Jérôme Tonnerre: Intim vallomások / Rózsavölgyi Szalon
Az Intim vallomások írójának karrierje akkor kezdődött, amikor huszadik életévéhez közeledve összeszedte a bátorságát és bekopogott a szomszédba, ahol véletlenül nem más, mint François Truffaut lakott.
Bánfalvi Eszter és Pál András Fotók: Molnár Miklós
A híres rendező biztatta forgatókönyvírásra a fiatalembert, aki megfogadva a tanácsot, azóta már szép pályát futott be, és ma is sikeres filmírónak számít.
Az Intim vallomások (Confidences trop intimes) eredetileg film volt, és jelentős nemzetközi karriert futott be. A Washington Post méltatása szerint a történet „Ördögien okos és írója az egyik legjobb a francia szerzők között”. 2004-ben a Berlinalén is bemutatták a filmet, ahol a sajtótájékoztatón még Hitchcock Hátsó ablak és Szédülés című filmje is szóba került, mint párhuzam. Ha a Hitchcock színvonalú, mesteri történetformálás nem is olyan könnyen igazolható, de a méltatások arra helyesen mutatnak rá, hogy a forgatókönyv meglepően sokszínű, és krimiszerűen izgalmas helyzetbe vonja be a nézőt. Ebben nagy érdeme van az akkor már BAFTA- és César-díjas rendezőnek, Patrice Leconte-nak is, aki befejezte az akkor még félkész forgatókönyvet. Leconte volt az, aki később, 2007-ben a párizsi Atelier Színházban is megrendezte a darabot.
Pál András és Mertz Tibor
A történet főszereplője Anna – ahogy az író maga is, a saját életében – egy szomszéd ajtón toppan be. Igaz, a nő akaratlanul (?) találja magát szemben Williammel, a pénzügyi tanácsadóval. Anna azt hiszi róla, hogy a pszichológusa, akihez az első találkozójára érkezett, s mivel fel sem merül benne, hogy rossz helyen jár, így pánikroham tempóban kezdi el taglalni problémás házasságának első részleteit. Az elvált, magányos William, akinek élete egybemosódott a munkájával, nincs felkészülve a váratlan találkozóra, és nem is találja az alkalmat, amikor közbevághatna, hogy ő nem az, akinek a nő hiszi. A történet innen kezd bonyolódni és emiatt válik a színdarab műfaji megjelölése, az „érzelmes thriller” lényegessé, mivel Anna és William kapcsolatát a végsőkig feszíti a titok, hogy mit keres valójában pont ebben a lakásban a lelki beteg nő. A színdarab egy izgalmas krimi rafinériájával nem hogy választ adna erre a kérdésre, épp ellenkezőleg, újabb rejtélyekkel látja el a nézőt. Már azt is hihetnénk, Anna egy átgondolt terv részeként, egyáltalán nem véletlenül cserélte fel az ajtókat, hanem direkt nem a pszichológushoz ment, mert egy véletlent színlelve akarta felborítani William életét. De ha így is van, arra nem kapunk választ, hogy miért lett volna ez a terve Annának? Revansot akart venni a férjén, akit vissza akar kapni? Williamet akarja meghódítani, mert a férjét már nem szereti? Vagy mind a két férfit kínozni akarja, mert általában dühös a férfiakra? Vagy Münchausen-szindrómában szenved, és menekül a pszichológusok elől? Ezeknek a megválaszolatlan kérdéseknek a derengő misztikuma lengi körül a nő kiszámíthatatlan alakját és teszi szórakoztatóan izgalmassá a színdarabot.
Pál András
A Rózsavölgyi Szalon remek helyszín a darab bemutatására, mivel a nézőteret nem lehet szétválasztani a játéktértől. A közönség hol itt, hol ott ül benn az intim vallomások terében, így egy még izgalmasabb szemszögből és közelségből követhetjük a kamaradarab cselekményét. Annak ellenére, hogy a történet egy vígjátéki félreértéssel kezdődik, a színdarab műfajilag nem egy tipikusan vígjáték, hanem a már említett érzelmes thriller. Ez azért fontos, mert míg egy vígjátéknak éltető eleme a feszes tempó, amely csak egy jól indokolt poén kedvéért lassulhat le egyszer-egyszer, addig egy thrillert a meglepetésszerű ritmusváltások tesznek izgalmassá. Míg egy vígjátékban nincs mindig idő jellembemutatásra, a thrillerben ez elkerülhetetlen, mert csak így tudunk bevonódni egy szereplő rejtélyesnek tűnő személyiségébe. Sipos Vera rendezése megbicsaklik ezen a ponton, mivel olyan tempón erőlteti végig a játékot, amelyben nagyon sok érdekes utalás elvész. A párbeszédek szinte végig ugyanolyan intenzitással szólalnak meg, és ha ehhez képest fokozódik a hangulat, az többször inkább csak egy akusztikailag emeltebb hangvételt eredményez, amely híján van a valódi motivációnak. Maga a szöveg nem is tartalmaz annyi helyzet- és jellemkomikumot vagy szóviccet, amely elvinné az egész előadást.
Sipos Vera és Pál András
Többnyire a tempónak esnek áldozatul a jellemek is. Anna (Bánfalvi Eszter) szövege alkalmat adna arra, hogy a szerep árnyaltabb legyen: időnként gyerekes vagy manipulatív, titokzatosan megfoghatatlan, semmint mindennapian prózai. Így a Williammel (Pál András) való vonzás-taszítás játéka sem válik plasztikussá, mert nincs is rá igazán idő. Szép ellenpélda erre, amikor Anna krémest töm a szájába, miközben arról beszél, hogy az anyja mindig magára hagyta. Bánfalvi kénytelen megállni, mert le kell nyelnie a süteményt, amivel teletömte a száját. Ezzel pont annyi szünet keletkezik, amellyel mindenki megérezheti, miért zabálta fel két pofára a krémest és miért nem kért hozzá inkább desszertvillát, hogy falatonként élvezze. Több ilyen megállás kellett volna.
William szerepe a nőhöz képest untermann jellegűbb, mivel nem ő a cselekmény mozgatója a darab elején. A férfinak azonban egyre fontosabbá válnak a morálisan kétes alapon kezdődő beszélgetések, de mindig lépéshátrányban marad Annával szemben. Nem tudja megfejteni, leleplezni a nőt. Azért nem, mert az író jó érzékkel azonosította benne a kvázi detektív és áldozat szerepeket. Ez a kettősség teszi izgalmassá William alakját: az érzelmek miatt a detektív nem tud elég okos lenni, de az áldozat, mivel nyomozni kezd, nem gyenge és kiszolgáltatott. Ez a szerepív az előadás tempójában elmosódik.
Mertz Tibor
Mertz Tibor mint a valódi pszichológus és William titkárnője jelenik meg a darabban. Jót tesz az alakításainak, hogy szerepei szerint kívülálló karaktereket formál meg, és ezzel szabadabb ritmusban is kezeli a saját szövegeit. Dr. Monnier személyiségét, a szomszédban, már kissé megtépázta a lélekgyógyászi szakma. Az az érzésünk, hogy valószínűleg már mindenkire mint leendő páciensére tekint, a világ számára egyívású emberek sokasága – csak van, akit még nem kezelnek. Szintén humoros Mulonné „lassúsága” is, ahogy kiszabja magára az időt, megőrzi az auráját, ezzel azt a látszatot keltve, mintha magasabb szemszögből tekintene a történésekre. Jelen van a történetben William volt barátnője is, akit a rendező Sipos Vera alakít. Jeanne szerepe egy jobban súlypontozott jelenléttel fontos része lehetne a darab érzelmi hálójának, mivel látva a férfi egyre intenzívebb érzelmeit Anna felé, féltékenységével kiemelhetné a főszereplők közötti kötődést.
Ez az Intim vallomások előadás könnyedebb és mulandóbb kikapcsolódást kínál, mint amire számíthatnánk a darab története és előtörténete alapján. A kimondott szavakhoz tartozik ugyanis egy fontos pillanatnyi idő, hogy intimmé váljanak, hogy létrejöjjön a hazug vagy igaz vallomások feszültsége, amely nélkül nincs izgalmas thriller.
Jérôme Tonnerre: Intim vallomások. Fordító: Varsányi Anna
