Jaime Vicent Bohorez és Sonia Carmona Tapia: Határtalan méltósággal / Stúdió K Színház
A Roma Hősök – II. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál már a nevében bennfoglalja a mesélés misztériumának fontosságát. A május 24-e és 27-e között a Stúdió K Színházba érkező darabok egyéni sorsokon át adtak hírt az európai roma közösségek magasztostól a hétköznapin át a profánig vezető útjairól.
Fotó: Stúdió K Színház
Az eseményeknek nem elég megtörténniük, hanem történetekké kell válniuk: a történeteket pedig időnként el kell mesélni és továbbadni; az igazság az, hogy a mesélés folyamata legalább annyira formáló erő, mint a történet fundamentumát jelentő tények. Ily módon dicsőülhet meg és fordulhat jobbra „sorsa” annak az embernek is, akit életében inkább eldobott magától a közösség. Így élhet halála után tovább két roma nőalak is, két asszony, valahol Európában, valahol Spanyolországban.
A spanyol polgárháború közmondásos borzalmai elől nem menekülhetett a Határtalan méltósággal című darab két, mára az érdektelenség és felejtés ködébe vesző nőalakja. Emilia Fernández Rodríguez, az első cigány nő, akit boldoggá avatott a katolikus egyház, a köztársaságpárti milicisták börtönének áldozata, míg Gabriela Ortega Gómez, az első akadémiai végzettséget szerzett cigány előadóművész, a fasiszták bilincsei elől menekült az óceánon túli keserű száműzetésébe. A két nő sorsa egyben a háborúk anatómiakönyvének szemléletes illusztrációja: a jó és rossz oldal különbségei jelentéktelenné válnak, amikor a frontokon és frontok mögött elesik az emberség. Az ő érzelemteli életüket dolgozta fel és alkalmazta színpadra Jamie Vincent Bohorez; az alkalmazás szó pedig teljesen helytálló: maga a műalkotás utal vissza számtalanszor színdarab voltára és a valóság ebből eredeztethető torzulásaira.
Az egyetlen játszó, a sevillai Sonia Carmona Tapia erős nő: a térbe lépve felidéződik valami távoli sejtés mindannyiunk közös vándor cigányasszony ősanyjából, aki a legendákban létezett, vagy éppen ő szőtte azokat. Erős, mert teste maga az egészség és hús, az ősanyák ereje és gömbölyded bája, ami ápol és eltakar, befogadja a férfit, de képes arra is, hogy dühödten eltaszítsa azt. A nézőtér sorai közül a deszkák felé lassan közelítő nő sejtelmesen, távolról kezdi a mesét; a spanyol nyelv számunkra egzotikus és gördülő szavait hallva nem esik nehezünkre belehelyezkedni a mesét önfeledten hallgató szerepébe. Másra pedig nincs is szüksége, hogy megteremtse a néző és színész bensőséges kapcsolatát: a tér majdnem minden olyan elemet nélkülöz, ami díszletnek nevezhető, egyetlen vetítővászon kivételével, a kellékek alacsony száma is a gesztusok és az intonáció jelentőségteljessége felé tereli az előadást.
És valóban, a mese jellegzetességei közé tartozik az is, hogy a két nő és a színésznő alakja szétválaszthatatlanul összeér, elkülöníthetetlenné válik: Sonia Carmona Tapia a kiszámíthatatlan bohóc (hiszen piros bohócorrát is fel-felteszi), a mulattató, akivel muszáj együtt lélegezni és minden porcikáját megfigyelni. Ő a kalauz, aki leírja, hogy milyen csodás és fájdalmas a száműzött művésznő élete Mexikóban, ő az, aki a börtön mélyén imádkozik, hogy egészségesen megszülethessen gyermeke, és végül ő önmaga is, aki meghallja a néző magyar félszavát és attól kezdve hozzá fordulva mondja tovább a szövegét: egészen különleges a síkok és személyek kusza rengetege.
Az őserőhöz, ami feledteti az előadás karcosságát és talán túlzott esetlegességét, a bátorság is hozzátartozik: egy bizonyos ponton az asszony embereket ráncigál a nézőtérre és testükből furcsa gúlát formál; később ugyanilyen kéretlenül és szemtelenül zúdít egy vödör vizet az izzadt nézőkre. Ezek az allűrök, a fáradhatatlan mozgássorok azonban nélkülöznek minden bántó modorosságot, ugyanakkor pontosan ezek a közjátékok is szabdalják kibogozhatatlanul össze az előadást, amelynek értését a terem forrósága, az elcsúszó angol felirat és a magyar szinkrontolmács nehéz helyzete sem könnyít meg. Végső soron azonban a bátor és szemtelen játék és annak minden hozadéka visszakapcsolódik a két nő életéhez és halálához: ők azok, akiknek a méltósága határtalan, így ezek az akciók is méltóságteljesek és természetesek tudnak maradni.
„Antonio nem volt vak!”– halljuk számtalanszor a felszegett fejű mantrát, ami mindannyiszor mást jelent. Antonio tényleg nem volt vak, és amikor a milicisták erre rájöttek, nem menekülhetett meg és elhurcolták. Antonio nem volt vak, ezért az életet jobban szerette a háborúnál. Miközben újra és újra megbizonyosodunk róla, hogy Antonio nem volt vak, úgy együtt lovagolunk Gibraltár elspanyolosodott angol Donjaival, Lorca-verseit szavaljuk a színésznővel, majd büszkén emlékezünk arra, hogy a család ősei mind híres muzsikusok vagy legendás torrerók voltak. Andalúzia napja forrón süt le ránk.
Aztán megszólal a két halott ember: Sonia Carmona Tapia a földön fekszik és száján át kreálódik újra a két nő sorsa: örülnek, mondják, hogy itt lehetnek és szerepelhetnek a színdarabban, így élnek tovább a cigányos mesében. Az érzelem- és indulatdús előadás még ezen a ponton sem merül el a mártíromság gyakori önsajnálatában, hanem átnyújt valamit a jelképpé váló nők életéből. Ehhez a halál árnyékában is virágzó, kosarakat kötő életörömhöz igazodik a lezárás is. Sonia Carmona Tapia a torreró, aki kendőjével elhessenti magától a bika halálos szarvait, majd az élettel teli ember a kard hegyét az állat szívébe szúrja: az átizzadt ing alatt a penge nem kerülte el a miénket sem.
Író: Jaime Vicent Bohorez. Előadók: Sonia Carmona Tapia, Jaime Vicent Bohorez
