Transz

|

Kárpáti Péter: Moszkva-Peking Transzszimfónia / Katona József Színház

Laza jelenethalmaz, amely úgy keveri a valóságot a fenyegetően ránk törő lázálmokkal, a prózát az esztráddal, a színházat egyfajta komolykodóan bizarr, saját műfaját feszegető előadó-művészettel, hogy lehetőleg ne igazodjunk el rajta. Maradjunk meg ugyanabban a teljes bizonytalanságban, amely kész vérlázító elszántsággal tönkretenni a mindennapjainkat.

Fotók: Dömölky Dániel

                                    “Nem beszél orosz..”

Orosz ember, német ember, magyar némber, vodka. Életképek. A száguldó vonat metaforája. Az információáradatban fölgyorsulni látszó idő tárgyiasulása. Az időben való időzés, ami a rohanó külvilággal körülölelt állandóságban az időtlenség illúzióját adja. A vonat a modern kultúrtörténet egyik legkedveltebb létmetaforája. Térből és időből kiszakított forma, amely könnyedén alkotja meg önnön valóságsíkjait.

A Katona József Színház legújabb előadása valóságszeletek abszurd kavalkádja.

Vagy ahogy a szerző mondja, dokumentumabszurd. Fölfokozott eseményhalmaz, amely valós idejét tekintve 2017-ben, a Moszkva és Peking között közlekedő Transzszibériai Expresszen játszódik. Van itt minden – a születéstől a halálig –, ami a második évezred elején egy vonaton, plusz a szerző fejében megtörténik. Időzóna, fitneszguru, ázsiaiba oltott európai fíling, népek kohója, sztalicsnaja vodka… Miközben Putyint emlegetve az öt év előtti „boldog békeidőkből” realtime-ban belezuhanunk a kortárs lét boldogtalanságába. A francos politika, a járvány és háború dúlta jelen szorító kilátástalanságába, miközben ordító szégyennel ránk tör a ‘tessék, már akkor is panaszkodtunk’ fájó aktualitása. Nem más ez, mint egy szemérmetlen népi attitűd szembesítése önnön ostobaságával. A panaszkodás állandósult, perverz örömével, melyet egy teljes nép emelt művészi szintre azzal a jóleső tudattal, hogy művészete is az önsajnálatban tobzódik…

S miközben atomfegyvermentes övezetért(!) kiált a társulat, a lazán illeszkedő jelenethalmaz úgy keveri a valóságot a fenyegetően ránk törő lázálmokkal, a prózát az esztráddal, a színházat egyfajta komolykodóan bizarr, önnön műfaját feszegető előadó-művészettel, hogy lehetőleg ne igazodjunk el rajta. Maradjunk meg ugyanabban a teljes bizonytalanságban, amely kész vérlázító elszántsággal tönkretenni a mindennapjainkat. Bár a Katona színészeinek eszköztára (lásd Pálos Hanna egy valódi jógit meghazudtoló magánszáma) alkalmasnak látszik erre a közelről meghatározhatatlan műfaji kavalkádra, színpadi reflexióikból viszont úgy tűnik, hogy hozzánk hasonlóan, ők maguk is elvesznek a szövegegész bizonytalanságában. Akár rendezői szándék, akár nem, Novák Eszter aligha vihette volna színre Kárpáti Péter darabját ennél adekvátabb közegben.

Mészáros Béla a német Moritz karakterében az a fajta rezonőrfigura (Bodó? Kárpáti? Nyugat-Európa?…), aki nem rezonőrködik, mégis egyfajta kívülállói attitűddel helyezi filozofikusabb síkra a körülötte zajló eseményeket. A további karakterek hömpölygő sodrában Pelsőczy Réka már-már túlvilági hatalommal megáldott kalauznője s a Keresztes Tamás, Bányai Kelemen Barna alkotta békés nikotinista páros a leginkább letisztult archetípusok. Pontos fogódzót adnak a térben és időben szétzilált eseményekhez.

Történet aligha. De.

A történetet az idő helyettesíti. Az indulás és érkezés közötti valóságintervallum szerteágazó elemei. Zenés, balalajkás, (a valósághoz képest) már-már idilli föloldódás az egymástól idegen közös létezésben. Ugyanaz a lágy ringatózás a hullámzó emberi történelemben, amely a legvégén farkasként nyüszítő tömeggé alacsonyítja őket. Hogy a páni félelemtől nyüszítenek-e történetesen, vagy ez itt az „ember embernek farkasa” effektus, azt a rendezés jótékony homályban hagyja. Mintha átlátná, hogy adott esetben eldönthetetlen.

Öt évvel ezelőtt…

Öt évvel ezelőtt – Bodó Viktor szürreális ötletének engedelmeskedve – egy magyar és német színházi alkotókból álló trupp fölszáll a Transzszibéria Expresszre. Köztük van Kárpáti Péter magyar drámaíró, aki nyilvánvaló okoknál fogva nem dokumentumfilmet forgat, még csak nem is színészekre írt áldokumentumfilmhez készít ma oly divatos forgatókönyvet. De – saját szubjektumán átmosva a valós eseményeket – színpadi szöveget alkot belőle. A maga kuszaságában örökít meg egy lustán elnyúló létezéspillanatot, pimaszul kifigurázva az események valósághű mivoltát. Miközben bevallva-bevallatlanul a belső-európai lét ázsiai gyökereit is kutatja.

Ezen a spirálként gomolygó szöveghalmazon süvített át most a kor.

Önnön képére formálta.

Az előadás szereplői: Bányai Kelemen Barna, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás, Kiss Eszter, Mészáros Béla, Rajkai Zoltán, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Hornung Gábor, Gloviczki Bernát e.h., Hajdu Tamás Miklós e.h., Jakab Balázs e.h., Kanyó Kata e.h., László Gáspár e.h., Pásztor Dániel e.h.

CÍMKÉK: