Jon Fosse: Halál Thébában / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, POSZT
Horváth Csaba rendezése úgy absztrahálja a reálszituációkat, hogy eközben nem számolja fel – sőt, atmoszferikusan meg is erősíti – azokat.
Az Antigoné még csak-csak felbukkan a magyarországi színházak repertoárján, az Oidipusz király egyre ritkábban látható, míg az Oidipusz Kolónoszbant jó ideje nem tűzte műsorára egyetlen honi teátrum sem. Azt pedig, hogy a három művet egyetlen estén mutassák be, utópiának tűnik. Igazság szerint ennek nemcsak logisztikai problémái volnának, hanem koncepcionálisak is: bármennyire összetartozik is a három mű, nemcsak tárgyuk, központi problémájuk más, de hangnemük, tónusuk is. Így színre állításuk alkotói és befogadói szempontból is heterogén problémaérzékenységet, különböző színházi formák iránti affinitást, no meg fokozott kíváncsiságot, empátiát és türelmet igényel(ne).
Jon Fosse átirata segít megoldani a dilemmát. A jelentékeny kortárs drámaíró nem értelmezi át radikálisan a szövegeket, nem eszközöl különleges tartalmi-szerkezeti változtatásokat, nem „korszerűsíti” a mondandót, inkább csak a fogalomkészletet és a nyelvet közelíti erősen a mához. (Fordító: Domsa Zsófia.) Jelentősen csökken a misztikum, a transzcendencia szerepe, az istenek már inkább csak hivatkozási alapként szolgálnak, az emberi morál, (ki)tartás és persze az érzelmek a cselekmény mozgatórugói. Noha a három mű fókuszában így is eltérő kérdések állnak, a lecsupaszított mondatoknak és a szikárrá, átláthatóvá tett cselekménynek köszönhetően erősebben összeköti az átszabott drámákat a mindenhonnan körbejárt központi dilemma, a hatalom megtartásának, továbbörökítésének, illetve a hatalomról való lemondásnak a problematikája.
Stiláris értelemben pedig jóval közelebb kerülnek egymáshoz a darabok: mind a három történet intellektuálisabb, érzelemmentesebb, köznapibb lesz, a szereplők által beszélt nyelv egységes, nem mutatja azokat a stiláris különbségeket, amelyeken az egymástól sokévi távolságban született Szophoklész-drámák megszólalnak. Ennek azonban ára van: a tömörítésnek, egységesítésnek, az egymásra hangolásnak éppen az alapművek gazdagsága, rétegzettsége, ambivalenciája esik áldozatul. A párbeszédek és kardalok alapos megkurtítása (illetve elhagyása), a céljuk felé eltántoríthatatlanul haladó szereplők emocionális görbéjének kiegyenesítése (vagyis az elbizonytalanodás, a célnak való újabb és újabb nekirugaszkodás fázisainak kiiktatása), a transzcendens hatalmak szerepének zárójelbe tétele a szituációkat túlságosan átláthatóvá, a karaktereket túlságosan egysíkúvá teszi. A cselekmény nagy iramban, de szinte minden titokzatosság, jótékony homály nélkül robog előre. Ugyanakkor a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában elhangzó szöveg nem válik jellegzetes Jan Fosse-drámává sem; hiszen a Halál Thébában követi a Szophoklész-darabok történetét, tehát – szemben a norvég író általam ismert alkotásaival – van lineáris cselekménye, vannak hagyományos drámai karakterei, a szituációk reálszituációk, és a kiiktatott szophoklészi metaforák helyébe nem lépnek más szimbólumok. Így a szöveg óhatatlanul is zanzának hat: a cselekmény szintjén szinte minden megvan benne, amit az eredetiből ismerünk, csak éppen annak a különlegessége vész el, s nem lép helyébe az a többlet, amiért Fosse műveit szoktuk nagyra értékelni.
Ezért meglepő valamelyest, hogy Horváth Csaba ezt az átiratot választotta. Az ő rendezései általában olyan markáns, határozott, jellegzetes színházi nyelven szólalnak meg, amely – körültekintő dramaturgiai beavatkozással megtámogatva – talán a Szophoklész-drámákat is közös nevezőre hozhatná. És a Horváth Csaba által alkalmazott mozgásformáknak, a játék belső ritmusának valószínűleg természetesebb kiindulópontját jelenthetnék a szakrálisabb, rítusokból erősebben építkező Szophoklész-darabok, mint a Fosse által írt verzió. A szikáran kopogó mondatok, az egyszerűsített cselekmény ellenében építkezni, és a reálszituációkat felülíró formát konstruálni valószínűleg értelmetlen volna, hiszen szöveg és látvány között mélyebb jelentéssel nem bíró diszkrepancia keletkezhetne. Így a rendezés és a koreográfia a textus egyszerűségéből indul ki és azzal harmonizáló színpadi világot teremt.
Pallós Nelli díszlete voltaképpen csupán a mozgatható fémtribünökből áll, amelyek asszociáltathatnak a politikusi szószékre és a színházra is, pragmatikusan pedig kitűnő kiindulópontjai a mozgássorok megszervezésének, hiszen fel-le lehet rajtuk mászkálni, rohangálni. És természetesen jelentősége van annak, ki, mikor, milyen sebességgel közlekedik rajtuk, ki igyekszik a legtetejére, ki botorkál rajta céltalanul. A tribünöket néha az emberi test köti össze: a Teiresziasz, a vak jós a kart/népet megtestesítő színész testén keresztül lép át egyikről a másikra. A tribünök tologatásával gyorsan meg lehet teremteni a jelenetek változó helyszíneit is.
Benedek Mari kortársi szabású ruhái úgy illeszkednek ehhez a vizuális környezethez, hogy közben színekkel vagy szabással teremtenek érzékletes kontrasztot. Antigoné és Iszméné szembenállását az egyszínű ruhák (piros és kék) kontrasztja vizuálisan emeli ki, a hatalom birtokosainak zárt hivatali viseletével szemben a nép képviselői és az alacsonyabb származásúak sportosabb, lezserebb ruhákat hordanak (és a hatalomra pályázó Polüneikész öltözete is az övékhez áll közelebb), de a hivatalt viselőkön sem egyformán áll az öltöny, a nyakkendő. Kolónoszban pedig lefoszlanak a ruhák viselőikről. Illetve a „lefoszlanak” nem pontos kifejezés, hiszen aki nyakig begombolkozva érkezik ide, annak meg kell válnia felsőruházatától: még Kreón is érzékeli a helyzetet, és jó diplomataként vetkőzni kezd, csupán Polüneikészt kell többször figyelmeztetni. Ezen a ponton érződik az alkotói törekvés egy összetettebb, ambivalensebb színpadi nyelv kiépítésre: a ruhák levétele rítusként is értelmezhető, de metaforikus jelentés (megtisztulás, szerepek hátrahagyása stb.) is tulajdonítható neki, ugyanakkor megjeleníti a megbomlott világrend ziláltságát is. Az Antigonét játszókra ugyan a ruhadarabok egy része visszakerül, de az öltözködés első részben látott zártsága, a klasszikus begombolkozottság állapota már nem áll vissza. Hasonlóan többrétegű a mozgássorok alkalmazása. A természetes mozgás sebessége, dinamizmusa, határozottsága is jellemzi a figurákat, miközben helyenként (a játék előrehaladtával egyre gyakrabban) stilizált mozgássorok vetítenek ki lelkiállapotokat, elfojtott reakciókat, tudatalatti cselekvéseket. Horváth Csaba rendezése úgy absztrahálja a reálszituációkat, hogy eközben nem számolja fel – sőt, atmoszferikusan meg is erősíti – azokat.
Az alkotói koncepciót méltánylandó előadói erő támogatja. A társulat eltérő korú, szakmai előéletű és mozgáskészségű tagjai valóban egy színházi nyelvet beszélnek az előadásban. Kádas József határozott, önfejű, vesztét kiprovokáló, sebzettségében is öntudatos Oidipusza mintha ráhagyományozná lányára, a Kiss Diána Magdolna alakította büszke, lobbanékony és szintúgy feltartóztathatatlanul a vesztébe futó Antigonéra monomániás eltökéltségét és dialógusképtelenségét. Igaz, ez utóbbi majd’ mindenkinek sajátja: Lábodi Ádám egocentrikus, empátiahiányos Polüneikészének, Kuna Károly igaza biztos tudatában csupán a kinyilatkoztatásokra szorítkozó Teiresziaszának, Fehér László szerelméért szenvedélyesen küzdő Haimonjának, de legfőképpen Kreónnak, aki Hirtling István markáns és letisztult alakításában tipikusan olyan despotának tűnik, aki magával is tökéletesen elhiteti, hogy a rigorózus önkény a nép javát szolgálja. És a szelíd hang sem jelent feltétlenül dialóguskészséget: Varga Mária Iokasztéjának szinte minden csitító gesztusa a hárítást, a menekülést szolgálja, Varga Lili szuggesztív alakítása pedig Iszméné szelídségét, kompromisszumokra törekvését elvi, dogmatikus szinte emeli. A másikra figyelés képességével csak Sághy Tamás – a második részben Thészeusszá alakuló – Idős férfija és a Kart megtestesítő nyílt tekintetű fiatalok – Ballér Bianka, Kovács Tamás – kettőse bír.
A szakmailag és stilárisan is egységes alakítások azonban óhatatlanul is erősítik a megjelenített szöveg egyhangúságát. Az előadói formátum és a rendezői-koreográfusi találékonyság kétségkívül leköti a befogadói figyelmet, de mélyebbé, különlegesebbé, egyedibbé nem teszi a megjelenített szituációkat. Ami a szövegben szimplának tűnik, az minden méltánylandó alkotói és előadói erőfeszítés ellenére sem válik sokkal bonyolultabbá, összetettebbé az előadásban sem. Nagy tempóban halad előre a történet, az alapszituáció mindhárom rész esetében gyorsan kirajzolódik; jól érthetőek a szereplők szándékai – de inkább az előadás felépítése, az előadói kvalitások ragadnak magukkal, mintsem az elmesélt történet. S miközben méltányolom a produkció szakmai kvalitásait, Szophoklész/Fosse hőseinek, antihőseinek sorsa kevéssé érint meg.