Arbuzov: Kései találkozás / Rózsavölgyi Szalon
A rakoncátlan kölykök huncutsága bujkál A nőt játszó Molnár Piroska szemében, amikor sorozatosan házirendet megszegő betegként lehordja A férfi, azaz a szanatórium főorvosa, aki afféle raportra rendeli.
Molnár Piroska és Jordán Tamás
Egy szuszra, szinte darálva a szavakat, sorolja, hogy éjjelente mezítláb kimászik az ablakon, hajnalban szaval, sőt mi több, énekel, és a többiek nem tudnak aludni, most pedig órákat késett a megbeszélt időponthoz képest, hát irgum-burgum, teremtette!
Az idős hölgy szelíden mosolyog, vagy éppen harsányan nevet, játékosan végigméri a doktort, olyan különösebben nem is érti, hogy mi a baj, neki mindez teljesen természetes. Bár idős asszony, a nagy kamaszok rakoncátlan vásottsága bujkál benne. Tulajdonképpen élvezi, ahogy lehordják, és erre dacosan nézhet, felemelt hangon replikázhat, és közben tisztára, mint egy ma született bárány, úgy tesz, mint aki egy kukkot sem ért abból, hogy mi is mindezzel a baj.
Fotók: Gordon Eszter
A Kései találkozás című Arbuzov darabot látjuk, két összeszokott, nagy színész játékában, a Rózsavölgyi Szalonban. Korábban ugyanitt mutatták be velük a Tisztelt hazudozó!-t, ami Bernard Shaw és az ünnepelt színésznő, Mrs. Patrick Campbell különös, beteljesületlen, mégis szép kapcsolatáról regél. Lényegében ugyanez elmondható a Kései találkozásról, aminek elején az is rögtön sejtheti, hogy ez a tűz és a víz ellentétének tűnő két ember hamarosan közelebb kerül egymáshoz, aki még nem találkozott a történettel.
Arbuzov művei még akkor kerültek be hozzánk, amikor illett, sőt akár kötelező volt szovjet darabokat játszani. De ő már nem a sematikusan eltúlzott, eléggé elviselhetetlen és gyakran önmaga paródiájába fulladó, unalmas hőskultuszt szorgalmazta, hanem remek szereplehetőségekkel teli, kedves, kesernyés vígjátékokat írt, amik könnyen „fogyaszthatók”, jól „csúsznak”. Ugyanakkor azért ennél több is van bennük, és jutalomjátékot biztosítanak jeles színészeknek, akik szintén többlettartalommal képesek feltölteni az előadásokat.
Fiatalkoromban például emlékezetes élményem volt szintén Arbuzovtól az Arbát meséi, a Katona József Színházban, Bessenyei Ferenccel a főszerepben. Idős bábművészt alakított, aki a szintén bábos fiával együtt, fiatal nőbe szeret bele. Megperzselődnek, versengenek, de aztán a hölgy tovalibben, ők pedig kibékülve visszatérnek imádott művészetükhöz. Lám, lám, megint a beteljesületlen kapcsolat, amiből valószínűleg mindannyiunknak kijutott bőven, ezért érint meg bennünket újra és újra, ha színpadon is találkozunk vele.
A Kései találkozást Szirtes Tamás rendezésében vagy negyven éve adták először nálunk, a Madách Kamarában, színészóriásokkal, Tolnay Klárival és Mensáros Lászlóval, akik idős korukra több produkcióban is nevezetes párost alkottak, valósággal összenőttek a deszkákon. Elegánsak voltak, kedvtelve csipkelődők, és igencsak megőrizték nőiességüket, férfiasságukat, évek száma ide vagy oda, mindketten tudtak hódítók és fölöttébb féltékenyek lenni. Annak pedig több mint 15 esztendeje, hogy a Szentendrei Teátrumban Alföldi Róbert Törőcsik Marival és Garas Dezsővel vitte színre a darabot, kicsit intellektuálisabb, epésebb, kesernyésebb változatban.
Molnár Piroskát, Jordán Tamást Sándor Pál rendezte, és azt hiszem, az a legnagyobb dicséret, ha azt mondom, hogy szinte láthatatlan maradt. Nincs hű, de markáns koncepció, nincsenek túltengő ötletek, rendhagyó díszletek. Helyzetbe hozott két elsőrangú színészt, inspirálta őket, nem akarta magának ellopni a jutalomjátékukat, hagyta kiteljesedni őket, és ebben nyilván segített, ahogy tudott. Segített nekik megmutatni, hogy akár a mindennapok rutinja mögött is ott rejtőzhet a boldogság. És hogy bármilyen baj, tragédia, akár szeretteink elvesztése ér minket, valahogyan csak tovább kell létezni, és még örömet is kell találni az életben.
Molnár nyughatatlan nőt játszik, aki tán azért annyira izgága, mert futni igyekszik maga elől is, de amikor az orvos enyhe infarktust kap, az ágya mellett ücsörög, ápolja, aggódó szeretettel nézi. Jordán doktora magának való, begubózó, kissé tán mufurc is, belül jókora lélekkel, amit azért takargatni akar. De A nő végül még arra is ráveszi, hogy elmenjen vele egy szabadtéri szórakozóhelyre, és táncoljon is vele. Magát a bulit nem látjuk, de ahogy indulnak vissza a nyári zivatarban, azt igen. Némiképp kapatosak, összebújnak az ernyő alatt, nevetnek és nevetnek, nem bírják abbahagyni.
Ekkor megfordulhat a fejünkben, hogy na ez összejött, most már netán mindhalálig. De hát nem, mert azért ők mégiscsak maguknak valók, az orvos őrzi meghalt feleségének emlékét, ezért is dolgozik ezen a tengerparti nyaralóhelyen, mert itt van eltemetve, és naponta friss virágot visz a sírjára. A nőt is nyomasztja egy az emlékeiből kitörölhetetlen múltbeli tragédia, az pedig elég zavaros, hogy hányadán is áll a férjével, együtt élnek-e? A doktor felajánlja, hogy meg tudja hosszabbítani a beutalóját, de ő már menni akar. Nézik egymást. Búcsút intenek. Érzik, hogy valami fontos történt, bár valószínűleg tényleg túl kései volt ez a találkozás. De legalább megtörtént.
Ahogy megtörténik az előadás is. Két nagy színész élvezetes jutalomjátéka, szeretetteljesen gondos rendezői irányítással.
