Kerekasztal a Trafóban
A decemberi Kortárs Drámafesztivál egyik programján a Kelemen Kristóf által írt, rendezett és konferált „Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk” című előadás után fontos és őszinte szakmai diskurzus tanúi voltak a jelenlévők a Trafóban.
A fiatalok esélyeiről, közérzetéről beszélő, személyes élményeiken, tapasztalataikon alapuló performanszra reflektáltak és gondolták tovább annak felvetéseit késő éjszakába nyúlóan a meghívottak.
A színházi szakmákban pályájukat kezdőkről szólva külföldi példákat is hozott Schilling Árpád egy a párizsiakkal közös Hamlet-projektből. Ennek francia kortárs résztvevői határozott elképzelésekkel rendelkeztek arról: hova pályáznak, hogyan menedzselik magukat. Tudták, milyen fesztiválra regisztrálnak mely darabjukkal, milyen független formációkat hoznak létre a végzés után – miközben magyar társaik attól rettegtek: mi lesz majd velük, ha nem kerülnek be osztályvezetőjük színházába. Gond az SZFE zárványvolta több értelemben is, jelezték az érintett szakemberek. Nehéz megoldani a végzős hallgatók „kiközvetítését”. Nem magától értetődő már a színidirektorok részvétele a vizsgaelőadásokon. A vidéki színházakba pedig az egyetem saját szervezésében vinne el egyes produkciókat, ezen dolgozik éppen Csizmadia Tibor – mérsékelt sikerrel. Politikailag is gyanús sok színházvezető szemében a hely, mondják a beszélgetők, ez is nehezíti s megterheli az elhelyezkedés esélyeit.
Az egyetem kapcsolata, amint a többórás eszmecsere tanúsítja, gyenge a környező valósággal. Miből merítsenek akkor annak színházi megjelenítésekor a fiatal alkotók? Nincs elegendő idejük sem magánéletre, sem művelődni, olvasni, pihenni. Van, aki kallódik végzés után, minthogy nem talál munkát. Egy sikeres pályakezdőnek, a felkapott és hamar kiégett fiatal színésznek ellentétes előjelű a problémája: folytatódott az egyetemi stressz. Nyáron forgatott, évad közben pedig szinte minden este játszott, ráadásul a Radnóti Színházban. Ideálisnak tűnik a helyzet, négy év után mégis felmondani kényszerült, mert diákéveihez hasonlóan soha nem tudott elégséges mértékben feltöltődni, regenerálódni. Elhangzott, hogy nem funkcionálhatnak valódi közösségként az egymás riválisaiból álló, állandóan összezárt osztályok. Átfogó problémaként az elfoglalt művésztanárok időbeosztását s pedagógiai alkalmasságának eltérő voltát említették visszatérően a résztvevők. Nem tesz jót, hogy a növendékek minduntalan a tévében gyerekkoruk óta látott ikonikus alakokba botlanak a büfében, a folyosón, így Schilling, s hogy önkéntelenül hozzájuk mérik magukat. (Egy színészhallgató bevallotta: amikor végre el tudta engedni a glamourhoz való ragaszkodását, szűntek meg gyötrő megfelelési kényszerei.)
Több kevésbé előtérben lévő, kisebb médiafigyelemnek örvendő, ám a tárgyat és átadásának módszertanát jól ismerő tanárra lenne szükség Schilling szerint hasonlóan ahhoz, ahogy Franciaországban képezik a színinövendékeket. Csizmadia ebben nem engedett: aktív, gyakorló színházcsinálóktól lehet csak tanulni, válaszolta, ez konszenzus, őket hívják intézményükbe az osztályfőnökök. Az utóbbiak jogköre és felelőssége az is, hogy kiszűrjék a tanításra alkalmatlan vagy emberileg vállalhatatlan személyiségeket – ami azonban a kölcsönös szakmai függésrendszerbe beágyazottan nehezen valósul meg a gyakorlatban. Csak bízni lehet abban, hogy nem fordul elő gyakran az előadásban bemutatott Mohácsi János-sztorihoz hasonló eset, amikor is János két előre nem látható színházi elfoglaltsága miatt nem tudta befejezni az elkezdett próbafolyamatot színészosztályával, s nem is üzent, hogy ne várják a próbákra kijelölt időpontokban. Az egyik grafikonból az derült ki a darabban: félévente négy kurzus szakad félbe valamilyen okból. Ám nemcsak a tanárokra várnak néha hiába – tanár is hiányolhatja csoportját bizonyos (próba)időszakokban.
Az elméleti vagy kevésbé előtérben lévő tárgyat oktatók is elcsodálkoznak néha azon, mennyit kell próbálniuk a növendékeiknek – így Gáspár Máté. Ők kollégáival a drámainstruktor képzésben gyakorlatias, pragmatikus, operatív viszonyokat alakítanak ki osztályukkal. Róluk nem terjednek el kultikus megnevezések (a rideg, a lélekápoló), ami nem is kedvez a népszerűségüknek. A negyedik beszélgetőtárs, a nemrég végzett s most doktori iskolás Boronkay Soma közönségkérdésre azt válaszolta: voltak, vannak már olyan alkalmak, olyan órák egyes képzésekben, amelyeken igényli – és meg is hallgatja – az oktatói oldal a visszajelzést.
