Edward Albee: Mindent a kertbe! / Miskolci Nemzeti Színház
O’Neill, Miller és Williams után most Edward Albee a soron; a huszadik századi amerikai drámák színrevitele lassan Zsótér Sándor aktuális pályaszakaszának meghatározó részévé válik.
Voith Ági
Hogy ebben a rendezői (vagy dramaturgi) eltökéltségnek nagyobb-e a szerepe vagy a szakmai sikerek és a színészi igények kielégítésének együttes lehetőségével bölcsen kalkuláló színházvezetői óhajnak, nem tudhatom. Az viszont, hogy Zsótér a recenzensek által gyakran avíttnak, közhelyesnek vagy egyenesen giccsesnek tartott szövegekről kedvezőbb véleménnyel van és színrevitelüket voltaképpen szakmai kihívásként kezeli, nemcsak egyes nyilatkozataiból tudható, hanem a létrejött előadásokon is érzékelhető.
A Mindent a kertbe! kicsit más eset, mint az eddig színre vitt darabok – miként Albee életműve is jóval kevésbé ismert nálunk, mint elődeié. Gyakorlatilag egyműves szerzőként él a köztudatban; a Nem félünk a farkastól jó néhány sikeres bemutatót megélt már – de ezekre az előadásokra nem az eredeti és mély mondandó vagy a rendezői truvájok, hanem egyik-másik kimagasló színészi alakítás okán emlékszünk (mint ahogy Mike Nichols 1966-ban készült filmje is Elizabeth Taylor és Richard Burton kettőse miatt vésődött az emlékezetbe). Albee további művei hasonló színészi lehetőségeket nem kínálnak – túl sok bemutatót nem is éltek meg nálunk. A Mindent a kertbe! honi premierjei is egy kézen megszámolhatóak; a legemlékezetesebb, legalaposabban dokumentált 1970-ben, a Katona József Színházban volt, Babarczy László rendezésében. Az akkori és a mostani előadás közti kapcsolatot Mrs. Toothe szerepe jelentheti: Mészáros Ági hajdani szerepét lánya, Voith Ági „örökölte meg”.
Albee drámája (amely egyébként Giles Cooper darabjának átdolgozása) változatos írói eszközökkel, de nem túl eredeti módon szól a fogyasztói társadalom működéséről és működési zavarairól, képmutatásról, elveinek, értékeinek kiürüléséről. A kertvárosi környezet idillje csupán látszat, hiszen az életforma és az elvek („asszony ne dolgozzon”) együttes fenntartása heroikus egzisztenciális küzdelembe kerül. Pedig nem kenyérre kell a pénz, hanem arra, hogy ne kelljen szégyenkezni, amiért a szomszéd kertje zöldebb. A mind reménytelenebb erőfeszítések megmérgezik a kapcsolatokat. Ha ebben a helyzetben megérkezik a kísértő, aki rengeteg pénzt ajánl az asszonynak olyasmiért, ami a szép alapelvekkel (és a normális emberi kapcsolatokkal) sehogyan sem egyeztethető össze, könnyen szétpukkan a polgári életforma légbuborékja.
A pukkanás megrázó is lehet, de csak ideig-óráig, hiszen az elvek zárójelbe tehetőek, ha a vágyott cél így érhető el a legkönnyebben. Így válik idővel az összes kertvárosi asszony luxusprostivá, férjének asszisztenciájával. És amikor jön valaki, aki veszélyes lehet, a tisztes polgári közeg gyorsan és kíméletlenül elpusztítja. Albee a történetet a társalgási dráma sablonjaitól eltolja az abszurd komédia felé, Zsótér rendezése pedig tovább halad ezen az úton.
„A miskolci társulat igen szórakoztatóan mondja…”
Eszközei jórészt megegyeznek a korábbi amerikai drámák színrevitelekor már látottakkal. Az Ungár Júlia és Ambrus Mária által készített új szövegváltozat ezúttal is mai szóhasználattal és szlenggel él, a szereplők magyar nevet viselnek, a mindennapi élet magyar és amerikai attribútumai (pénznemek, helységnevek stb.) feltűnésmentesen váltakoznak. (Egyik-másik név – mint a híres-neves encsi étterem említése – derültséget is generál a nézőtéren.) Nemcsak ez a játékos és természetes nyelvi libikóka, de a játék egésze is meggyőzően érzékelteti, hogy az, amit hajdanán tipikusan amerikai jelenségnek, életformának olvastak ki Albee (és elődei) műveiből, nem kötődik szorosan térhez vagy időhöz. Ambrus Mária díszlete és Benedek Mari jelmezei a darab keletkezésénél nem sokkal későbbi kort idéznek; az anyagok, a dizájn, egyes berendezési tárgyak a hetvenes évekre asszociáltatnak (a ruhák realisztikusabban, konkrétabban, a tér elrajzoltabban, szimbolikusabban, utalva a vágyak és lehetőségek eltérő voltára is).
Ami nem aktualizálást vagy korhoz kötést, hanem stilizálást, időtlenítést jelent; Zsótér nem a változó külsőségekre helyezi a hangsúlyt, hanem a kissé tanmeseízű történet kor- és helyfüggetlen morális tanulságaira. Következésképpen nem eltünteti, hanem felerősíti és színpadképessé teszi a dráma didaxisát és komikus hangsúlyait. A szereplők gyakran nem egymáshoz, hanem kifelé, a közönséghez intézik szavaikat, részint saját helyzetükre, részint a színpadi helyzetre reflektálva ezzel. A szereplők hazugságait, önáltatásait, tettetett vakságát, vagy éppen túlzó felháborodását teátrális eszközökkel emelik ki a színészek, míg az őszinte reakciókat, a világ állapotának józan és ironikus felmérésére koncentráló szövegeket realisztikusan, kevés eszközzel bontják ki. És előfordul, hogy a zene váltja ki a szót: a második felvonásban a szomszéd házaspárok dalolva érkeznek a színre és így kezdenek „beszélgetni” egymással. Az abszurdba hajló humor meggyőzően fűzi össze a reálist a szürreálissal.
Az abszurdba hajló humor meggyőzően fűzi össze a reálist a szürreálissal
Ezt a színházi nyelvet fegyelmezett és a legtöbbször kellően színesnek bizonyuló színészi játék juttatja érvényre. Rusznák András igen szórakoztatóan teszi idézőjelbe a férfiúi önhittség majd a vakság sztereotípiáit, és kiválóan karikírozza a perspektívavágy beteljesíthetetlenségéből fakadó frusztrációt (talán a nagy kiborulás teatralizálása lehetne kicsit változatosabb). Ullmann Mónika az otthon kalitkájába zárt háziasszony alakját precízen és hatásosan csúsztatja át a lehetőségeit racionálisan felmérő és eltökélten érvényesítő nő alakjába. Dzsennifer kezdeti felháborodása őszintébb, így a nő őszintébbnek tűnik akkor is, amikor elfogadja és férjével is megpróbálja elfogadtatni az új helyzetet – hogy aztán az események végkimenetelét neki legyen a legnehezebb feldolgoznia.
Fiukat, Robint Dénes Viktor valóban ártatlannak tűnő, reflektálatlan tanácstalansággal ruházza fel; ő nem pusztán eljátssza, hogy meglepik a történések. Pásztor Pál a darab furcsa rezonőr figurájából a világra fölényes derűvel tekintő, már csak anyagi helyzete okán is mindenen kívül álló alakot formál. Salat Lehel, Seress Ildikó, Cservenák Vilmos, Szabó Irén, Jancsó Dóra, Márton András különböző korú és alkatú szomszéd házaspárjai – híven a színlapra írottakhoz – tényleg pont ugyanolyanok, mint a főszereplő páros – csak már egy későbbi stációnál tartanak. Voith Ági a józan ésszel érvényesülő, rideg, pragmatikusan kegyetlen, mégis emberarcú üzletasszony alakját pontosan, szuggesztíven és színesen hozza; kétséget sem hagy afelől, hogy mindent és mindenkit Mrs. Toothe irányít. Ha kell, empatikusan viszonyul ügyfeleihez, ha kell, segítségüket kéri, ha kell, ellentmondást nem tűrő utasításokat ad ki.
Ullmann Mónika
Jancsi elveszejtése szükségszerű és emblematikus (re)akciója a világnak, amelyet képvisel; inkább szimbolikus, mintsem realisztikusan értelmezendő aktus. Vele együtt végképp elvész a szereplők rálátása saját világukra. Mindaddig, amíg nem jön egy újabb Jancsi… Nehéz volna különlegesen eredetinek mondani e tanulságot; ami közhely, bárhogyan mondják is, közhely marad. De tény, Zsótér Sándor és a miskolci társulat igen hatásosan és szórakoztatóan mondja – alighanem a maximumot hozva ki a szövegből.
