Kor, dokumentum

|

Ítél a nép / Stúdió K Színház

Az előadás azzal a korokon átívelő, súlyos kérdéssel szembesít, hogy milyen megrendítő, visszavonhatatlan következményei lehetnek, ha az épp regnáló rendszer és nagy hírű kegyeltje összeborul.  

Fotók: Mátyás Attila

Sokat jelentő gesztus, amikor a színház – a pillanat művészete – saját múltjának valamely szereplőjét választja előadása témájául. (Emlékezzünk csak a Katona József Színház pár évvel ezelőtti sorozatának kiváló darabjaira.) Az ilyen bemutatók, generációktól függően, kiben még emlékeket mozgatnak meg, kinek már ismeretterjesztésül szolgálnak – dolgozzák fel a nagy elődöknek akár színpadi életművét, akár színházon túli ténykedését.

Művészi értékek és társadalmi szerepvállalás: ha nem feszül józan ésszel feldolgozhatatlan ellentét közöttük, egyszerű az utókor dolga. Ha viszont nem tudjuk megkerülni az egyfelől-másfelőlt, jön az örökzöld dilemma: mennyiben értékelendők / értékelhetők külön-külön a mégoly pazar alkotói életmű és a történelem szemétládájába utalandó politikai megnyilvánulások? Színészről szólva: meddig tart a szerepjátszás szabadsága, és honnan kezdődik az emberi hitelesség önkezű felmorzsolása?

A Stúdió K előadása Kiss Ferencről, a huszadik század nagyjából középső hatvan évének nagy tehetségű színészéről szól, akit a Schöpflin Aladár szerkesztette 1931-es lexikon így jellemez: „Istentől megáldott és európai viszonylatban is ritka színészi őstehetség, született drámai színész”. Az előadás alkotói főhősüknek nem a művészi kvalitásait kutatják, hanem kifejezetten a politikai szerepvállalását vizsgálják. Azzal a korokon átívelő, súlyos kérdéssel szembesítenek, hogy milyen megrendítő, visszavonhatatlan következményei lehetnek, ha az épp regnáló rendszer és nagy hírű kegyeltje összeborul.

Adott tehát a népszerű színész, aki Horthy Miklósban látja nemzete bálványát, és nem átallja ezt ünnepségeken rendre hangoztatni, ecsetelve személyiségének kiválóságát, politikájának nagyszerűségét. A hatalom hálája stallumokban méretik: Kisst nemcsak a Színművészeti Akadémia igazgatójává, hanem a Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnökévé is kinevezik (amely szervezetet azért hozták létre, hogy a zsidótörvényt alkalmazza a szakmában). Az sem marad jutalom nélkül, amikor ténykedését a nemzeti szocializmus szolgálatába állítja: 1944-ben, néhány nappal a nyilas hatalomátvétel után Szálasi Ferenc a Nemzeti Színház igazgatójának nevezi ki, miközben a filmügyek miniszteri biztosi posztját is betöltheti.

A színpadra állítók a hatalom és művészet témáját nem cselekményes drámai mű formájában dolgozzák fel (mint amilyenek például a Mephisto-adaptációk), hanem kordokumentumok segítségével elsősorban az 1945-ben lezajlott népbírósági per alapján mutatják be. Ebből következően az előadás alapvetően szövegközpontú és statikus. (Anyagát Kékesi Zoltán és Zombory Máté kutatásaira alapozva Boronkay Soma és Fabacsovics Lili dramaturg, valamint Simányi Zsuzsanna rendező állította össze.) A rendezés azonban mindvégig arra törekszik, hogy színpadszerűvé tegye a dokumentumgyűjteményt. Így számos vizuális és hangzó effektet társít a szövegekhez, továbbá váltogatja a közönséghez való viszonyt is: hol bevonja, hol pedig éppen elidegeníti a nézőt.

Van itt többek között Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország és Hiába menekülsz, hiába futsz (zongorán közreműködik: Darvas Kristóf). Vannak csillagszórókkal vagy zseblámpák fényével megvilágított részletek, és metronómkísérettel elhangzó, ritmizált szavak. Van zenebohócként beszaladó alkalmi narrátor (Spilák Lajos), és van egy állandóbb narrátor is (Tabi Orsolya), aki afféle tanítónénis stílusban beszélgetést kezdeményez a közönséggel. Az előadás továbbá eljátszik magával a szöveggel mint képpel is. A fekete-fehér öltözetek fekete darabjain itt-ott szavak olvashatók (jelmez: Pallagi Melitta), az egyikről egyszer felolvasást is tartanak. A színpad csillogó plexielemeire (díszlet: Bojti Erzsébet) sűrű sorok kerülnek – pusztán vizuális gesztusként, ahhoz ugyanis távoliak, hogy el lehessen olvasni őket.

Mindebből leltár szerint akár ki is kerekedhetne a dokurevü, amely műfaji meghatározás a színlapon azt az ígéretet sugallta, hogy az előadás majd valamiképpen összemixeli, és ellenpontozza egymással a reáliát és a színpadi kavalkádot. A megvalósult jelenetfüzér azonban performanszok állóképszerű sorozatának mutatkozik, amely a rendező és a színészek (a név szerint említetteken kívül Nyakó Júlia, Lovas Dániel, Sipos György) ama kitartó törekvéséről árulkodik, hogy a dokumentumok prezentálása semmiképpen ne maradjon a puszta szövegfelmondás szintjén.

Ugyanakkor az előadás két csúcspontját éppen két dokumentum puritán tolmácsolása jelenti. Homonnai Katalin az előadás elején elmondja Kiss Ferenc egyik ünnepi beszédét, amelyben forró szavakkal dicsőíti „szeretett vezérünk” művészetek iránti elkötelezettségét csakúgy, mint keresztény nemzetünket védelmező gesztusait. A szöveget elemeli a reálszituációtól, hogy nő szájából hangzik el, és Homonnai Katalin úgy csempész iróniát a bornírt sorok mögé, hogy a mondandó mit sem veszít tragikus felhangjaiból. Ellenpárja a később elhangzó másik beszéd, amelyet a színész a népbíróság előtt mond el, teljes meggyőződéssel hangoztatva, hogy ő márpedig soha nem politizált, és egyetlen bűne, hogy a saját „fajtájának” érdekében küzdött a magyar színészet kereszténnyé tételéért. Nem, itt már iróniának sincs helye. A szavak önmagukért beszélnek. Homonnai tolmácsolásában: a mindenkori színházművészet felelősségéről is.

Összeállította: Boronkay Soma, Fabacsovics Lili, Simányi Zsuzsanna

CÍMKÉK: