Interjú Valló Péterrel
A Belvárosi Színházban az Amy világát, a Radnótiban az Egy csepp mézet rendezi Valló Péter
Az Orlai Produkciós Iroda arra kért fel, hogy Hernádi Judittal dolgozzunk együtt. Hernádi Judit a Párizsi élet című darabban nálam kezdett, még főiskolásként. Azóta töretlen a barátságunk. Volt itt az Orlainál egy nagyon kedves közös munkánk, a Valódi hamisítvány, amit Kern Andrással játszanak. Kovács Krisztina dramaturgom, barátom találta ezt a csodálatos darabot Juditnak. Ezt már játszották Magyarországon a Budapesti Kamaraszínházban, majd Pécsett, mindkettőben Vári Éva volt a főszereplő. Ebben a darabban az a csodálatos, hogy a főhős egy nagy színésznő, akit a mi esetünkben a történet maga is nagyon közelről érint. Anya-lánya kapcsolat áll a középpontban. A konfliktusok, a kislány és Amy személyén keresztül nemcsak a szeretet birtoklásáért folynak, hanem érintenek művészetfilozófiai konfliktusokat is. A kortárs angol darabokra jellemző, hogy legtöbbjüket hihetetlen mélységgel, bonyolultsággal és lélektani részletességgel írták meg. A világ színházművészete pedig nem okvetlenül errefelé halad. Az ilyen témák kis helyekre szorulnak. Élvezem ezt az utóvédharcot, s mindaddig, amíg ennek van közönsége, amíg erre vannak értő fülek, addig azt gondolom, hogy csinálni kell. Itt lényegében a lelki intelligencia ápolásáról vagy fejlesztéséről van szó. Egy olyan szegmenségről az életnek, ami hogyha teljesen elvész, akkor szegényebb és értéktelenebb lesz az ember, mint amilyen volt.
Rendezéseiben – bármilyen darabot választ – mindig mélyebb lelki húrokat penget.
Egy ideig többen voltunk ezzel az érzékenységgel. Most néha úgy érzem magam, mint egy fehér elefánt. De ez a világ sora. Értem én, hogy egy asztalosnak nagyon jó folyamatosan az Ikeában, lapszabászként, beépített konyhákat gyártani, de mindegyikük szeretne tabernákulumokat faragni, csak nem nagyon van rá most már mód. A színészek nagyon szeretik ezeket a darabokat, aztán kiderül, hogy mindig van közönségük is.
Ennek az előadásnak, ahogy a Valódi hamisítványnak is, ön a díszlettervezője.
Ezek valójában olyan játékterek, amelyek megpróbálnak valamiféle segítséget nyújtani a színésznek, a nézőnek ahhoz, hogy elképzeljék ezt a világot. Akkor szoktam ebbe belemerészkedni, amikor azt érzem, hogy fölösleges anyagilag, erkölcsileg ráterhelni valami nagy masinériát egy színdarabra, mert attól nem leszünk bölcsebbek. A néző is elsősorban azért jön be, hogy lásson egy csodálatos színésznőt, aki mellett – ebben az esetben – nagyszerű fiatalok játszanak. Ők a fontosak, ahogy ők játszanak, ahogy részt vesznek a szituációkban. Ehhez megpróbáltam valamiféle ízléses minimumot hozzátenni. Itt nem a látvány a lényegi elem.
Az előadásban különféle iskolázottságú, különböző tapasztalatokkal rendelkező színészek vesznek részt.
Az önmagában nagyon komoly feladat, amikor generációs feszültség van egy darabban, mint itt is. A társulat egyik fele nagyon-nagyon fiatal, a másik fele nem annyira. Most alig érinteném azt, hogy a magyar színészképzés utóbbi éveiben micsoda viharok zajlanak. Természetesen itt a szerepek ugyanabból a nézőpontból való elemzése felveti azt a problémát, amiről ön beszél. Ha megfelelően képzett vagy képességes színészről van szó, akkor megoldja a feladatot. De igen, természetesen törődni kell azzal, hogy az egyikük ezt hiszi jónak, a másikuk meg azt. Erre való a rendező. Általában az különbözteti meg a rendezőt a játékmestertől – amiből mostanában elég sok van-, hogy a rendező valamiféle egységes, viszonylag koherens világnézet szemszögéből nézi az eseményeket, s próbálja ezt az egységet létrehozni
Az Egy csepp méz bemutatója a Radnóti Színházban lesz szeptember 25-én.
Ezer éve meg akartam már rendezni ezt a darabot, s most végre kaptam rá lehetőséget. A pandémia ennek a létrehozását is megnehezítette. Nagyon sok félbehagyott munkám van, köztük rettenetesen nehéz darabok, amiket szegény színészek már félig-meddig megtanultak, most meg tanulhatják újra. Az Egy csepp méz Shelagh Delaney-nek egy 1960-as darabja, amiből Tony Richardson csodálatos filmet készített. A darab tételesen fölsorolja mindazoknak a társadalmi szituációknak a sérültjeit, áldozatait, akiket a többségi társadalom marginalizálni szokott. Erről az esélytelenségről szól a darab. Mi történik veled, ha kiszorultál? Úgy gondolom, hogy a magyar társadalom semmiben sem segítőkészebb, mint a korabeli angol társadalom. A darabnak minden egyes mondata olyan, mintha itt játszódna. Nagy segítségemre volt, hogy Totth Benedekkel újrafordíttattam a darabot. Engem mélyen fölháborít, hogy a lelkünk mélyén egyáltalán nem vagyunk hajlandóak arra, hogy esélyt biztosítsunk azoknak az embereknek, akik nem annyira szerencsések, mint mi. A politika pedig ebből a vérlázítóan vallástalan és erkölcstelen valamiből még a maga számára valamiféle hasznot is kicsikar. Valóban, sajnos, ilyen az ember. Ezért ez ellen inkább harcolni kellene, nem pedig támogatni. Ennek a darabnak, meg a többinek, amiket most rendezek, az is az erénye, hogy mindezt nagyon szerethetőn, nagyon mulatságosan teszi. Megpróbálom az élet eleven természetét megmutatni, amiben sajnos, egyszerre van jelen a rossz és a jó, a szerethető a szerethetetlennel, a hazugság az igazsággal. Az Egy csepp méz is ilyen.
Egy csepp méz, Radnóti Színház
Hogyan sikerül az acsarkodó világban szelídnek maradni úgy, hogy közben kimondja a véleményét?
Hosszú a történet, mert az én utam nem tűnt nagyon sikeresnek. De talán ezt én éreztem csak így. Mindig voltak látványosabb és divatosabb vállalások. Valahogy én erre tettem föl az életemet, és most már azt kell látnom, hogy nagyon kevesen futnak az oldalamon. Erre a hosszútávfutásra vagyok, úgy látszik, berendezkedve. Ha az ember már a sokadik méltatlanság túlélésével próbál szembemenni, akkor a hirtelen reakciókat elkerülhetővé teszi. S már el tud magában számolni tízig, hogy ne érezze ezt megalkuvásnak. Én megpróbálok a munkára figyelni. Erről mindig eszembe jut, hogy Brecht Baal című darabjában van egy csodálatos mondat. Az elcsábított kis cseléd már haza akar menni, mert fél, hogy a mamája aggódik. Akkor megkérdezi Baal a lányt: anyád öreg? A lány azt feleli, igen. Azt mondja erre Baal: akkor már hozzászokott a rosszhoz. Valahogy így vagyok, már hozzászoktam a rosszhoz. Ennek ellenére megpróbálom azt a kevés kis jót, amit az ember meg tud mozgatni, az emberek elé tárni.
Honnan merít erőt?
Szerencsém van, mindig van munkám, mindig árad felém valami bizalom. Sosem voltam sznob, nagyon sokfelé dolgoztam. Valahogy megtartott engem az, hogy ehhez a szakmához, ehhez a foglalkozáshoz tartozom. Mindig az igazolódott, hogy a hangnememre, hiába nem tűnik divatosnak, legtrendibbnek, még mindig szükség van. Vannak emberek, akik meg akarják hallgatni ezt a hangot.
