Interjú Wunderlich Józseffel
Wunderlich József, a Vígszínház színművésze – A Pál utcai fiúk Bokája -, kiskorától kezdve hegedűművésznek készült, ám egy baleset miatt le kellett mondania a zenei pályáról. Az élet tehát a színház felé terelte. Gyerekkorról, színházcsinálásról, elégtételről és traumákról mesélt nekünk; a megbeszélt helyszínre pedig nem egyedül, hanem kiskutyájával, Herceggel érkezett. Jókedvűen, energikusan, szinte magától értetődően kezdte el a beszélgetést.
Wunderlich József és Szabó B. Eszter Fotók: Keszte Bálint
Milyen vicces lenne, ha egyszer én is elindítanám a diktafonomat egy ilyen helyzetben.
Miért indítanád el?
Nem is tudom. Hogy később halljam, mennyire vagyok kretén. Sajnos van rá hajlamom.
Ez hogy néz ki? Indulatos vagy?
Nem, inkább csak túltolom a hülyeséget. Például olyan dolgokat, amik csak nekem viccesek. Vagy akár még nekem sem. Sajnos szeretek provokálni, mert ha azt érzem, hogy valami van a levegőben, valaki nem meri kimondani, amit valójában gondol, akkor az elkezd zavarni, és olyankor provokálok. Nincsenek prekoncepcióim, hogy valaki biztos ezt meg ezt gondolja, na akkor kiszedem belőle. De ha elhallgatást érzek, az feszültséggel jár, és az nem jó. A színházban rengeteg új helyzet találja meg az embert, olyankor még jobban izzik a levegő. Viszont én szeretem az oldódás felé terelni a dolgokat. Nem sokáig bírja elviselni az idegrendszerem, ha nincsen oldódás.
Akkor a provokálás kiváltója az ismeretlentől való félelem?
Igen, bár talán nem is annyira félelem, hiszen az ismeretlentől félni még lehet elméleti szinten is: otthon félek valamitől, ami majd eljön. De amikor már benne vagyunk a szituációban, annak már fizikai jelei is vannak. Az elején biztos kényelmetlen a helyzet, nem otthonos, esetleg kívülállónak érezzük magunkat. Ilyenkor elkezdek provokálni. Nem kell nagyon szélsőségesnek gondolni, viszont szeretem, ha ki vannak mondva a dolgok. Jobb lesz, ha felvállalom egy ismeretlen helyzetben, hogy figyelj, nekem ez most nagyon új, nem tudok még mit kezdeni ezzel. A legtöbb kollégámnak talán casting-helyzetekben lehet ismerős az érzés.
Egy interjúban azt mondtad, tizenkilenc éves korodig, ha nem volt muszáj, nem szólaltál meg. Most meg hirtelen oda kanyarodtunk, hogy igenis legyenek kimondva a dolgok.
Igen, talán pont ezért is. Sokáig hegedültem, ami elég magányos zenei út volt. Kamaszkorban az embernek nagy igénye van arra, hogy kommunikálja azt, ami éppen benne van. És ha mégsem tudja elmondani, hogy mit érez, akkor felvesz egy olyan ruhát, amiből az egész világ megtudja. Szabadságot akar keresni magának; én a hegedűben megtaláltam. Akkoriban elég kevés idő jutott a családra, így hát sokkal fontosabbnak éreztem az összejöveteleket. Abban a pár napban a beszélgetés központi elem volt, még akkor is, ha nem kellemes dolgok voltak terítéken. Egyébként meg nagyon érzelmes gyerekkorom volt, és azóta is úgy gondolom, hogy elég érzelemdúsan élem az életemet. Az ember lehet akármilyen okos, művelheti magát akármilyen minőségig, alapvetően nincsen olyan dolog, amibe ne szólnának bele az érzelmek. Bármit csinálsz, az érzelmeket képtelenség pályán kívül hagyni. Még amikor azt hiszed, hideg fejjel döntesz valamiről, akkor is beszivárognak.
Volt olyan, hogy az adott érzelmi állapotod túlságosan rányomta a bélyegét egy döntésedre, és kiderült, rosszul döntöttél?
Igen, bár valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül. Nekem inkább azzal kellene többet foglalkoznom, hogy az érzelmet elválasszam az indulattól. Az érzelmek szintjén még könnyebb megfogni a gyeplőt, vagyis egyszerűbb az érzelmeket kordában tartani. Az indulatnál hirtelen indul el bennünk valami, egyfajta érzelmi fordulat, ami indulattá lesz. Előfordult már, hogy bezárkóztam az öltözőmbe: ilyenkor elkezdek számolni, és ha úgy sem múlik el, akkor kiabálok, de persze egyedül vagyok. Figyelek arra, hogy semmiképpen se más emberen csattanjon. Szerencsére van bennem egy ösztönös kontroll.
A színpadi szerepek nem tartanak kordában, ha a feszültségoldást nézzük?
Ebben az az érdekes, hogy ott is születnek új feszültségek, viszont jó esetben ezek feloldódnak a színpadon. Már jó néhány éve úgy érzem, hogy bennem sikeresen végigfolynak ezek az energiák, függetlenül attól, hogy éppen jól sikerült-e az adott előadás, vagy nem. De a megtisztulás érzése minden előadás után megtalál. Egyfajta felszabadulás, ami nem azért jön elő, mert végre vége van az előadásnak, hanem, mert végigmentek rajtam és a belső világomon olyan gondolatok, érzések, amelyek a tisztuláshoz vezettek.
Sok színész mondja, hogy úgy kell bemenni minden előadásra, mintha az lenne az első. Egyetértesz?
Azért ezt élményszempontból vitatom. Mert egy első előadás olyan plusz izgalmakat hoz magával, amit elég nehéz elviselni. Tehát senkinek sem kívánom, hogy havi huszonöt premierje legyen, mert abban egy évad alatt tönkremenne az idegrendszere. Szerintem a színészet egy hatalmas játék az idővel: elsőként, mert tudom, hogy hét óra hétkor – akármi van -, elkezdődik az előadás. Tudom, hogy mivel indul, tudom, hogy hét óra huszonnyolckor körülbelül melyik jelenet fog menni, de nem úgy, hogy az órámat nézem, hanem, hogy bennem van az előadás ritmusa, ami persze a közönséggel is alakul. De játék az idővel az is, hogy reggeltől hogyan osztom be az energiáimat, hogy este ott tartsak, ahol kell. Nagyon fontos, hogy este tízig úgy oszd be ezeket, hogy a nézőt is képes legyél magaddal vinni. És ez néha csak másodperceken múlik, aztán vagy ott maradsz egyedül a színpadon, vagy jobb esetben nem.
Mi a helyzet a próbafolyamattal? Az is játék az idővel?
Egy próba mindig más kérdés, hiszen az egy hosszú folyamat része. Önmagában lehet hasznos egy próba, de nem tud zárt egységgé alakulni, mint egy előadás. Vagyis, nyitva marad. Így a délelőtti próba után nem feltétlenül zárom le a dolgokat, hiszen számos olyan gondolat hangzik el, ami aztán feldolgozásra vár. Premieren egyszerre történhet meg minden, amit a próbákon apránként igyekeztünk helyretenni. Ezek hatalmas dolgok, és talán a legizgalmasabb találkozások.
Herceggel
Egyszer azt nyilatkoztad, van abban is izgalom, ha az ember elfelejti a szöveget. Gondolom, nem keresed ezeket az alkalmakat, de ezt pontosan hogy értetted?
Amikor a szöveget mondom, nem tudok azon gondolkodni, hogy mi jön majd utána. Most, amikor éppen próbálok neked megfogalmazni valamit, nem gondolkodhatok azon, hogy majd mit fogsz kérdezni ezután, és arra én majd mit válaszolok. Hiszen csak azzal a gondolattal lehetek tele, amit éppen kimondok. Máskülönben eltűnik a jelen idő. Ha sikerült jól felépíteni a szerepet, akkor a partner mondatából logikusan jön majd a válasz. Tehát, a kérdésre válaszolva: nem a szövegfelejtés a jó érzés, hanem az, amikor el tudjuk felejteni annak a súlyát, hogy te jó ég, mindjárt az én mondatom következik. Egyébként, ha nem figyelsz a partnerre, akkor teljesen mindegy, hogy megy-e a szöveg, nem lesz jó. Premiereken annyira izgul az ember, hogy sokkal erősebben figyel magára; a partnert már nem biztos, hogy be tudja fogadni. Ebben a kilenc évben – amióta színházzal foglalkozom -, nagyon igyekeztem, hogy ez fejlődjön. Már el tudom engedni, hogy hibátlan legyek. Eggyé kell válni a szereppel, így Wunderlich József problémáinak nem marad hely.
Beszéltünk a feszültségről. Soha nem jelentett plusz terhet, hogy olyan emberekkel állsz a színpadon, mint Hegedűs D. Géza, Kern András?
Érdekes, pont Hegedűs D. Géza volt az első élményeim egyike, amikor a Hegedűs a háztetőnbe beugrottam. Előtte többnyire az egyetemen találkoztam vele, így nekem ő Tanár Úr volt. De hihetetlen érzés volt, hogy mennyi pozitív energia jött felém az irányából. Próbált segíteni, támogatni. Tehát feszenghettem volna, de olyan kedvesen állt hozzám, mintha számára evidens lenne, hogy együtt állunk a színpadon. Egyenlő félként kezelt, így fel tudtam oldódni. Több hasonló találkozásom is volt.
Gyerekkorod óta zenésznek készültél, de végül abba kellett hagynod a hegedűt. A színházas sikerek adtak már neked ezért elégtételt?
Sok mindent fel lehet dolgozni, sok fájdalom éri az embert, akár egész életre kiható tragédiák is, ezeket mind fel lehet használni a színpadon. Engem kamaszkoromban sűrűn értek tragédiák, tizennégy évesen elveszítettem az édesapámat, akkor eljöttem otthonról, hogy a zenei pályámat a Bartókban folytassam, aztán mégsem folytathattam a hegedűt, akkor jött az első szerelmi tragédia is… Ennek mind a színház lett a fóruma. Sokan szokták mondogatni a terápiajelleget, és valóban, számomra a mai napig van terápiás jellege. A színház egyfajta otthon, ahol a békétlen időszakokban is békét lehet találni. Mint például most.
Az utóbbi időben elég sok minden történt a Vígszínházban. Ezekkel a feszültségekkel mit tudsz kezdeni?
Ezeknek a feldolgozása szerintem hosszú folyamat, számomra biztos, hogy évekig eltart majd. Elég sok fájdalmunk van a történtekkel kapcsolatban. Mindezzel együtt a Vígszínházban eddig eltöltött éveimre úgy gondolhatok, hogy csodálatos érzés volt, amiért befogadtak, és olyan művészekkel dolgozhattam és dolgozhatok, akikkel számomra hatalmas élmény ez. Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy mi értelme van a színházcsinálásnak? Van-e értelme? De a kollégák visszajelzései túllendítenek ezen. Azt viszont megint csak nehéz feldolgoznom, hogy vannak olyan kollégák, akik nem kapnak elég pozitív visszajelzést, miközben én kapok. Csak belülről lehet látni, hogy mennyire igazságos, vagy mennyire igazságtalan egy színházi rendszer. Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért már rengeteg jó szerep megtalált. Mindig igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, és talán ezért bíznak meg bennem a rendezők. Látják, hogy lelkiismeretesen dolgozom. De akkor felteszem magamnak a kérdést, hogy megérdemlem-e, hogy középen álljak? A másik nem érdemelné meg jobban? Ha valaki kisebb szerepet játszik, nem biztos, hogy előtérbe kerül. Nem biztos, hogy interjúznak majd vele, nem biztos, hogy írnak róla. Amikor mellőzve éreztem magam, azt gondoltam, hogy nem adok eleget magamból, ezért nem vagyok érdekes. Mindig küzdök ezzel, minden szerep egy új kihívás. Van olyan darab, ami jól megy, van, amit le kellett venni a repertoárról. Ami mondjuk dübörög, az A Pál utcai fiúk, ez a siker meg szúrja mások szemét. Ez is változhatna a szakmában: nem kell, hogy a siker szúrja a másik ember szemét.
Tudnád magad definiálni?
Definiáljam? Én most harmincegy éves vagyok, és talán azért küzdök, hogy felnőtté váljak ebben a szakmában. Ebben a pillanatban így tudom magamat definiálni. Nem azért küzdök, hogy sikeres legyek, nem azért, hogy több pénzt keressek, vagy szeressenek. Azért küzdök, hogy felnőtté tudjak válni ebben a színházi közegben. Talán sikerülhet…
