lehet tenni, és mindenre ki lehet agyalni az ideig-óráig sem érvényes választ.

Gothár türelmes, fáradhatatlan és leleményes vívómesterként iskolázza a támadás-védés-visszaszúrás jellegű képeket, a repetitív ide-oda megszólalásokat. A humor alatt szomorú, olykor clownos megrendültség, a szükségszerű hangoskodás csillapítására riasztó csendek. A kivilágított folyosó sötétséget küld a díszlet köré. Az öltözékek (fesztivál!) a feketéből és a fehérből indítanak, sok hamis flittert, szánalmas csillogást adva a két gyászszínhez. Tihanyi Ildi jelmezein pusztán az övek is lekötik két órára a figyelmet. Vég Attila a hajakat, maszkokat tartotta a karikaturisztikus elrajzoltság régiójában, Sáry László többnyire nem orosz zenéket, dalokat keresett a nem orosz nevű szereplők egyikének-másikának.

12377929_10156307248265384_1529435558429323060_o

Fotók: Dömölky Dániel

Voltaképp nem „orosz darab” ez, nem is olyan nagyon jó darab, ám igen jó előadás, modellértékkel: még szerencséje is van annak, akire rájön (itt a részegségtől), hogy szavakban és tettekben elhagyja a mindennapiság dimenzióját, amelyben tűrhetően vegetál; és még nagyobb szerencséje van, ha kábán beletörődik: másik dimenziót nem talál az elhagyott helyett.

CÍMKÉK: