Cervantes – Parti Nagy Lajos: Don Quijote / Nézőművészeti Kft. – Szkéné Színház
Korunk magyar Don Quijotéja itt van, s fölépülhet köré egy új produkció, amely nem magyarázkodik, hanem mesél, bátran idézve az eredetit.
Scherer Péter, Mucsi Zoltán
„Színi darabok egy regényből” – szól az alcím, de közelebb állna az igazsághoz, ha azt olvashatnánk: „Dirib-darabok egy leendő előadásból”. Lehetett hallani, hogy Mucsi Zoltán és Scherer Péter foglalkozik a búsképű lovag és szolgája megformálásával, sőt, mintha lett is volna valahol egy maguk által kevéssé sikeresnek ítélt próbálkozás. De tél közepe óta megszaporodtak a hírek az újbóli nekifohászkodásról, hogy most aztán, és mindenképp, és nagyon, de nagyon, meglesz az igazi, mert Parti Nagy Lajos átírja, Rába Roland pedig megrendezi Cervantes mába átemelt történetét. Így is történt.
A nézői orrok előtt madzagra erősített nyersszín vászonlepedőkből és libegő selyemtakarókból készült függöny fut keresztbe. Vinnyogó kis muzsika hallik, nem tudni, sivatagi szelet vagy valami vadnyugati filmet akar-e idézni. Aztán eléggé tépett állapotban föltűnik Kovács Krisztián, kezében egy hangokat adó mobilfélével, s a rendezettebbnek tűnő Katona László, egy mértéktartóan igénybe vett gitárral. A bevezető játék után föltárul a tér: a lepedők most két oldalt és a hátsó falon futnak, s előttük, jó hetven centi magasan kezdődő fekvő felülettel, hatalmas kettős ágy terpeszkedik. Minden nyersvászon színű, jobbára a ruhák is, csak a meghívott flamenco-táncos, Vámos Veronika ruhája tűzvörös, meg a ravatalszerű ágyból előhúzott, várat idéző farudak. Díszlettervező Cziegler Balázs, jelmeztervező Kiss Julcsi.
Mikor a felolvasásban a szélmalmok jönnek, a nővérke fölkiált: „Ja, ez az a pasiiii?”
Lehetne minden klórszagúan fehér is, hisz hamarosan kiderül, kórházban vagyunk, egy világnagy betegszobában, melynek nővérkéje, a később több női szerepet is érett színészettel játszó Parti Nóra hosszan és akadozva olvassa föl az ágyban fekvő, s őt szövegileg folyamatosan kiigazító betegnek, Mucsi Zoltánnak, Don Quijote történetét. A matracok árjából fölbukkan Scherer Péter Sancho Panzája, s aztán, mintha csak egy folyosói kirándulásról támolyognának vissza, jönnek a muzsikáló betegtársak is. „Mi újság, fiúk?” – kiáltja el magát a nővér, s gyógyszerosztás helyett elkezdődik a csudálatos lovag még csudálatosabb történeteinek eljátszása az el-elszökdöső remény visszatartása végett, vagy ahogy cselekedeteit a lovag is indokolja: „a közjó érdekében”.
Parti Nóra, Mucsi Zoltán, Kovács Krisztián, Katona László
Mikor a felolvasásban a szélmalmok jönnek, a nővérke fölkiált: „Ja, ez az a pasiiii?”, ez roppant helyénvalónak tűnik, hisz a várható közönség ifjúsági része körülbelül így azonosítaná be a főhőst. Aztán ahogy mind beljebb megyünk a történetbe, s egyre több mondat hangzik el az eredeti műből, mind zavaróbbnak hatnak a kibeszélő magyarázkodások. A legbosszantóbb a bántóan didaktikus szövegű és az előzményekhez is méltatlan záródal, miszerint mi mindannyian Don Quijoték vagyunk, la-la, la-la. Aligha a zeneszerző Monori András szövege.
A lovag bajból bajba zuhan, sebeket szerez, fél füle fittyedt korona maradékaként integet a pólyakötés alól. Scherer Péter csodálatosan asszisztál a mester mániáihoz, s igen kiváló a másik bolondpár, a visszafogott, magas fickót játszó Katona László, s a vadul kurjongató, nekiszabadult őrült (egyszer mint Pedró mester is), a kisebb termetű Kovács Krisztián. Olyan szakmai alázat és olyan bizalomteli kíváncsiság van a színésztársakban, mint amilyet a kecskemétiek a Zsótér Sándor által rendezett, s Adrienne címen bemutatott Scribe-darab, az Adrienne Lecouvreur előadásában mutattak a címszereplő Börcsök Enikőt körülvevő játékosok. Mert ez is egy emberre kihegyezett produkció, s ez az egy ember, Mucsi Zoltán, megszolgál minden kollegiális figyelmet.
Álomszerűen finom, irgalmatlanul szerencsétlen, s mégis, sírnivalóan nemes… Fotók: Mészáros Csaba
Nem a bemutatót, hanem egy későbbi előadást nézve gyanítható: varázslatosan nagy alakítás van születőben. Az a szöveg, ami 1862-1876 között született az orosházi paplakban lelkészkedő Győry Vilmos tollából, s az a dél-alföldi szókinccsel játszó mondatfajta, amit a Győry-fordítást felfrissítő, Hódmezővásárhelyen született Benyhe János is büszkén vállal mint ritkaságszámba menő magyar formulát, úgy szólal meg Mucsi Zoltán száján, hogy a hallgató megborzong a gyönyörűségtől. Álomszerűen finom, irgalmatlanul szerencsétlen, s mégis, sírnivalóan nemes ez az Alonso Quijano, akit Mucsi megformál.
Van úgy, hogy magáért azért, hogy valaki valamit eljátszhasson, sokaknak kell összefogni. S meglehet, a végeredmény messze nem hibátlan, korunk magyar Don Quijotéja megvan, itt van, s fölépülhet köré egy új produkció, amely nem magyarázkodik, hanem mesél, bátran idézve az eredetit. Hisz – csak azért, mert a búsképű álmodja – még ebből az előadásból is megképződik előttünk a valóban legyőzhetetlen másik lovag is, kinek „páncélöltönye négyszínű: kék, zöld, fehér és sárga, pajzsán pedig bíborszín mezőben arany macskát visel, ezzel a felírással: Miau…”
