Jon Fosse: Őszi álom – Kaposvári Csiky Gergely Színház
Bérczes László rendezése azért megkapóan szép és emberi, mert mindenfajta erőltetés nélkül táncoltatja a jeleneteket az élet és a halál folyamatos jelenléte között.
Fotók Kaposvári Csiky Gergely Színház
Mindenhol szalma. És különböző méretű gömbök. Középen egy pad. A kaposvári Csiky Gergely Színház közönsége pedig két oldalon ülve, mintegy ringben nézi végig, ahogy ebben a térben, egy virágzó és egy elszáradt fa között keresi egymáshoz és a világhoz való kapcsolódását egy férfi és egy nő, akik valaha szerették, majd újra megszeretik egymást és házasságot kötnek. Jon Fosse: Őszi álom című drámája messziről nézve tulajdonképpen nem szól semmiről, de közelebbről megvizsgálva mindenről: az emberi természetről, a szeretetvágyról, az életről szól. Nem véletlenül életjáték Bérczes László a norvég szerző írásán alapuló, utolsó rendezésének a műfaja.
Bérczes mindenféle cicomától mentes, csupán a fénnyel és a színészi jelenléttel játszó előadásában ő maga felel Szalai Józseffel együtt a díszletért. Valószínűleg ezért is van ennyire harmóniában a tér a színészi játékkal, a be nem fejezett mondatokból és elharapott szavakból álló dialógusokkal. A családját meglátogatni készülő, az életében eltévedt Férfi a szalmával borított színpadon, a sírokat szimbolizáló gömbök, a zöldellő és kiszáradt fa között, a padnál találkozik élete régi, nagy szerelmével, akivel újra egymásra találnak. Azonban a második házasságát nem fogadják jó szemmel a férfi szülei, főleg az első és az egyetlen unokát adó feleség iránt rajongó anya, aki hol máshol adna nemtetszésének élesen és pikírten hangot, mint saját fia nagymamájának, azaz anyósának a temetésén. Hiszen ezért tér vissza a fiú. Meg talán megbánásból is, a családhoz való kapcsolódás vágyával, de ez nem tud megtörténni. És a ceremónia közben még az első feleség is betoppan.
Udvaros Dorottya
Bérczes rendezése azért megkapóan szép és emberi, mert mindenfajta erőltetés nélkül táncoltatja a jeleneteket az élet és a halál folyamatos jelenléte között. A díszlet két fája egyértelmű jelzés, de ezenfelül a halott szalmán olykor élénken vibrálnak a gömbök. Ebben a vibrálásban benne van az is, hogy a temető egyszerre a halál és a halottakra való emlékezés kapcsán az élet színtere is. Itt támad fel egy új szerelem, elhal a régi, itt születik egy új házasság, elsorvad a régi. Ragaszkodás, kapaszkodás és mindenáron élni akarás zajlik folyamatosan a sírkertben, ott, ahol az elengedésnek, a gyásznak, a fájdalomnak van elsődlegesen a tere. Mindez egy pad körül.
Óhatatlanul járja át a nézőt a költőiség, miközben sokszor csehovi jellegű, suta, mégis szenvedéllyel teli mondatok hangoznak el a zongorabetétekkel elválasztott etűdök során. A nézőtér két oldalra történő elhelyezése azt jelezheti, hogy mi kívülálló megfigyelői vagyunk az eseményeknek, azonban az, hogy minden, szereplő közülünk lép be a játéktérre, majd ül vissza, finoman utal arra is, hogy ezek az életszituációk ugyanúgy velünk, körülöttünk, bennünk is megtörténhetnek. Ha éppen már nem történnek most is. Erre utal Cselényi Nóra hétköznapiságot, ám finoman a színszimbolikát is használó jelmezei. Fándly Csaba Férfija sötétebb, fölszínű ruhadarabokban keresi saját maga elfogadható verzióját, míg szülei, a morózus Anyaként színre lépő Udvaros Dorottya és a csitító Apát alakító Serf Egyed talpig feketében gyászolják az elhunytat, az elment fiút, a régmúltat és talán a jövőt is.
Udvaros haja végig szorosan összefogott kontyban, kiskalap alá tűrve, minta a lelkében dúló belső rendetlenséget a hibátlan és példásan rendezett külsővel szeretné ellensúlyozni. Kiegyensúlyozott, pontosan adagolt játékában a testtartásán soha, csupán néha az arcizmain és a hangján hallatszik az Anya belső küzdelme, aki szeretni akarja fiát, de nem tudja úgy elfogadni, ahogyan van, ilyen rendetlenül. És ehhez a bent vívódó, kívül rideg és néha hidegséget árasztó Udvaroshoz remekül passzol Serf Egyed ritkán, de akkor határozottan szóló, a békebíró szerepét néha kényszeredetten magára öltő férj. Mindketten szikárak, de Serfen sokkal intenzívebben látszódnak a lágy, érzékeny férfi ismérvei, amiket inkább szívvel, mintsem szemmel láthatja a néző. Főleg akkor, amikor a nézők mögé állva, mereven, szuggesztív jelenléttel nézi kívülről, hogyan próbál egymásra találni a felesége és a fia, és miként kínlódik új menye, hogy megértse és beilleszkedjen ebbe a családba- mindhiába.
Még a Férfi első felesége, a kívül-belül szikár és megtört Gry is feketében jelenti be, hogy kórházba került közös fiúk meghalt. Kimértségében megrendítő alakítás ez Nyári Szilviától, akinél pont a mindenáron tartott keménysége rendít meg.
Az egyetlen színt, mégpedig a sokféle tartalommal felruházható vöröset a Nő viseli, ráadásul Mészáros Sára még vörös hajú is. Ezzel együtt Mészáros kicsit eltartott stílusban, picit mórikálva, butuskán csábítóan kezdi el duettjét Fándly Csabával, hogy aztán belemelegedve levetkezze a kislányosságot, és egy mély érzésű, a magánytól félő nő bontakozzon ki előttünk hangszínileg, mimikailag és gesztikulációilag egyaránt. Az ív megrajzolásában segíti Fándly is, aki egy zsonglőr ügyességével mutatja meg a tékozló fiú minden arcát. Fándly minden puha és kemény mondata és mackó kinézete mögött nem a férfi, hanem egy kisfiú bukkan elő, aki a kereséstől és a megtalálástól egyaránt fél; aki kötődni és önállóan létezni is szeretne; aki függ is és el akar szakadni a női szeretettől; aki úgy lett apa és férj, hogy saját magát sem tudja szeretni igazán. Elképesztő amplitúdók a kaposvári színésztől.
Nyári Szilvia Gry-je az egyetlen konkrét névvel rendelkező szerep az előadásban. A fiú van még néven nevezve, de ő nem jelenik meg egyáltalán, csak beszélnek róla. A kocsiúton hazafele azon gondolkodtam, hogy talán ez Fossénál azzal magyarázható, hogy ami és aki a múltban van már, arra van fogalmunk, nevünk. Csak a jelenben lévő állapotunkra és szereplőkre, beleértve önmagunkat, találunk nehezen kifejezéseket. De talán ez túlmagyarázás.
Szemben az előadás lezárásával, ami finoman elegáns. Miután minden újonnan feltámadt és létrehozni vágyott kapcsolat megszakad, a Férfi leheveredik az élete origójának is tekinthető padon, minden fény kihullik, fejénél csak az az üveggömb fénylik, amivel az előadás kezdetén játszott. Akkor még a padon ülve az hihette, kiszabadulhat az üveggömbből vagy elkészítheti a sajátját. De most… és az üveggömb is elalszik. Sötét.
