Újra együtt lenni

|

Beszélgetés Szabó Réka dramaturggal

Szabó Réka több mint három éve tagja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának. Dramaturgként olyan előadásokon dolgozott, mint a Keresztes Attila által rendezett Nóra, vagy A nép ellensége, mely utóbbit augusztusban Kisvárdán is láthatta a közönség a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, ahol az előadást több díjjal is elismerte a szakmai zsűri. Szabó Rékát a fesztiválhoz kapcsolódó élményeiről, munkáiról és hivatásáról kérdeztük. Molnár Flóra interjúja

 

Szabó Réka         Fotó: Bereczky Sándor

Milyen élmény volt számodra Kisvárda és a kritikai workshop?

Nagyon jól éreztem magam az idei fesztiválon, jó volt félév kiesés után újra színházat nézni. Balogh Tibor a tavaly első alkalommal megszervezett workshop végén jelezte, hogy jó lenne, ha idén is ugyanebben a felállásban folytatnánk Kovács Dezsővel és Gyürky Katalinnal a projektet. Örültem neki, és volt egy évem gondolkodni, tervezni. Igazság szerint még mindig a kísérleti szakaszában járunk a workshopnak, próbáljuk föltérképezni, hogy milyen minőségű együttlétre van szüksége a diákoknak egy ilyen fesztiválon, ami hasznukra válhat, de ki is mozdítja őket „hallgatói“ státusukból. Egy ilyen intenzív workshop részben más felkészülést és hozzáállást kíván, mint ahogyan óraadóként foglalkozom az egyetemen a diákjaimmal, miközben sokban hasonlít is ahhoz.

A cél jelenleg számomra az, hogy segítsem őket a szakmai beszélgetésekre való felkészülésben. Hogy vitatkozzunk. Emellett sokat beszélgetünk a fesztiválon fellépő határon túli színházakról, azok repertoárjáról, művészeti koncepcióikról, és ha kíváncsiak rá, akkor akár a rájuk jellemző kőszínházi működésről is. Ha valamit át szeretnék nekik adni, az a színházszeretet, és a bátorság az egyéni értelmezés és szemlélet fölvállalásához. Idén a legnagyobb öröm számomra mégis az volt, hogy öt hónap után a társulatunk ezen a fesztiválon végre újra beltéri színpadon, közönség előtt játszhatott. Végtelenül jó volt együtt lenni.

Hogyan kerültél a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz?

Kolozsváron végeztem színháztudomány szakon. Diákként láttam a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Keresztes Attila rendezéseit, abban az időszakban az intézmény művészeti vezetője is volt. Néhány előadása megmaradt az emlékezetemben, viszont akkor még nem tudtam, mi érdekel igazán a színházból. Az életem abban az időszakban arról szólt, hogy minél többféle előadást nézzek, és sokat utazzak. Az színháztudomány alapképzés befejezése után elvégeztem a magyar-német szakot, közben Sepsiszentgyörgyre kerültem az M Studio Mozgásszínházhoz, ott dolgoztam irodalmi titkárként. Volt két dramaturgi munkám a társulatnál, és az ottani tapasztalatok során jöttem rá arra, hogy mindenképp színpad-közelben szeretnék maradni, és több felelősséget szeretnék vállalni a színházért dramaturgi minőségemben is. Ebben az időszakban folyamatosan követtem a Tompa Miklós Társulat produkcióit. Radu Afrim A Nyugalom rendezése és Keresztes Attila Sirálya volt az a két előadás, ami után megfogalmazódott bennem, hogy ez lenne az az alkotói közeg, ami igazán segítene a szakmai fejlődésemben. Megkerestem Keresztes Attilát, elmondtam, hogy nagyon szeretnék a Tompa Miklós Társulatnál dolgozni. Önéletrajzzal a kezemben állásinterjúra mentem, fölvettek, előbb produkciós asszisztens voltam, aztán kerültem Keresztes Attila mellé művészeti asszisztensként, és az irodai munkám mellett lehetőséget kaptam a színpadi munkára is, előbb asszisztensként, majd dramaturgként is. Ez három évvel ezelőtt történt, idén elkezdtem a negyedik évadot is Marosvásárhelyen. Úgy érzem, most jó helyen vagyok.

Milyen módon érintette a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát a koronavírus, hogyan éltétek meg a helyzetet?

Bezártuk a termeket, nézőtereket, és online formában próbáltuk tartani a kapcsolatot a közönséggel. Ijesztő volt a helyzet, ijesztő volt szembesülni azzal, hogy egyik napról a másikra megszűnhet valami, aminek az örökérvényűségében hiszel. Ijesztő volt annak a tudata is, hogy beláthatatlan ideig online kell színházról beszélnünk. Az ötnaposra tervezett Showkeys miniévadot márciusban a rendkívüli helyzet drasztikusan szakította félbe, le kellett mondani az aznapi előadást, a nézőket hazaküldtük. Ekkor Keresztes Attilának támadt az az ötlete, hogy bár le kell állnunk, üres nézőtérrel, online játsszuk le a közönségnek a Sirályt, ami már egyébként is műsoron volt. Mi így futottunk neki a karanténnak, egy egyedülálló online közösségi élménnyel.

Az idei fesztiválra A nép ellensége című előadásotokat hoztátok. Mesélnél a munkafolyamatról?

A nép ellensége esetében a próbafolyamat kezdetén nem is foglalkoztunk konkrétan a szöveggel, két hónapig csak a dráma kapcsán fölmerülő, de bennünket érintő egyéni-társadalmi problémákról, a problémák aktualitásáról beszéltünk. Az elhangzott beszélgetésekből összeállítottam egy írott anyagot, amiből kiemeltük a legfontosabb tételeket, és ezek mentén csatoltunk vissza Ibsen drámájára, újraolvastuk, értelmeztük azt. Kísérleti munkafolyamat volt ez, és az ilyen munkában úgy érzem, még nehezebb mindkét oldalt egyszerre képviselni, a rendezőét és az íróét. Nagyon fontos volt figyelnem arra, hogy az ibseni szöveg koherenciája, az események logikai felépítése az új rendezői vízióba helyezve is megszülessen, és hogy a rendező elképzelését teljes mértékben táplálja maga a szöveg is.

Az általam eddig végigkísért próbafolyamatokon Keresztes Attila sosem kért első olvasópróbára kész szöveget. Az ő irányításával, olvasópróbán, a színészekkel közösen állítottuk össze a szöveget, amit, persze, a próbafolyamat utolsó napjáig csiszoltunk. A legnehezebb rész a népgyűlés és az ott elhangzó monológok, érvelések tartalmi-eszmei összefüggéseinek újrafogalmazása volt. Meg kellett találni azt a fő gondolatot, amit Stockmann itt és most igazán fontosnak tart, ami nem szakad el teljesen az Ibsentől, és mindannyiunkat érint. Meg kellett oldani, hogy ne csak a drámai helyzet és a felvetett probléma, hanem maga a monológ is tényleg napjainkról szóljon. Ha az emberi oldalát nézzük a történetnek, számomra jelenleg fontos kérdés az, hogy vajon mennyire különbözik egymástól az önfeladás és az önérvényesítés, ha mindkettő következménye a meghasonulás. Arra törekedtünk az előadásban, hogy kérdéseket tegyünk fel, ne hangzatos téziseket fogalmazzunk meg. A színházat nem a jeligék teszik igazán élővé, hanem az, ahogyan egy előadás segítségével a néző a saját életére és közegére reflektál. Ettől válik igazzá a színház, és ugyancsak ettől válik számomra a  szakmám egyben hivatásommá is.

CÍMKÉK: