Interjú Telihay Péterrel
Tavaly, a székesfehérvári Mikve bemutatója után két nappal kezdődött a karantén, de előtte és utána is többet rendezett a határon túl, mint innen. Holott a tehetségét itthon is mindenki elismeri. Szívesen vállalt minden felkérést, mert alapvetően dolgozni akart, nem harcolni. Telihay Péter rendezőt Vlasics Sarolta kérdezte.
Mindenki azt mondja, hogy a covid lelassított mindent, volt idő arra, hogy az ember átgondolja az életét.
Én tulajdonképpen nem lassítottam. Viszont végiggondolni volt mit, mert a tavalyi pandémiás időszak közepén csináltam a Hamletet Nagyváradon. Ott pedig van mit végiggondolni. Közel négy hónapos próbaidőszak volt, nyáron bemutattuk a Gyulai Várszínházban, októberben Váradon, volt még egy előadás, azóta semmi. Ősszel dolgoztam Pozsonyban, a Pátria rádióban készítettünk egy szlovákiai kortárs magyar regényből folytatásos hangjátékot, ami ugyan egyszemélyes, kvázi felolvasás volt, de rádiójáték született belőle. Ezzel is elment négy hónap. Közben a színházak elkezdtek streamelt előadásokat csinálni, vagy már optimistán a nyitásra készültek. Felvettük Fehérváron a Mikvét, amit két nappal a lezárások előtt mutattunk be. Dunaszerdahelyen egy szlovákiai kortárs írónő új darabja kerül színre talán május végén, júniusban befejezek még egy darabot, szintén Szlovákiában, úgyhogy, ha visszanézek erre az időszakra, elég sűrű, bár volt egy rövid periódus, amikor minden nagyon bizonytalan volt. Ez egy olyan pálya, hogy az ember állandóan rákényszerül arra, hogy végiggondolja, hol tart. Ebben az értelemben a pandémia nekem nem volt nagyon különleges időszak. Kertes házban lakom, nagyjából úgy éltem, mint máskor. Csak szebb lett a fű és sikerült végre lecsiszolni a teraszt. Persze arra jó volt, hogy az ember valamennyire lenyugodjon. Több időm volt a barátaimra, a gyerekemre, magamra, jólesett hátrébb lépni kicsit, messzebbről ránézni a tájra.
Miközben a színházak próbáltak életben maradni, sok minden megváltozott a szakmában.
Fölháborító, különösen, ami a főiskolával történt. Brutális cselekedet, morálisan és művészileg is védhetetlen. És végül az lett a legszörnyűbb hozadéka, hogy kettészakították a szakmát. Lassan teljesen megszűnik a kommunikáció, nem tudunk beszélgetni egymással, ami akadályozza a munkát, mindenki gyanakszik mindenkire. Ezt sokkal nehezebb lesz orvosolni, mint a dolgok jogi vagy strukturális részét. Nem látom, ebből hogyan lesz újjáépülés, párbeszéd, kommunikáció. A mi szakmánk nagyon kicsi, szinte mindenki ismer mindenkit, nem hasznos örökre megharagudni a másikra. Soha nem lehetett tudni, mikor kényszerülünk bele egy közös munkába, meg kellett őrizni valamiféle nyitottságot a másik felé, vagy legalábbis keresni azt, ami összeköt. A kompromisszumoknak ezt a lehetőségét szüntette meg az, ami tavaly a Színház- és Fimművészeti Egyetemmel történt. Az SZFE emblematikus intézménye a magyar kultúrának, még a felsőoktatási intézmények között is különleges. A legkisebb egyetem, ahol mindenki mindenkit ismer, sokkal könnyebb szövetségeket kötni, csapattá összeállni, mint egy nagyobb egyetemen. Ezt nem elemezték ki. Azt sem, hogy milyen speciális törvényszerűségek vonatkoznak rá. Nekirontottak, mint a kisvakond erdejének a buldózerek, gyakorlatilag kinyírták. Az egyetem diákjainak lázadása így vált kicsit mindannyiunk hőstörténetévé akkor, amikor nem volt lehetőség igazi cselekvésre, ellenállásra. Köszönet nekik és hála. És persze sokan megkötötték saját alkuikat, míg mások fuldokolnak. Szolidaritás nulla, mint rendesen. A járvány miatt amúgy is eluralkodott az apátia, kiüresedett minden, amit a hatalom kihasznált. Mint ahogy sok minden mást is… Az idegrendszeremre azonban szükségem van, próbálom ezeket a megfelelő módon kezelni. Nem egyszerű…
És lehet?
Nincsenek illúzióim. 1989-ben például mi alapítottuk Ruszt Józseffel Szegeden a Független Színpadot. Kísértetiesen hasonlítanak a mostani történések arra az időszakra. Nagy tanulság lesz majd a színművészetisek számára, hogy részt vettek egy ilyen csatában. Egy ilyen tapasztalat egész életre szól, bár azt hiszem, szívesen megspórolták volna mindezt. Mi is. Kérdés persze, hogy egyáltalán épül-e valami a romokon, van-e erről bármi elképzelés. Az a benyomásom, hogy a rombolás volt a koncepció, nincs helyette más, és ez nagyon elkeserít.
Nektek is meghatározó a mai napig a Ruszt-féle Független Színpad?
1989-ben azt hittük, hogy a világ végre a normalitás felé halad, tele voltunk reménnyel, optimizmussal, kíváncsisággal, várakozással, vállalkozó kedvvel, bátorsággal, sok egyébbel. Azt gondoltuk, nagy tere lesz a szabadságnak, a kreativitásnak. Az ország azonban, akik végtére mégis csak mi vagyunk, olyan, amilyen: nem így lett. Ez elég elkeserítő tapasztalat, mégis fontos a Ruszt-féle történet, mert láttuk, hogy milyen sok tanulsággal és élménnyel jár megharcolni azért, amiben az ember hisz. Mindenképpen van haszna annak, amikor valaki megküzd az igazáért. Rövid távon ez többnyire vesztes csata, de hosszú távon nyert háborúnak látom.
Ha valaki rendező, kellenek ezek a konfliktusok? Ebből építkezik?
A színház önmagában a konfliktusokról szól, úgyhogy jutott belőlük bőven. Én magam nem keresem ezeket, de beleállok, ha vannak. Most nagyon egyszerű eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Nincsenek árnyalatok, sem érvek. Fekete vagy fehér, igen vagy nem. Visszaértünk abba az időszakba, amikor nagyon határozottan kell állást foglalni. Rossz, terméketlen, frusztráló, ha az ember ilyen éles döntésekre kényszerül és a finomságokat elengedni kénytelen. És persze egzisztenciális, illetve mentális sebekkel jár, ha föl kell adnia azt, amit csinál. És most egyre inkább ilyen helyzetek vannak.
Erkölcsi kérdéssé vált a színházcsinálás?
Itt élni egyáltalán: ez vált erkölcsi kérdéssé. Csizmadia Tibor azt mondta valahol, hogy a színészet elsősorban erkölcsi kérdés. Ebben a szakmában amúgy is állandóan morális dilemmákkal küzd az ember, de az a mi dolgunk. Most viszont az a helyzet, hogy ezeket az erkölcsi kérdéseket kívülről erőltetik ránk, ami nem a mi történetünk, hanem az övék. Arra vagyunk kényszerítve, hogy az élet amúgy bonyolult kérdéseire, problémáira nagyon leegyszerűsített válaszokat adjunk. Újfent politikai szempontok akarják meghatározni, hogyan csináljunk színházat. Megint beszorulunk a kis termekbe, szobákba, ahol még meg lehet találni „a szabadság kis köreit”, de ezek már nagyon szűkülnek. Holott a színháznak az a jó, ha minél többen látják, minél többen szembesülnek alapkérdésekkel. Egyre fogy a levegő. Rengeteg energia sül be, tehetség fojtódik le, rettentő mennyiségű fantázia, kreativitás, szépség, bátorság, erő vész kárba mostanában. Nemcsak a színházban, az országban is. Ez katasztrófa. Egyszer majd bocsánatot kell kérnünk a gyerekeinktől, hogy ezt hagytuk.
Ezért dolgozol inkább a határon kívüli színházakban?
Így adódott, hogy évek óta többet dolgozom külföldön, mint itthon. Kétségtelen, hogy nagyobb szabadságot kínál, kevesebb a megfontolás, kevesebb a korlát, ezek is inkább anyagiak, ún. ideológiai megkötések nincsenek, míg itthon egyre inkább vannak, ami nagyon riasztó.
Volt ebben a közel egy évben musical, hangjáték, klasszikus, műfajilag is elég változatos időszak volt. A Hairt Újvidéken mutattuk be, többségében szerb színészekkel, de volt hét magyar kolléga is. Szerbiában kevés musicalt játszanak, amitől az előadásnak különleges jelentősége lett. Revelatív volt a belgrádi vendégjáték, 1600 ember előtt játszottuk, és amikor a végén ez a tömeg fölállt és őrjöngve ordított, annak azért volt valami különleges feelingje. Nemrég kaptam a hírt, hogy a covid után fölújítjuk, ez külön öröm nekem.
Közben rendeztél egy Hamletet, amit a Gyulai Várszínházban ill. Nagyváradon mutattatok be. A helyszínek miatt más volt a két előadás?
A belső struktúra nem nagyon különbözött, de a díszlet más és ettől az előadás is. Gyulán a vár volt meghatározó. Az eredeti elképzelésben a díszletnek van egy nagyon hangsúlyos eleme, amit csak Nagyváradon tudtunk beilleszteni, így aztán markánsan más lett a két előadás. A váradi bemutató egészen különleges körülmények között zajlott, a covid miatt már nem lehetett volna játszani, mert egy légtérben csak két órát tölthettek a nézők. Kaptunk hivatalos engedélyt, hogy két részletben lejátszhatjuk az előadást, viszont a szünetben fertőtleníteni kellett az egész színházat. Így több mint egy óra volt a szünet, miközben kétórás az első felvonás és ugyanannyi a második. A nézők kitartottak, és éjszaka fél egykor állva ünnepeltek, ami elég felemelő pillanat volt. A színészeket nagyon féltettem, mert az előadás egy medencében játszódik, ami egy idő után elkezd megtelni vízzel, a szünetre a szegények már nagyon vizesek voltak, úgyhogy két garnitúra ruhát használtunk el. Két előadás ment le, a pandémia után folytatjuk, hiszen rengeteg munka és nem mellékesen sok pénz is van benne.
Ha visszafelé nézzük a pályádat, sok társulatnál dolgoztál viszonylag rövid ideig.
Én nagyon szeretek társulatban dolgozni, a „rövid idő” pedig több dolog miatt alakult így. Volt, ahonnan el kellett jönni, ahol nem én választottam a függetlenséget, hanem lett. Másfelől ez egzisztenciális kérdés is, kénytelen voltam sok helyen dolgozni, mert ebből tudtam megélni. Szerencsére többnyire művészileg méltó szituációkba kerültem, igazi kihívások elé. Ez nyilván rajtam is múlt. Ugyanakkor a 2000-es évek elején sorra szűntek meg a társulatokban a rendezői pozíciók. Olyan erős rendezői kar, mint például Szikora, Zsótér és én voltunk Szegeden, az ma Miskolcon, esetleg Fehérváron van, talán lesz Szombathelyen. Fontosnak tartom, hogy egy színháznak legyenek állandó rendezői, legyen állandó társulata, szerintem ez a legtermékenyebb színházi létforma. Az én függetlenségem inkább kényszer, nem valami harcos döntés.
A fővárosi színházak egy idő után elmaradtak, pedig dolgoztál a Vígszínházban és a Radnótiban.
A Vígszínházban volt egy olyan pillanat, amikor Marton Lászlóval úgy láttuk, jobb, ha megszakítjuk az együttműködést. A Radnóti más volt, Bálint Andrást nagyon tiszteltem akkor is, amikor elváltunk, de volt egy kudarcos előadás, aminek megvoltak a maga okai, úgy gondoltuk, hogy akkor ez most így jó. Nekem amúgy nem volt célom, hogy mindenáron Budapesten dolgozzak, nem tartottam jónak a színházi struktúrát, leszámítva talán a Katonát, ahol főiskolásként két évig gyakorlaton voltam Székely Gábor és Zsámbéki Gábor mellett. Jártam velük külföldre, fantasztikus élmény volt, nagy tanulság az egész pályámra és az életemre nézve, de a Katonán kívül nem volt olyan színház akkor, ami csábító lett volna. Nem volt még az Örkény, nem alakultak ki a független színházak, ill. ami igen, az inkább személyekhez kötődött, mint Schilling Árpád vagy később Bodó Viktor. Ezek inkább róluk szóltak, ill. annak a néhány embernek a szövetségéről, akik körülvették őket. Ebben nekem nem volt helyem. Később Komáromban művészeti vezető lettem, volt egy nagyszerű év, számos díjjal, de aztán ott is másképp alakult, beköszönt a sajátos ottani politika. Szikora hívott Szolnokra, ami akkor a legjobb megoldás volt, abban az évben született a gyerekem. Aztán fölborult a világ és az életem, nem találtam a helyem, rossz válaszokat adtam dolgokra. Életközepi válságnak hívják ezt mostanában divatos szóval. Nem volt egy termékeny, kreatív időszak az életemben. Közben még rendeztem két operát, az egyiket Gdanskban, a másikat Ostravában a Mezzo televízióval közösen, amit nagyon szerettem. 12 országból dolgoztunk benne, fantasztikus élmény volt. Aztán a világ olyan lett amilyen, meg én is, de szerencsére még megtalálnak izgalmas művészi szituációk, miközben az ember szeretne valamiféle stabilitást maga köré. Hát ez most elég nehéz.
Miközben a rendezés mellett dramaturg vagy, színészként is játszol, tervezel díszletet is, ez akár önálló színház is lehetne…
A díszlettervezés kicsit vicces, mert véletlenül indult, és már több, mint húsznál járok, miközben nem tudok igazából jól rajzolni. Bár van vizuális képességem, azt gondolom, egy díszlettervező rajzoljon jól. Van, amikor pontosan látom, hogy mit akarok, erre nem kérek föl díszlettervezőt, hogy megrajzolja, amit én látok, akkor inkább megcsinálom magam. Ezek többnyire inkább egyszerű szituációk, bár csináltam operaméretű díszletet is az Amerikai Elektrához Szegeden, ami az egyik legszebb lett a pályámon. A színészet meg valahogy adódik, én soha nem keresem ezeket a helyzeteket, néha megtalálnak szerepek. A színészet szakma, megvannak a maga speciális követelményei. Én például nagyon rosszul beszélek, ami nem igazán előny egy színésznél. De van, hogy vállalható a szituáció, főleg filmben, az elég izgalmas.
A Karenina, Anna, amit a József Attila Színházban rendeztél és meghívták a legutolsó POSZT-ra is, nagy siker volt.
Inkább híre volt, hogy nagy siker, mert elég kevesen nézték. Ez a József Attila Színháznak egy egészen különleges vállalása volt saját lehetőségeihez képest is. A fővilágosító fiú azt mondta nekem, hogy aznap amikor ezt játsszuk, kétszáz százalékon működik a színház. Azt gondolom, elég igényes előadás született, ilyen nagyságrendű bemutató évek óta nem volt a színházban. Nekem meg szívbéli történetem volt, már harminc éve is házaltam vele, hogy szeretném megcsinálni. A történet mindig nagyon foglalkoztatott, és kedveltem a Nagy András változatot, amit akkor csináltunk.
Vannak más szívbéli történetek is, amiket szívesen megrendeznél?
Van egy-kettő, amit évtizedek óta kerülgetek. Érdekes módon Hamletet nem akartam rendezni, az véletlen volt. Szívesen megcsinálnám például a Médeiát, a történet nagyon izgat, hogyan jut el egy anya odáig, hogy megöli a két gyerekét, hogyan kerül a szerelemnek vagy a kifosztottságnak ebbe az állapotába. Nagyon szeretem Shakespeare Viharját, harminc éve van a fejemben valami róla, és most is azt gondolom, mint akkor. Jó lenne, ha egyszer még szembejönne az Oidipusz, és egyetlen Csehov-darab hiányzik a palettáról, a Cseresnyéskert. Láttam már remek rendezéseket belőle, de lehet, hogy egyszer nekifutok. Persze van még más is, csak mondtam néhányat a közismertek közül.