Interjú Jurák Bettinával
Jurák Bettinát a Kecskemét City Balettnél eltöltött évek, valamint a „2019-es évad legjobb pályakezdő táncművésze” szakmai elismerés után szabadúszóként láthatjuk táncszínházi előadásokban, filmekben és reklámokban. Vele beszélgettünk a táncművészek jelenlegi helyzetéről, lehetőségekről, motivációvesztésről, valamint karrierjének fontos mérföldköveiről.
Ha arra kérnélek, mesélj a tánccal kapcsolatos első emlékedről, milyen szavakkal festenéd le a képet, amit látsz? Mikor érezted azt először, hogy ez a te utad?
Ha visszapörgetem az eseményeket, két nagyon erős kép él bennem. Az egyik, amikor a nagymamám kézen fogott, és elvitt egy flamenco előadásra, majd az, amikor láthattam egy végzős lány gálaműsorát. Emlékszem, elvarázsolt a mozdulatainak látványa. Itt kezdődött mély és visszafordíthatatlan kapcsolatom a tánccal. Alig három éves voltam, amikor beírattak a szüleim az első balettórámra, s nyolc, amikor eldöntöttem, hogy egyszer ez lesz a hivatásom. Egy évre rá sikeresen felvételiztem az akkori Táncművészeti Főiskolára, majd fel is költöztem Budapestre.
A honvágy azonban hazaszólított, így három hónap után visszatértem vidékre, ezzel együtt az oroszlányi Silhouette Balett Táncegyesülethez. Gyermekkorom alatt kialakult a szépérzékem, barátokra leltem és rádöbbentem a közösség erejére. Szakmailag ezután tudtam igazán elmélyülni. Ekkor már kerestem az önkifejezési eszközömet, valami olyat, amibe belemenekülhetek, közben önazonos tudok maradni. Festettem, énekkarra jártam, dzsúdóztam, kosaraztam, mazsoretteztem, de a tánc volt az egyetlen, amely olyan új kihívásokat tárt elém, amelytől azt éreztem, hogy mindig van mit tanulni. A sikerek szépen követték egymást, ezzel pedig megérkeztek a terhek is, majd elkezdtem élvezni, hogy mindenen túl tudok lendülni és haladok előre.
Ismerve a művészi élet nehézségeit, mennyire érezted azt, hogy a környezeted támogat az utadon?
A nagymamám balerina szeretett volna lenni, de végül ez nem valósulhatott meg. Habár beteljesítettem az ő vágyát, a családom sosem erőszakolta rám ezt az életet, engedték, hogy a saját álmaim kövessem. Szabadon, nagyon pozitív szemléletben neveltek, szívből bíztak bennem, de csak később hitték el, hogy ez tényleg működhet. Másrészről, ez a támogatás nem mindenhonnan érkezett meg; amikor általános iskolát váltottam a tanárok szinte ellenezték, hogy táncoljak. Mikor a pályaválasztás kérdésére került a sor, számomra evidens volt, hogy a művészet ezen ágával szeretnék foglalkozni. Nem nagyon hitték, hogy ebből megélhetek majd. Nagyon jó érzés volt, amikor pár évre rá az osztálytalálkozón beszélgethettünk, ők pedig büszkék voltak rám. Egyedüli táncos voltam az osztályban, mindenki egy kis csodabogárnak tartott, de szerencsére annyira elvoltam a saját világomban, hogy ez lepergett rólam, csak felnőttként értettem meg, mitől féltettek annyira.
Fotók: Lőrincz Márk; Ruha: Zoób Katti
Táncoltál már többek között a Rómeó és Júliában, Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regényén alapuló Traviatában, és a Hókirálynőben, amelyek mind irodalmi alkotások. Mennyire jellemző, hogy a koreográfia megtanulásán túl, az olvasás által is elmélyülsz a műben? Ilyen darabok esetén közösen is elemzitek a koreográfussal az olvasottakat?
Az említett darabokban mind a Kecskemét City Balettnél volt lehetőségem játszani. Az együttes vezetője Barta Dóra, akit egy csodálatos embernek és koreográfusnak tartok. Szívből örülök annak, hogy volt szerencsénk együtt dolgozni, nagyon sokat kaptam tőle. Részéről minden esetben elvárás volt, hogy azelőtt olvassuk el a művet, mielőtt elkezdünk egy új produkciót. Értelmezzük, miről szól, a karakterek miképp viszonyulnak egymáshoz, illetve, hogy ők maguk milyenek. Úgy szívtuk magunkba a sorokat és a sorsokat, hogy közben fogalmunk sem volt, kit fogunk alakítani, s ez még izgalmasabbá tette az elmélyülést. Emellett reggeltől estig dolgoztunk, csak az éjszakák lopott percei engedtek át minket a történetek világába. Ezek a megélések rengeteget formáltak a látásmódomon.
A Traviatában magát a halál árnyát alakítod, a karakter ereje Violetta, a főhősnő gyengülésével erősödik fel a színpadon…
A szakmai karrierem egyik nagy mérföldköve volt az említett karakter megformálása. Büszkén mondhatom, hogy bár több, mint negyvenszer vittük színpadra a darabot, még most is játsszuk, s ez azért különleges, mert általában nem szokott ennyi időt megélni egy táncelőadás. A mai napig úgy gondolom, hogy ez az a szerep, amiből a legtöbbet merítettem, amiben a leginkább megtaláltam önmagamat. Minden előadás után kaptam üzenetet a nézőktől, talán ez is azt mutatja, hogy jól érzem az egyesülést, hiszen olyan emberek is látják ezt, akik nem szakmabeliek.
Huszonegy éves voltál, amikor teljesen új köntösben színpadra hoztátok a darabot. Ilyen fiatalon milyen impulzusokból tudtál megformálni egy láthatatlan, megfoghatatlan, sötét energiát? Hogy lehet egy ilyen darabra lelkileg felkészülni? Mennyire szükséges hozzá az elcsendesülés?
A darabban Barta Dóra egy olyan nem létező karaktert szeretett volna létrehozni, amely nem feltétlenül negatív. Az előadás háromnegyedéig olyan lény vagyok, aki olykor ember, néha pedig megfogalmazhatatlan árny. Valaki, aki irányítani szeretné a szálakat, tudja, hogy mi fog történni, hogy mindjárt elviszi a lányt a halálba, de hagyja, hogy ő még álmodozzon a szerelméről. Akkor kezd el ténylegesen erősödni, amikor a tüdőrákban szenvedő Violetta elkezd köhögni, az állapota ezáltal legyengül. Dóra mindig azt mondta, amikor a próbán szomorú voltam, vagy máshol volt a hangsúly lelkemben: „Ez nem jó, a halál nem szomorú! Mi egy erős karaktert akarunk látni, akit még nem tudunk pontosan beazonosítani.” A személyes részét tekintve, az elején nagyon nehezen dolgoztam fel a darabot, minden alkalommal szükségem volt egy két órás rituáléra. Az előadás szinte egészében a színpadon szerepeltem, ami egyrészt fizikálisan is megterhelő volt, másrészt lelkileg is megviselt.
Azt viszont egy percig sem éreztem, hogy fiatal lennék a karakter megformálásához. Mindig egy koravén embernek láttam magam. Már gyerekként is érdekeltek a felnőtt témák, mindig nyitott voltam a komolyabb beszélgetésekre. A halált magát pedig soha nem fogtam fel negatív eseménynek, ez az egyik legtermészetesebb folyamat az életben. Az ilyen nehéz előadások előtt nagyon szeretek egyedül lenni, befelé figyelni, zenét hallgatni. A kollégákkal történő beszélgetéseket ez idő alatt lehetőleg kerülöm, szükségem van a rákészülésre, mert csak így érzem, hogy meg tudom élni minden egyes pillanatát. Számomra egy előadás nem akkor kezdődik és ér véget, amikor fel- és legördül a függöny, hanem sokkal korábban, azután is még órákig tart.
Ha már elcsendesülés, többször elköszöntél rövidebb időre a közösségimédia-felületektől, legutoljára decemberben. Mit jelent számodra ez az eltávolodás? Milyen energiák szabadulnak fel ilyenkor benned?
Tavaly év végén két hónapot Kanadában töltöttem az édesapámnál. Ez idő alatt azt éreztem, hogy megfojt a közösségi háló, ezért töröltem az alkalmazásokat. Felbecsülhetetlen volt számomra, hogy csak a szeretteimmel tudtam lenni, így tudatosan nem engedhettem a felszínes és felesleges pörgetéseknek, hogy beszennyezzék ezt az időszakot. Azt éreztem, hogy végre mindenre van időm, magamra is tudok figyelni, s ez ilyenkor mindig meditatív állapotot eredményez a lelkemben. Kettősség van bennem, mert a szakmámból kifolyólag jelen kell lennem a platformokon, ugyanis itt kommunikálok a nézőkkel, követőkkel. Emellett a közösségi média nélkül kicsit újra gyereknek érzem magam, mindennek új színe, szaga van, az internet nem gondolkodik, nem fejti meg helyettem az elém táruló feladatokat.
A fizikális eltávolodás az elmúlt év szinte egészére kihatott. Művészként meddig tartható fent a táncteremtől és a színpadtól való elszigeteltség? Hogyan hat a jelenlegi vírushelyzet a balettra és a táncművészetekre?
Mindannyiunk nevében bizton állíthatom, hogy ez az állapot olyan, mintha bezárnának minket egy dobozba. Táncosként a testünket folyamatosan fejlesztenünk kell, minden nap jobbnak kell lennünk, de legalább fenn kell tartanunk egy bizonyos szintet. Sokunktól hallottam, hogy teljesen elvesztették a motivációjukat, pedig nálunk ez elengedhetetlen a fent említettek miatt. Ez az időszak mindenki számára egy nagyon kemény hullámvasút. Az, hogy megint úgy néz ki, áprilisig be lesznek zárva a színházak, az különösen fojtogató érzés.
Saját művészetemet tekintve az első hullám „kedvezett nekem”, mert ekkor a szakdolgozatomra és a diplomámra tudtam fókuszálni. A második periódusban, amikor újra kinyitottak a színházak, az összes bemutatónk még lemehetett, de a rendes előadások már elmaradtak. Szabadúszó táncosként ez hatalmas kiesés. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a darabok mellett különböző filmekben és reklámokban is szerepelek. Meg kellett tanulnom azonban az otthonomat táncstúdiónak használni. Habár először ez borzasztóan demotiváló érzés volt, most már természetes közegemnek érzem. Igyekeztem máshogyan tágítani a határokat. Talán pont ezért kezdtem el az Instagram-oldalamon egyre több tartalmat megosztani, hogy megtaláljam a saját közönségemet, eljusson a művészetem azokhoz, akik nyitottak a táncra.
Ismerek számos olyan szakmabelit, aki rákényszerült arra, hogy ételfutárként, árufeltöltőként dolgozzon, vagy elkezdjen egy új szakmát tanulni, s így tényleg többen villanyszerelőnek és kőművesnek álltak, mert ebben az időszakban muszáj volt váltaniuk.
Szerencsére ennek ellenére sok izgalmas projektben vehettél részt az elmúlt évben. Mesélnél nekünk ezekről?
Boldog vagyok, mert megnyertem egy NKA-pályázatot, amely az Imre Zoltán Program keretein belül fog megvalósulni. Tartalmilag ez azt jelenti, hogy egy új táncszínházi előadást fogok létrehozni, amelynek én leszek a koreográfusa. Ezen inspirálódva kitaláltam, hogy készítek egy Movement Diary sorozatot. Most a kutatómunka fázisában tartok, új utakat keresek a mozgásomnak, valamint az érzelmeim kinyilatkoztatásának.
