Interjú Vasvári Csabával
Színész, de hosszú évek óta a színházcsinálás, a színházvezetés került a pályáján előtérbe. Jelenleg a Szentendrei Teátrum igazgatója. A tavalyi, ötvenedik évfordulós gazdag évad után az idei kényszerűen csendesebb. Színházról, hátat-fordításokról, újrakezdésekről és a Teátrumról is beszélgettünk Vasvári Csabával.
Vasvári Csaba Fotó: Polyák Attila
A főiskola után nagyon jó színházakban játszottál, sok jó szerepet kaptál. Mi változott, hogy a színészet háttérbe szorult, s egyre inkább a színházak vezetése vált fontossá, érdekessé?
A színészet sosem szorul háttérbe, de az ember életében vannak olyan karmikus korszakok, amikor előtérbe kerülhet egy bizonyosfajta minőség vagy aktivitás, amikor megérik az ember, hogy egy „csomagot” feldolgozzon. Egyik minőség sem konstans az életünkben. Számtalan szerepet alakítunk, s mindig más az, ami éppen fontos. Biztos benne van az is, hogy mikor van annyi lekötetlen vegyértéked, ami visz az új felé. De nem csak energia kérdése, amikor elindul valami késztetés, és helyet foglal magának az életedben, utat tör.
Amikor először pályáztál – akkor a székesfehérvári színház – igazgatói posztjára, az miért volt fontos? A szerepeid lettek szűkek, másban is ki akartad próbálni magad, hiányzott valami az életedből?
Az, amiben ki tudsz majd teljesedni, feltehetőleg kezdetektől fogva csírájában benned van. Hogy az valóban kiteljesedik-e, az annyi mindenen múlik: az adott környezettől, a lehetőségektől, szerencsétől, élethelyzettől. Hogy elnyom-e vagy támogat más területeket, mennyire tudnak ezek együtt futni a fény felé, az nagyon sok mindenen múlik. Korábban nem fogalmazódott meg bennem, hogy színházigazgató legyek. Talán akkorra állt össze a képlet.
A Szentendrei Teátrum igazgatója vagy, emellett több helyszínen, több előadásban is játszol. Most egyensúlyban vagy?
A színházigazgatásból mint életminőségből most megint kifele sétálok, a jövő év májusáig szól a szerződésem, feltéve, hogy kitöltöm a mandátumomat. Ilyen is volt már az életemben, hogy a megbízatás lejárta előtt állítottak fel. Most is sok a bizonytalanság, megváltozott a szűkebb és tágabb környezet, ezáltal a munkám is. Ezek is jelzik, hogy előkészülőben van egy új életszakasz, újfajta kihívások foglalhatnak terepet az életemben. Megint kezd előtérbe kerülni a színészi énem, a tanulás, szerencsére izgalmas, érdekes feladatok találnak meg.
Ez egyfajta kényszer, előremenekülés, vagy képes vagy dolgokat be- és lezárni, s újrakezdeni?
Kényszer nincs, ha volt is ilyen az életemben, próbáltam abból gyorsan kiszállni, hátat fordítani minden kényszernek. Nem vagyok ennyire tudatos, sokkal inkább megérzésből, érzelmi alapon hozott döntésekből, vágyakból, vonzásokból építkező valakinek látom magam. Talán jobban észreveszem azokat az impulzusokat, hívásokat, amelyek más területek felé visznek.
A Szentendrei Teátrummal, amely tavaly ünnepelte az ötvenedik évfordulóját, megörököltél hagyományokat is. Mit tartottál meg ebből, s merre nyitottál?
Egy vezető természetesen kihatással van az általa irányított intézményre, sok múlik a személyén, olyan szűrő, prizma lehet, amelyen keresztül más fénytörésben mutatkozik meg egy szervezet körüli teremtés. Egy vezetőnek elsődleges feladata, hogy lehetőségeket teremtsen, aztán hagyja azokat kinőni. Mivel nincs új a nap alatt, új dolgokat én sem csináltam, csak előtérbe hoztam azokat, amelyek már korábban is a Teátrum arculatához tartoztak, csak valahogy az utóbbi időben kevésbé voltak jelen. A kőszínházi struktúrát sok helyütt sok szempontból idejétmúltnak gondolom, múzeum-színháznak: a klasszikusokat szép kosztümben, korhű jelmezekben játszani, de a kortárs művekhez nem nyúlni, mert az veszélyes terep. Pedig a színház alapvetően kortársi műfaj, s ha az ember hagyja, hogy a fiatalok megnyilvánuljanak, akkor mindig valami friss, valami érdekes jön velük, ami a színház lényege. Amikor 2017-ben elkezdtük a színháztörténeti kutatásunkat Timár Andrással, megnéztük, mitől voltak jó korszakai a Teátrumnak. Akkor voltak, amikor a színművészetisek itt csinálták a vizsgáikat, amikor fiatal alkotók rendeztek fiatal színészeket. Friss és élő volt a színház, ezt a minőséget hagytam újra nőni.
Ezt a fajta színházi gondolkodásodat mennyiben határozta meg Szolnok, az a nagyon izgalmas néhány év Spiró György, Gaál Erzsébet, Fodor Tamás idejében, amikor te is ott játszottál?
Valószínűleg ez is zsigeri késztetés, hogy éppen hol vagyok. Nem bírom az unalmasat, a bejáratottat, a naftalinszagút. Ezért jöttem el egy év után a Madáchból és mentem Szolnokra, mert úgy volt, hogy Székely Gábor rendezőosztálya fog ott dolgozni. Nem így alakult, Bagossy László rendezett egy Clavigo-előadást, amiben szerencsémre játszottam. Később azért mentem vissza a Madáchba, mert Kerényi Imre akkor néhány évig nagyon izgalmas dolgokat csinált, azután az is elmúlt. Mindig a friss dolgok vonzanak.
Ma színházat vezetni nem csak művészeti, kultúrpolitikai feladat is, vastagon benne van a politika. Mennyiben kellett megfelelni az elvárásoknak – ahol egyre élesebben rajzolódnak ki a mozgástér keretei?
Naiv vidéki fiú vagyok, aki azt gondolja, elég a dolgokat jól csinálni, de persze egy intézményvezetőnek legalább ennyire értenie kell az intézményi diplomáciához is. Forrást kell szerezni a működéshez, érteni kell a kultúrpolitikai erőterekben való lavírozáshoz, amivel zsigerileg nem annyira szeretek foglalkozni. Magát a színházat sokkal jobban szeretem. Az előbbi mostanában több energiát visz el, mint amennyi kívánatos lenne. Ez most nem jó korszak. Ugyanakkor ebben a nagyon nehéz helyzetben éppen a nyomások, a vonzások és taszítások generálta lendületekben sokszor izgalmasabb előadások születhetnek. Én szeretem színháznak látni azt, amit csinálunk, de a politikusok mindennek csak a politikai vetületét látják, és egy fideszes csókát látnak bennem, pusztán azért, mert fideszes városvezetés idejében kezdtem el igazgatni a Teátrumot.
Fotó: Polyák Attila
A Magyar Teátrumi Társaság alelnöke voltál.
Igen, meg sok minden más is, de ez sem olyan egyszerű képlet, mint amennyire elsőre látszik. 2011-ben egy fideszes városvezetés rúgott ki a mandátumom lejárta előtt Székesfehérvárról.
Nem szakmai okból?
Egy politikus politikai döntéseket hoz. Mindannyian szeretünk annyira naivak lenni, hogy azt gondoljuk, a szakmai munkánk a fontos, de persze mindig szembesülünk azzal, hogy arra a politikusok tesznek. A lényeg, hogy melyik politikusnak fekszel jól. De engem a szakma érdekel, a többivel nem akarok foglalkozni. Látod, mi is erről beszélünk már mióta, pedig szerintem a szentély, a hálószoba és a szavazófülke falai között eltöltött pillanatokról nem túl ízléses olyan intenzitással megnyilatkozni, ahogy ezt manapság sokan teszik. Magánügy.
Évek óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói egy-egy vizsgaelőadásukat Szentendrén is bemutatják. Idén is jönnek a színművészetisek?
2017-ben kezdtük el a FRISS programunkat, 2018 óta minden évben van egy közös bemutatónk, az SZFE-vel. Az idei évadnyitót, a Függöny című előadást is ők csinálják. A pandémia után ez a Színművészeti első vizsgája, s lehet, hogy ebben a formában az utolsó is. Sajátos, nehéz helyzet, aminek nagyon sok olvasata, vetülete van.
Újdonság, hogy a Színházi Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórum is az idén Szentendrén lesz.
Idén a Deszka Fesztivál és a POSZT is elmaradt, új helyet keresett a Nyílt Fórum, s nekem nagy örömöm, hogy Szentendrén lesznek idén a hónapok óta gondozott szövegek felolvasószínházi bemutatói. Nagyon passzol az idei évadunkba, hiszen mi is csak kortárs szövegekkel dolgozunk a nyáron, két ősbemutatónk lesz, s a hat kortárs dráma bemutatói.
A Hamis hang próbáján Vasvári Csaba és Nagy Dániel Viktor Fotó: Takács Attila
Nem csak a színházak életét befolyásolta az elmúlt néhány hónap. Rád hogyan hatott ez az időszak, lehet-e ugyanott folytatni, mint ahol letetted? Ez kihat a szerepeidre is?
A Függöny című előadás rendezőjével, Sardar Tagirovskyval sokat beszélgettünk az előadás kapcsán, s ő mondta azt, hogy az előadást már nem lehet úgy megcsinálni, ahogy azt korábban gondolta. Nem lehet már ugyanúgy színházat csinálni, s ennek az előadásnak kötelessége, hogy reflektáljon a helyzetre. Szerintem sem lehet ugyanúgy színházat csinálni, minden átértékelődik. Egy előadás persze sosem marad olyan, mint a bemutató pillanatában volt, minden, ami történik velünk, körülöttünk, beköltözik az előadásokba, még azokba is, amelyek nem akarnak erre reagálni. Sardar mindig olyan előadásokat rendez, amelyek reflektálnak a jelenre, nem tudják érintetlenül hagyni azt a világot, amelyben születnek. A Függönyben mindez hatványozottan ott lesz, az, hogy milyen az újrakezdés, milyen egy járvány utáni világ.
A Teátrumot hogyan érinti, hogy jóval kevesebb előadásotok lesz? Lehet-e tervezni a következő hónapokra?
Azt érzékeljük, hogy az emberek ki vannak éhezve a színházra, Szentendrén komoly törzsközönségünk van, kíváncsiak az előadásainkra. Látom a visszatérő arcokat, van egy erős bázisunk. A látogatottságtól kevésbé félek. Pont ezekért az emberekért a nagyszínpadi bemutatóinkat sem szeretnénk elhagyni, a szabadtérre tervezett előadásokat az évad későbbi időszakában, kőszínházi keretek között szeretnénk megtartani. Májusig csinálom, nekem itt most addig tart a jövő.
Négy éve igazgatod a Teátrumot, mire elegendő ez az idő, mit mutat meg mindabból, ami te vagy?
Arra, hogy valamit megmutass abból, mit tudsz elérni vezetőként. A munkatársaiddal együtt meg tudsz-e valósítani valamit, aminek a lehetősége már ott van. Hogy az a bizonyos benned, vagy a helyzetben lévő lehetőség kicsírázik-e. Ha minden jól megy, mi az idén, a mostani nehézségek ellenére is tizenkét bemutatót tartunk. Ehhez kellett az előző négy év.
Kielégít, ha a színházból a játszás marad?
Nem érzek most magamban késztetést arra, hogy újra belevágjak a vezetésbe. Őrült nehéz ebben a politikai szélviharban, ebben a hangulatban színházat csinálni, s még nehezebb színházat vezetni. 2018 óta már semmilyen kultúrpolitikai feladatot nem viszek. Nem is akartam, de szerencsére nem is kellettem. Így nem kellett olyan feladatot vállalni, amihez egyre kevésbé tudtam volna adni az arcomat.
