János vitéz / Budapesti Operettszínház
Az Operettszínház János vitézéből leginkább a harmadik felvonás marad emlékezetes. Itt látszik az értelme annak, hogy Bozsik Yvette rendezte ezt a produkciót. Tündérország légiességéről, elbűvölő voltáról, a vágyak beteljesüléséről, az álmok világának megjelenítéséről van mondanivalója, festői látomása.
Bordás Barbara és Dolhai Attila Fotók: Gordon Eszter
Bodrogi Gyula francia királyként elementáris a Budapesti Operettszínházban, a Bozsik Yvette által rendezett, koreografált János vitézben. Rohamtempóban betipeg a színpadra. Gyermeki, mohó kíváncsisággal bámul körbe, hogy jé, ki mindenki van itt, és persze minket, a közönséget is tágra nyílt szemmel végigmustrál. Rosszcsontkölyök-mentalitása és fürgesége ellentmondásban van tekintélyt parancsoló, előkelő palástjával. Mulatságos a figura, de kapásból megszerethető, egy a szó szoros és átvitt értelmében is kisember, akire ráaggatták ezt a tekintélyes göncöt, és vele a hatalmat, de egyikkel sem nagyon tud mit kezdeni, mert ezeknél sokkal természetesebbek a megnyilvánulásai. Ha pózolni próbál, ha fennhéjázó hangsúlyokat igyekszik kipréselni magából, mindig lelepleződik. Akarja, nem akarja, félmosolyra, vagy tán egészre is húzódik a szája, miközben dörgedelmes letolással próbálkozik, kissé vitustáncot jár a lába, hadonászóvá válnak a gesztusai, és ezzel óhatatlanul leleplezi a külsőségeket.
A francia király: Bodrogi Gyula
Mondhatnánk, hogy tapsos bejövetele szétveri az előadást, de éppen ellenkezőleg, gyors injekcióként életet pumpál bele a kissé sápatag első rész után. Abban komótos lassúsággal, kiadós komolysággal zajlottak az események, mintha nagy nemzeti drámánkat látnánk, és János vitéz kényszerű elválása az ő hőn szeretett Iluskájától akkora vérdráma lenne, mint a Bánk bánban az ország leuralása, ellehetetlenítése. Egyrészről igen helyes, hogy minden szituáció komolyan van véve, másrészt viszont Kacsóh Pongrác közkedvelt daljátéka, aminek Petőfi nyomán Bakonyi Károly írta a szövegét és Heltai Jenő a csengő-bongó rímű dalszövegeit, és méltán hódít 1904-es, a Király Színházban megtörtént bemutatója óta; azért nem búvalbélelt, fajsúlyos tragédia. Az ősbemutatón Fedák Sári aratott a címszerepben fergeteges sikert; aztán csaknem hatszázszor magára húzta Jancsi bő gatyáját, kezébe véve karikás ostorát.
Petőfi műve sem vérdráma, hanem élettel, fantáziával, játékos költészettel teli mese, amiben van falusi romantika, Iluska mostohája képében félelmetes, de röhejes, magát lejárató boszorkány, van hősiesség, csodás végkifejlet. Bozsik Yvette fölöttébb jó előadást rendezett belőle vagy húsz évvel ezelőtt, a Katona József Színházban. Bájosat, lendületeset, sziporkázóan szellemeset, prózai színészeket is örömtelien virgonc mozgásokra rábírva. Most pedig lefúrt lábúan áll Dolhai Attila János vitézként, Bordás Barbara Iluskaként, szerelmetes szemeket meresztve egymásra, és gyönyörűen, érzelemdúsan énekelnek. Meg körülöttük táncolnak, de ők minimális, amit játszanak, és ez nem jó. A viszonzatlan szerelemtől szenvedő Bagóként Langer Soma elképesztő mennyiségű fájdalmat képes belesűríteni az éneklésébe, szinte megáll a levegő, ha dalra fakad. A mostoha Oszvald Marika. Kikérem magamnak, hogy ennek a zseniális színésznőnek az alakításán ne tudjak nevetni! Nincs eldöntve, hogy totálisan elaljasodott, elviselhetetlenül káráló, röhejes szipirtyó, vagy netán olykor még kedves is, mert Oszvald, nyilván érezve, hogy baj van, a szerepformálásába belecsen több mindent a szubretti bájából, lefegyverző mosolyából. Ehhez némiképp hasonló gondban érzem francia királykisasszonyként Fischl Mónikát is, aki esetében eldöntetlen: akkor ő most dívát, primadonnát vagy szende, hamvas szűzikét próbál meg játszani?
Bagó: Langer Soma
A humor, Bodrogit leszámítva, eléggé hiánycikk az előadásban. Pedig a bánatnak és a humornak együtt kellene lennie. Amikor Kaposváron néztem az Ascher Tamás rendezte János vitézt, előttem ült egy fejkendős parasztasszony, aki hatalmas könnycseppeket hullajtva zokogott, én mögötte nevettem a daljátékban meglévő népszínműves elemek finom parodizálásán, és nem zavartuk egymást. A produkció minden közönségrétegnek jó volt. Agárdy Gábor az Újszegedi Szabadtéri Színpadon, élete utolsó színpadi szerepében (megkérdezve az orvosát, hogy lesz-e ereje eljátszani a francia királyt), dermesztően elegyítette a komikumot és a tragikumot. Megcsinált mindent, amit elvileg nem szabad, begörbített lábbal közlekedett, kiöltögette a nyelvét, bátor vaskossággal ripacskodott, elképesztően röhögtetett. De amikor a második dalát énekelte, ott állt előttünk egy elárvult, elmagányosodott ember, aki totális tétovasággal néz körbe, hogy mi lesz most, mi vár rá. Egy nagy művész, bámulatos drámai intenzitással, egy nem túl jó előadásban, búcsúzott a színpadtól, az élettől. Míg élek, nem felejtem.
Jelenet az előadásból
Az Operettszínház János vitézéből leginkább a harmadik felvonás marad emlékezetes. Itt látszik az értelme annak, hogy Bozsik rendezte ezt a produkciót. Tündérország légiességéről, elbűvölő voltáról, a vágyak – ebben az esetben időleges – beteljesüléséről, az álmok világának megjelenítéséről van mondanivalója, festői látomása. Az Operettszínház balettkarán kívül, ekkor érvényesülnek igazán a Bozsik Yvette Társulat táncosai, valósággal megtestesítik a lélek vívódásait, rebbenékenységét, megmutatják, hogy a mesékben a küzdelem, a sok szenvedés, a kiállt próbák hogyan nyerhetik el méltó jutalmukat. Bozsiknak megy egy kiváló rendezése, az Éden földön a Nemzeti Színházban, annak hangulatát elevenítette meg igen szépen a János vitéz harmadik felvonásában. Amihez gyönyörűen szól a kórus. A Pfeiffer Gyula vezényelte zenekar, főleg az első felvonásban, nekem kissé komótos, de aztán belelendül, főleg a második rész operettesebb jellegű muzsikáinál. Cziegler Balázs díszletei látványosak, olykor szellemesek. Berzsenyi Krisztina jelmezei is mutatósak, de a huszárokra hatalmas szárnyakat adni, képtelenség. Ettől nem lesznek daliásabbak, isteni lények, csak kuncogunk szegényeken jó néhányan. Bodrogi francia királya lengőajtóként kezelve a szárnyakat, érzékelve a szituáció abszurditását, teljes joggal viccet csinál ebből.
A némiképp álmosító első felvonást felvillanyozóbb második és szép harmadik követi. Csaknem érdektelen mozzanatok váltják egymást nagyszerűekkel. A János vitéz operettszínházi előadása így aztán bennem vegyes benyomásokat kelt.
