Interjú Varga Lilivel
Varga Lili 2016 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja, legalábbis hivatalosan, hiszen már korábban is számos emlékezetes alakítása volt a teátrumban. Igazi színésznő alkat, a kifejezés legnemesebb értelmében, miközben két lábbal a földön jár, legalábbis úgy tűnik. De, hogy mi a valóság, arra a színésznő egy meleg nyári napon engedett betekintést nyerni…
Varga Lili Fotó: Hamarits Fotóstúdió
Állítólag nagy szakmaiatlanság a hogy vagy? kérdéssel indítani egy beszélgetést, de az egyeztetési nehézségek, a covid és persze a kíváncsiság most mégis erre sarkall…
Én most nagyon jól vagyok, vártuk már, hogy újra színpadra állhassunk, és most végre eljött ez az időszak is… Tegnap a Boeing, Boeing-et játszottuk a mentőszolgálat dolgozóinak. Furcsa is volt, hogy van közönség, hiszen november óta ez volt az első ilyen alkalom.
Ilyenkor esetleg újra rácsodálkozol a színházra és arra, ami miatt ezt a szakmát választottad?
Pontosan. Régen éreztem már például azt a bizonyos rettenetes izgalmat. Volt egy másik darab is, amit a társulatnak mutattunk be, ott például fel kellett tennem magamnak a kérdést: miért is izgulok én ennyire? Hiszen ez a társulat… Nagyon vártam, hogy az emberek szemébe nézhessek, feltöltött, hogy nem az üres nézőtérnek játszom. Most épp szinkronizáltam, amit szintén nagyon szeretek, jó dolog jönni-menni, új emberekkel megismerkedni, minél több élményt gyűjteni, tanulni, fejlődni. Élvezem a nyarat, eddig minden évben végigdolgoztam ezt az időszakot, most azért jut idő a családra is.
A karantén mennyire vitt padlóra?
Én egy percig sem estem kétségbe. Kicsit könnyebb helyzetben voltam, mint szabadúszó kollégáim a szakmából, hiszen társulati tagként biztonságban érezhettem magam, viszont én nagyon is éltem ezzel a „lehetőséggel”. Azt éreztem, végre szusszanhatok, rendbe rakhatom a dolgaimat, rengeteget főztem, olvastam, sétáltam. Bevallom, élveztem. Kipróbáltunk új recepteket, a párommal – aki a Stúdió K Színházban dolgozik – csináltunk az ottani, lejátszott darabok kellékeiből magaságyást; szóval én inkább a háttérbe húzódva hallgattam azokat a kollégáimat, akik nem így vélekedtek erről…
Volt már ekkora szüneted?
Nem, tinikorom óta folyamatosan dolgozom.
Miket csináltál?
Pultoztam, voltam eladó is egy fehérneműboltban.
Hol nőttél fel?
Dunakeszin.
A családod mennyire adta meg a lelki támogatást a színészi pályára?
Amikor a Vörösmarty Gimnáziumba akartam jelentkezni, anyukám azt mondta, jaj, kicsim, ne menj, nem kell, olyan kiszámíthatatlan ez a szakma. Egyébként tényleg az, és rögös, de mentem a fejem után. Elsőre nem vettek fel a Színműre, végül másodszorra igen.
Mennyire voltál biztos az utadban?
Két lehetőséget adtam magamnak, vagyis eldöntöttem, hogy maximum kétszer jelentkezem a Színműre, és ha nem vesznek fel, akkor annak úgy kellett lennie. Csak Pestre jelentkeztem, az első próbálkozásnál éreztem is, hogy nem fognak felvenni, görcsös voltam, nem voltam szabad, sok falat húztam magam köré. Nem is volt jó élmény. Emlékszem, apró részletességgel megírtam az önéletrajzomat, de a feladatokat nem tudtam teljesíteni. Mindent műnek éreztem, amit csináltam, de nem estem kétségbe. Gondoltam van egy évem, az alatt feltöltődőm. Ekkor mentem el fehérneműboltba eladónak, sört csapoltam fesztiválokon, rendezvényeken; egyébként rengeteget tanultam ezekben a közegekben, azóta még jobban tisztelem például a vendéglátósok és az eladók munkáját is.
Otthonról mennyit kaptál a művészetekből?
A nagypapám (Varga Gyula – a szerk.) Miskolcon volt színész, egyébként van is egy VHS felvétel, ahol ülök, és tizenévesen visítva nevetek a papám játékán. Mikor visszanéztem, megláttam a színpadon Váradi Eszter Sárát, aki most a kollégám Fehérváron… Egyébként a szüleimtől is rengeteget kaptam, anyukám a Nemzeti Színház stúdiójában végzett, édesapám zenész volt nagyon sokáig. Folyton a János Vitézre aludtam el, számos versmondóra jártam, ezekre is mindig anyu készült velem. Egy kicsit a mai napig ilyen vagyok: jó értelemben ugyan, de néha rugdosni kell.
Azt mondod, másodszorra vettek fel a Színművészetire. Szerinted mi változott benned abban az egy évben?
Nagyon felszabadultam, illetve a sok munka nem engedte, hogy rástresszeljek. Sokkal lazábban álltam neki, még az önéletrajzomat is elfelejtettem megírni, a helyszínen csaptam össze, kopasz vagyok, de boldog felirattal, és már az első rostán éreztem, önmagam vagyok. Nem akartam megfelelni semmilyen képnek, nem érdekelt, milyennek akarnak látni, úgy voltam vele, ez vagyok, ha kell, kell, ha nem, nem.
Aztán jöttek az egyetemista évek. Hogy telt?
Furcsa ez, miközben itt van ez a balhé, nem annyira tudok erről szabadon beszélni, de a lényeg, hogy én mást vártam. Egyébként szerencsés voltam, jó osztályba kerültem, mindenkinek lett munkája, de más kép élt bennem. Én azt hittem, sokkal szélesebb látókörrel rendelkezem majd, hogy sokkal műveltebb leszek; nagyon szeretek belemélyedni dolgokba, az osztályom fiatalabb volt nálam, nekik kicsit mást jelentett a szórakozás. A második év végén volt egy áttörés, amikor Novák Eszterrel zenés vizsgánk volt. Miközben nem tudok annyira jól énekelni, mégis nagyon felszabadultam. Sok ötletem volt, éjszakánként rettenetesen pontosan kigyakoroltam a mozdulatokat, és valahogy onnan kezdtem el igazán működni. Harmadévesként már kaptam gyakorlati munkákat, ez nagy dolog volt, és negyedik év végén hívtak Fehérvárra, a Cserhalmi György által rendezett Tizenkét dühös emberre.
Egyértelmű volt számodra, hogy a Színmű után társulati tag leszel?
Ez igazából az ötödik év végén lett biztos, úgy éreztem, hogy folyton ott lebeg a levegőben, de nem volt konkrétan kimondva, csak egyre több feladatot kaptam Fehérváron. Aztán a Rajongók után tudtam meg, hogy szerződést kapok. Nagyon boldog voltam, ez egy remek társulat. Nincs egy rossz szó sem, itt mindenki szereti, amit csinál – egy közös célért dolgozunk -, nem sajnálják az energiát, mindenki kíváncsi, tisztelettel bánik a másikkal. Amikor odamentem, nem éreztem, hogy a kis diák lennék, hanem egyenrangú partnerként kezeltek, ami nagyon felemelő volt. Ettől erőt kap az ember.
Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban
Mi a helyzet a szövegtanulással?
Szerencsére ezzel nincsen bajom. Egyszer-kétszer volt már, hogy kizökkentett valami, mert hirtelen másra fókuszáltam, például arra, hogy elhitettem magammal, nem jó, amit csinálok. Ilyenkor egy kicsit kívülről nézed saját magadat, így nem a cél van a fókuszban.
Ez egy folyamat, amit meg kell tanulni kezelni?
Igen, még az egyetem alatt. Van egy úgynevezett ösztönös kontroll, amit tudni kell jókor ki- és bekapcsolni. Hogy halld, mikor beszélsz elég hangosan, hogy arra figyelj, amire kell, hogy érezd a közönséget, de ne arra figyelj, hanem a feladatra, a szerepre.
Neked mitől nehéz egy szerep, ha nehéz?
Érdekes kérdés. Amikor egy adott műfajban még nem vagy jártas, és bele kell tanulnod az nehéz… Most már azért sok műfajban kipróbálhattam magam, de mindig tud érni újabb meglepetés. Az is nagy feladat, hogy elhidd, jó az, amit egy szerephez saját magadból hozzáteszel. Fontos számomra, hogy megpróbáljak ne a sémákból dolgozni: a Vágy villamosában egy passzív figurát játszom, de hát mitől lesz valaki passzív, attól, hogy közben valahol nagyon is aktív. És akkor meg kell találni azokat a pontokat, ahol valami belül eszméletlenül szétfeszít, valamit elnyomsz magadban, mert nem akarod bántani a másikat, és hát hányszor csinálunk ilyet a hétköznapokban is… Hárítasz, lenyeled, elrakod, majd otthon kibőgöd… Ennek a szerepnek ez volt a kihívása és a szépsége is: mégsem minden annyira tökéletes.
Előfordul, hogy egy szerepből tudsz tanulni, és azt a hétköznapokban kamatoztatod?
Az előbb említett példánál pont feltettem magamnak a kérdést: miért is nem állok ki magamért? Miért is kell valami mögé elbújni? Ilyen téren változott bennem valami a szerep után, hiszen ahogy megismertem ezt a karaktert, rájöttem, ezt nem kell így csinálnom. Változtattam is. Ki kell mondani: ez itt az én határom, az pedig a tiéd, de ezeket tisztázni kell. Nem jó, ha az ember benne marad valami langyos vízben. Nem dől össze a világ, ha kimondjuk azt, ami van. Akkor is lesz holnap. Csak ugye könnyebb volt nekem is nem konfrontálódni, meg azt gondolni, feleslegesen miért hergeljem magam, amikor tudom, hogy nem lesz változás.
Mit gondolsz, fogsz valaha rendezni?
Érdekes, sokan azt mondják, hogy fogok. De úgy vagyok vele, hogy az is egy szakma, amit meg kell tanulni. Közben rengeteg ötletem van, csak úgy érzem, hogy türelmetlen típusú rendező lennék. Fehérváron minden évben foglalkozunk diákokkal egy darab erejéig, és talán túlságosan a saját akaratomat akarom rájuk nyomni, mert már valami annyira összeáll a fejemben. Most még biztos nem, de talán eljöhet ez is. Mindig eszembe jutnak szituációk, képek, színészek, akiket szívesen látnék egymás mellett, van is ilyen páros – nem mondok neveket -, ez már régóta motoszkál a fejemben. De maradok még az ötletelés szintjén, azt hiszem.
Beszéljünk kicsit a már említett Boeing, Boeingről, ami nemrég volt a Városmajori Szabadtéri Színpadon is. Megnézted a filmváltozatot?
Nem, ilyenkor szándékosan nem nézem meg, nehogy hatással legyen rám, vagy nehogy olyan akarjak lenni, mint a filmben. Ha már kifut az előadás, természetesen megnézem, de amíg játsszuk, addig nem. Ez így volt a Régimódi történetnél is.
Sokan legyintenek a vígjátékokra, és azt gondolják, azért mert könnyed, a színészi játék könnyű… Milyen jellegű kihívás neked ez a szerep?
Nagyon gyors váltások vannak benne, muszáj erősen jelen lenni fejben, itt például bejön az említett kontroll, amit tartani kell. Nincs olyan, hogy csak úgy bemész és a helyzetben megszületik valami, hanem igenis résen kell lenni, mert nagyon gyors az egész. Ettől függetlenül fürdőzöm ebben a szerepben, imádom ezt a csajt, isteni karakter, viszi őt a szenvedély, az őrület, miközben egyszerre van jelen a káosz és a rend. Megpróbáltam megtalálni benne az ellentmondásokat, nagyon élvezem, remélem, a közönség is.
A Városmajorban hogy fogadták?
Szerencsére nagyon szerették. Jó este volt, remélem, hogy sikerült igazi kikapcsolódást nyújtanunk.
