Interjú Udvaros Dorottyával
Soha nem jutott eszembe, hogy rendezzek. Attól, hogy van színházi tapasztalatod, az még nem biztosíték arra, hogy rendezni is tudsz, össze tudsz fogni egy produkciót.
Fotó: Gyarmati Lili
Annak ellenére, hogy az elmúlt időszak, a színházak bezárása megnehezítette a pályátokat, több nagyon fontos munkád volt. Az év elején rendezted meg a Függöny fel előadást. Édesapád Udvaros Béla rendező volt. Megjelent a szellemisége, az, hogy ő hogyan csinálná?
Soha nem jutott eszembe, hogy rendezzek. Attól, hogy van színházi tapasztalatod, az még nem biztosíték arra, hogy rendezni is tudsz, össze tudsz fogni egy produkciót. Lehet, hogy apukám intézte így „föntről”, lássam, hogy ez nagyon nem könnyű.
Váratlanul ért a Gózon Gyula Színház és Szabó Ágnes felkérése. Édesapám halála és a pandémia miatti kényszerleállás nekem nagyon nehéz volt. És a felkérés pont akkor jött. Ráadásul a darab arról szól, hogy öt civil nő, akiknek semmi közük a színházhoz, azt az örökséget kapják, hogy egy használaton kívüli romos színházat újítsanak fel, keltsék életre. Úgy éreztem, muszáj elvállalni. Nagy ajándék, hogy a vírus okozta kényszerpihenőt így kitöltötte a munka, tudtunk próbálni, és stream formájában be is mutattuk az előadást. Hogy édesapám szellemisége ott volt-e velem? Rengetegszer eszembe jutott, milyen instrukciót adna, mit mondana a színészeknek, ott volt velem végig.
Az öt nő mindegyikébe belebújtál kicsit, valamelyik közelebb állt, vagy rendezőként távolságot tartottál a színészi jelenléttől?
Színészként a saját szerepe foglalkoztatja az embert, annak az igazságát keresi, a negatív figurát is próbálja árnyaltabban megmutatni. Rendezőként ezt nem lehet, itt kell a távolságtartás.
Mészáros Piroskával és Cseke Lilla Csengével korábban már játszottatok együtt. Könnyebb azt rendezni, akivel már volt közös színpadi élményed, vagy legalább akkora izgalom megtalálni a közöst a többi szereplővel?
Csenge még egyetemista volt az első közös munkánkkor, most már pályakezdő színész. Nagy tehetségnek tartom, izgalommal figyelem pályája alakulását. Piroskával korábban a Nemzetiben dolgoztunk, sok minden történt azóta vele, volt pályaelhagyó, most éppen szabadúszó. Érett színész lett. Persze, könnyebbség olyannal dolgozni, akit már ismersz. Túróczy Évával és Kátai Kingával korábban nem dolgoztunk, a próba elején kellett felfedeznünk egymást, ami szintén nagyon izgalmas tapasztalat volt. Igyekeztem nem színészként, hanem rendezőként instruálni, értelmezni, végiggondolni a darabot.
Az ezt követő színészi munkáidban hagyott lenyomatot, hogy rendeztél?
Jó tapasztalatot ad ez a színésznek, hogy figyelje, hogyan alakul egy jelenet, mi van körülötte. Nagyon gyümölcsöző a pálya további munkáira. Érdekes volt látni a másik oldalt is
A 2019-es évad még igen sűrű volt neked a Nemzetiben, most kevesebb darabban játszol. Ezért is fontos, hogy legyenek más helyek, más lehetőségek, mint például a közelmúltban bemutatott Kartonpapa előadás?
Én akkor is szívesen játszottam máshol is, amikor több szerepem volt. Bár lételemem, hogy odatartozzak egy társulathoz, fontos az évekig tartó közös munka, az összecsiszolódás, de az is kell, hogy olykor kilépjen belőle az ember, találkozzon, próbáljon, játsszon más kollégákkal is. Pláne egy olyan előadásban, mint a Nézőművészeti Kft Kartonpapa produkciója. A Szkéné nagyon más, mint a Nemzeti, egészen más a háttere is egy ilyen alternatív társulatnak, kisebb a játszóhelyük, sokkal több feladat hárul mindenkire. Lelkes Bárka alapítóként, ahol éppen az volt a lényeg, hogy eltérjünk a megszokott kőszínházi működéstől, nekem ez a terep nem ismeretlen, s nagyon szeretem.
A szolnoki színházban éppen a te idődben egyfajta alapítás is zajlott.
Annyiból valóban az volt, hogy Székely Gábor a nagyon jelentős szolnoki korszaka után éppen akkor ment el a Nemzetibe, s bár a társulat nagy része maradt Szolnokon, mégis egy új korszakot jelentett. De nem olyan volt, mint amikor a Katona, az Új Színház vagy a Bárka megalapult. Azok a nulláról indultak.
Három nővér, Nemzeti Színház Fotó: Gordon Eszter
Később sem bántad meg, hogy eljöttél a Katonából?
Nem ilyen egyszerű, nagyon sokat vívódtam rajta, tizenhárom év után jöttem el. Az első éveink olyanok voltak, mint egy szerelmi házasság, önfeledtség, eufória volt bennünk, ami később kicsit megkopott. Azt éreztem, hogy bejáratódottak lettek a dolgok, hogy tudom már, mit várok a többiektől, a rendezők is tudták, mit várhatnak a színészektől. Pont az a szűnni nem akaró izgalom kopott meg bennem, ami lételeme a színházi létnek. Úgy éreztem, nem tesz jót a színészetemnek, váltani kell. Úgy jöttem el, hogy még nem voltak felkéréseim, de meg kellett lépnem.
Közel húsz éve vagy a Nemzetiben. Szerelmi viszony? Olajozott megszokottság?
Három igazgatóm volt, Jordán, Alföldi, Vidnyánszky, három nagyon különböző művészalkat, akik másfajta színházeszmény mentén dolgoznak, nagyon különbözik a munkamódszerük is. Nem én mentem el, elém jöttek a változások.
A közelmúltban mutattátok be Tasnádi István darabját, a Kartonpapát, amelyet ő is rendezett. A darab egy családon keresztül beszél a ma érzékenységeiről, ideológiai és politikai táborokról, erőszakról, hatalomról.
Tasnádi még kezdő író volt a Bárka létrejöttekor, amikor a Titanic vízirevü darabját nagyon hosszan próbáltuk. Bent ült minden próbán. Fantasztikus volt, hogy milyen rugalmasan alakította a szöveget ahhoz, ahogy mi dolgoztunk. Erősen kötődőm hozzá, jó vele dolgozni. Nagyon izgalmas a Kartonpapa, egyszerre könnyed és mellbevágó. Néha úgy érzed, hogy mindenkinek igaza van, néha úgy, hogy senkinek. Kartonpapát, a despotát, aki maga szállt ki az életből, saját családja hozza vissza, s rendkívüli módon kelti életre, ülteti újra a család nyakára. Visszahozzák, mert szükségük van rá. Mert nagyon nehéz a szabadsággal élni.
Tavaly decemberben az SZFE kapcsán nyílt levelet írtál Székely Gábor, Zsámbéki, Ascher mellett. Nem nagyon szoktál kultúrpolitikai ügyekben megnyilvánulni. Kiállás volt a mesterek mellett, tiltakozás az SZFE-ért? Ez is a szabadság kérdése?
Nagyon nem szoktam politikába belemenni. Színművészként nem ez a dolgom. A színésznek – úgy gondolom – távol kell maradnia a politikától, a színpad a terepünk, ahol bármikor bármit bírálhatsz, politikai kurzusoktól függetlenül.
Mégis megszólaltál.
Fantasztikus emberek, generációk pályáját határozták meg ők, az enyémet is. Úgy éreztem, meg kell szólalnom. A politikától függetlenül: emberileg, szakmailag.
Reagált rá Vidnyánszky, lett visszhangja a Nemzetiben?
A társulati ülésen meg egy televíziós beszélgetésben is bocsánatot kért tőlem, hogy félreértett. Attila Beregszászról jött, nem itt végezte a színművészetit, Kárpátalján kezdte rendezői pályafutását, keveset tud azokról az évtizedekről, amit ezek a nagyszerű emberek is meghatároztak.
Az ajtó próbáján Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Idén nyáron mutatjátok be Gyulán a Várszínházban Szabó Magda Az ajtó című regényéből készült színpadi adaptációját. Emerenc összetett figurája izgalmas munka lehet.
Nagyon fontos szerep, eddig sosem játszhattam Szabó Magda-figurát, ráadásul egy ilyen ikonikust, mint Emerenc alakja. Olyan feladat, amiért meg kell küzdeni, ami jól összerázza az embert. Boldogító.
Bennem összekapcsolódik a Macskajátékban alakított Orbánnéddal. Erős, nyers karakterek.
Bennem azért nem, mert a két szerző, Szabó Magda és Örkény olyan szuverén, annyira egyedi, talán csak a nagyon erős személyiségük közös. A Macskajáték ugyanolyan boldogság volt, mint most Az ajtó, de arról a bemutató előtt még nehéz beszélni. Amúgy a Macskajáték sikere Székely Gábornak is köszönhető, aki azt először Szolnokon rendezte meg, féktelen siker volt, ezután hívták meg a Vígszínházba, s készült el Sulyok Máriával és Bulla Emmával a legendás előadás. Amikor megtudtam, hogy Orbánnét alakítom, úgy éreztem, Sulyok után nem játszhatja el más senki. De nincs más választásom, meg kell erősíteni a szívemet, kitalálni egy másik nézőpontot és belevágni, s persze lehet, hogy a végén belebukik az ember.
Volt ilyen emlékezetes bukás a pályádon?
Az Ács János rendezte Amphitryon a Katonában. Parádés volt a szereposztás: Csomós Mari, Máthé Erzsi, Balkay Géza, Sinkó László… – rettenetesen megbuktunk. Balczó a róla készült filmben azt mesélte, soha nem keserítette el, hogy esetleg nem nyer, mert a győzelem mellett mindig ott van a kudarc lehetősége is. Lehet, hogy nem én nyerek – mondta –, de minden tehetségemet, energiámat arra fordítom, hogy felkészüljek egy versenyre. Fontos mondat, valahogy én is így vagyok ezzel. Ács Jánossal csodálatos volt a próbafolyamat, mindent megtettünk, mégsem volt sikerünk. Ezek titokzatos dolgok. De minden jó munka beleépül az emberbe, s viszi tovább.
Melyek azok az előadások, amelyek egy életre beégtek?
Nagyon sok van, a Mirandolina, amit Zsámbéki rendezett, Ljubimov Koldusoperája, Székely Gábor Catullus és Mizantróp előadása, Ács János Luluja, Serbannal majd Ascherrel a Három nővér. Két nagyon különböző rendezés, mindkettőt imádtam.
Egy ilyen hosszú bezártság, kényszerszünet után megerősödnek a hiányok? Hogy élted meg?
Elgondolkodtató: az emberiség életében történik valami, amikor minden fontosabb, mint hogy mi történik egy színházban. A túlélés a tét, és közben azt hallod a barátaidtól, ismerőseidtől, hogy mennyire hiányzik nekik a színház. Mégiscsak fontos, amit mi csinálunk. Gyógyír tud lenni egy jó előadás. Az elmúlt időszakban sokat gondolkoztam ezen, hogy igenis a színháznak gyógyító hatása tud lenni, s nagy szükség van rá.
