Mike Leigh: Abigail bulija / Katona József Színház
Leigh műve nagyon angol, nagyon hetvenes évekbeli, és korának eszköztárával nagyon újszerűen fogalmaz. A nagy illúziók korszaka után huszonöt-harminc esztendővel elmeséli az individualizmus társadalmi csődjét.
„Mióta van bajusza?
Ezt hogy érti?”
(Mike Leigh: Abigail bulija)
Kultmű. Átmenet a Nem félünk a farkastól és A kopasz énekesnő között, miközben nincs köze egyikhez sem.
A darab harsány sikerrel debütált a Hampstead Theatre-ben 1977-ben. A közönség a szó szoros értelmében őrjöngött érte. „Úgy éreztem magam, mint egy Rolling Stones-koncerten” – mondta Mike Leigh, a darab írója és rendezője. Még abban az évben a BBC tévéjáték formában is fölvette. Két évvel később leadták újra, elég jól hangzó, 16 milliós (!) nézettséggel. Azóta bemutatták Sao Paulóban, San Franciscóban, Hongkongban, a Broadwayn, többrendbelileg a West Enden, és a világ további egzotikus részein.
Kocsis Gergely, Ónodi Eszter, Jordán Adél, Rezes Judit, Ötvös András
Nem csoda.
Leigh talált valami örök érvényűt (miközben első menetben rendesen beletrafált a saját korába), nevezetesen az emberi lét nevetségességének és mély tragédiájának rettenetes egységét. Komikum és tragikum megbonthatatlanságát. E két fatális szélsőség azonosságát, melyet csak az emberi agy képes saját örömére szétszálazni.
Nincs kétség, a szöveg Ascher Tamás után kiáltott.
Beverly és férje, Laurence meghívja egy italra az új szomszédokat, valamint merő emberbaráti gesztusból Suzyt, annak az Abigailnek az anyját, aki a mellettük lévő házban tart zajos tinibulit. Abigail ezzel ki is írja magát a történetből. Mielőtt még egyáltalán belekerült volna. Ez nem a tizenéves generáció sztorija. A szüleik nemzedékéé – ez a buli az ő bulijuk. Decensen induló összejövetelükön az a bizonyos ‘egy ital’ gyakorlatilag olyan mennyiségű alkohol magukba döntését jelenti, amit végignézni sem könnyű józanul. (A darab valamelyik angliai bemutatója előtt kísérletképpen valódi italokat kaptak egy próbán a színészek. A második felvonást már nem igazán sikerült a saját lábukon abszolválniuk.) Innentől könnyű elképzelni, hogy néhány óra permanens alkoholizálás után a kertvárosi felszín alól mi minden bukik ki. Az egybegyűltekkel együtt. Valami olyasmi, amit Richard Eyre filmrendező könnyedén nevezhetett társadalmi horrornak.
Kocsis Gergely, Jordán Adél
Leigh műve nagyon angol, nagyon hetvenes évekbeli, és korának eszköztárával nagyon újszerűen fogalmaz. A nagy illúziók korszaka után huszonöt-harminc esztendővel elmeséli az individualizmus társadalmi csődjét. Az alsóbb rétegekbe is begyűrűzött kegyetlen részvétlenséget. Egy az egyben kiröhögteti az alsó középosztály affektáló ostobaságát, rezzenéstelen gőgjét, tudatába zárt korlátait. Iparkodó tehetetlenségét és/vagy manipuláltságát. Bambán reflektálatlan, de annál mélyebben gyökerező illúzióvesztését. Minden mondata telitalálat. Tűpontos látlelet. Már-már zsonglőrmutatvány, ahogy a színészeket a figurába zárja és kénye-kedve szerint mozgatja a szöveg…
Ascher Tamás, a Kamra előadásának rendezője nem aktualizálja a művet. (Fordító: Hamvai Kornél.) Legalábbis látványosan nem. Ellenkezőleg. Meghagyja a hetvenes években. Épp ezzel „kor-szerűsíti”. A színház eredendő jelenidejűsége amúgy is jelen időbe teszi a sztorit, ám ezzel együtt – izgalmasabbnál izgalmasabb asszociációkat kiváltva – érdekes fénytörésbe kerül a negyven év előtti közelmúlt.
Retró.
Nincs hókuszpókusz, nincs a darabot szétfeszítő koncepció, van a szöveg és vannak a színészek. Nem érezni benne azt a vészjósló fenyegetettséget sem, amely a BBC produkcióját kezdettől uralja, (tudjuk, amelyik 16 milliós nézettséget ért el), viszont sikító a humora. Az a bizonyos angolos. Magyar felhangokkal.
Működik.
Csak a szöveg… csak a színészek… Csalóka, persze, ez is. Kezdődik a szereposztással. Ascher Tamás rendezése legalább annyit bíz a színész fizikumára, akár annak idején Mike Leigh. A brit rendező színészválasztása például olyan jelenetekben teljesedik ki, mikor az alattomosan agresszív Beverly rákényszeríti a százötven centis Laurence-t, hogy kérje föl táncolni a szintén vonakodó, százkilencvenes Suzyt… Ascher előadása szintén nem idealizálja a darab figuráit, rezzenéstelen szigorral mutatja a testi valójukat is. (Jelmez: Szakács Györgyi.) A legszélsőségesebb a szépséges Ónodi Eszter (a társadalmi ranglétrán amúgy magasabban lévő) Suzyja, aki úgy kerül elő a mellékhelyiségből, miután kihányta a buli elején megivott 5-6 adag gin fizzt, mintha az Elnöknők vécépucoló nénije lenne. Igaz, előtte se nézett ki sokkal jobban…
Jordán Adél, Kocsis Gergely, Ónodi Eszter,Rezes Judit Fotók: Gordon Eszter
Máskülönben ez a vécés jelenet eleve ráerősít arra a bezártságérzésre, amit a néző az elejétől fogva kénytelen elszenvedni, miután áthatolt a darabbéli nappalin – mintha a sajátja lenne –, majd rácsukják az ajtót. Nincs menekvés. (Díszlet: Khell Zsolt.) Egyet tehet. Nevet.
Egyszóval külső ide vagy oda, valamilyen formában ellenszenves az összes figura. Élükön Rezes Judittal, aki az Ónodiéhoz hasonló alázattal adja a környezetét rendre porba döngölő, taszítóan manipulatív Beverlyt. Nem kevésbé antipatikus Kocsis Gergely érzelmeit házon kívül felejtő Laurence-e sem, Ötvös András sunyi álszerénységgel szemlélődő Tonyjával együtt. A kivétel Jordán Adél dühítően ostobácska Angie-je, aki – a minden addiginál nevetségesebb körülmények között tragédiába fúló végkifejletben – a mesterien fölépített figura együttérző arcát mutatja. Egyetlen pillanatra. Mégis. Elborzasztóan nevetséges mivoltukkal együtt képesek szánalmat kiváltani. A különbség annyi, hogy felismerve létezésük örök érvényű korlátait, jobbára önmagunkon szánakozunk.
