Az igazgatás a támogatásról szól

|

Interjú Őze Áronnal

Őze Áron júliustól újabb öt évig a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatója. A vidéki színházcsinálásról, a közönségről és annak hiányáról, igazgatásról és arról is beszélgettünk, miben jár más utat, mint édesapja, Őze Lajos.

Óze Áron         Fotó: Gordon Eszter

Jól tudom, hogy most éppen forgat?

Csak egy apró jelenet volt, nemrég fejeztem be, de közben több film castingjára is hívtak. Ezekről nyilván még nem lehet beszélni, nem kezdődtek el a forgatások.

Arról talán kérdezhetem, hogy egy ilyen időszakban inkább pokol vagy felüdülés egy forgatási munka?

Vigyázunk egymásra mindenhol. Az elmúlt egy évben annyi nehézség és szomorúság érte a szakmánkat is, hogy azt gondolom, a napi sorozatkészítés és a filmforgatás is valamiféle kiutat adott és ad. Én egyébként színházpárti vagyok.

Mitől billent ez ebbe az irányba?

Ezt tartom igazán élő műfajnak: ugyan most mi is jelen vagyunk a Bartók Színházzal az online térben – hiszen nem hagyjuk kultúra nélkül Dunaújvárost, a virtuális helyszín leginkább a kapcsolattartásra, a jelenlétre nagyon jó, de nem pótolja a színházat. Úgyhogy ki vagyunk éhezve az élő színházra. Kell a közönség, a reakciójuk, az energiájuk. A színpadon hiába áll valaki, ha a nézőtér üres. Éppen ebből jön a színház gyönyörűsége estéről estére: minden közönség más, és nincs két egyforma előadás.

Ha nem rendezőként, hanem színészként van jelen egy folyamatban, ki tudja kapcsolni a rendezői szemléletmódot?

Jaj, nagyon…

Ki is kell?

Igen, abszolút. A színész és a rendező igazságát kell tudni összeegyeztetni. Ez két külön igazság, nem tudják kiváltani egymást. Jóleső érzés, amikor színészi feladatom van, hiszen nincs akkora súly rajtam, bár a csapatért, az összjátékért akkor is felelek, ahogy mindenki más is a kollégák közül. Rendezőként már „kegyetlenebb” a helyzet, minden kérdésre tudnom kell a választ.

Azt mondja, könnyen átkapcsol, de vajon a kollégáknál előfordul, hogy a színpadon az igazgatót látják?

Nem tudom, de inkább a kollégát látják bennem minden helyzetben. Akkor éppen a színpadon. Az ilyen dolgokat nagyon jól kezeli a szakmánk.

Ha nem tévedek, elég korán kezdett rendezni: a Faipariban középiskolásként… Mit keresett akkor a színházban?

Mit kerestem a színházban faiparis, asztalos tanoncként?

Igen, mi ragadta meg?

Ez volt belém kódolva. Sors? Karma? Még csak azt sem mondhatom, hogy szülői iránymutatásból, mert az épp ellökött volna a pályától. A Faipariban pofátlan elsős nyikhajként bementem a tanáriba, és megkérdeztem, van-e itt színjátszókör. Néztek rám, hogy mit akarok, de végül kaptunk osztálytermet, ácsoltak nekünk színpadot, és onnantól rám bízták az iskolai ünnepségeket is. Csodás négy év volt. Az első színpadi élményem nevezetesen egy hatalmas pofonhoz köthető, amit a bátyámtól kaptam a színpadon; minden addig felgyülemlett testvéri „szeretet” benne volt, de nagyon megtetszett, hogy az iskolatársak – és nyilván főként a lányok – sajnáltak. Megéreztem valamit, hogy milyen jó dolog fókuszban lenni, hatni az emberekre, szóval azt is mondhatnám, hogy a lányok vonzottak be.

Érzékelhető, hogy a környezete hitt Önben, de saját magában mennyire bízott? Feltűnt, hogy anno a Pesti Magyar Színház vezetéséért, és először a Bartók Kamaraszínház igazgatásáért is felkérésre pályázott öt éve…

Ha a pályámon közvetlenül a színházi alkotást nézzük, ott azért elég tudatos voltam, és sokat tettem érte, tisztességesen felkészültem, megvolt bennem a kellő maximalizmus, persze csak ami még jót tesz. Egy ilyen vezetéknév ráadásul nagyobb fokú, szándékos haladásra késztet. És bár mindig is felelősségteljes voltam, sokáig eszembe sem jutott, hogy egyszer színházat fogok igazgatni. A színházigazgatást munkának, a színházcsinálást hivatásnak fogom fel, amelyet alázattal és folytonos kíváncsisággal valósítok meg. Az előbbi véges, utóbbi egy életre szól, még a sírba is magával viszi az ember. Számomra amúgy az igazgatás a támogatásról szól. A vezetés ugyanis nem kiváltság. Nem pozíció. Az egy folyamat. Azt folyamatosan ki kell érdemelni. Jelen helyzetben pedig vigyázni kell a kollégáimra, akik bíznak bennem. Egyébként a második ciklust már tudatosan szerettem volna elnyerni.

Miért döntött a folytatás mellett?

Annak idején a Pesti Magyar Színház igazgatását is folytattam volna, de nem úgy alakult. Egy igazgatói ciklus alatt tulajdonképpen csak az alapokat lehet letenni, de amit az ember a színházról gondol, azt ennyi idő alatt nem lehet megmutatni, megvalósítani. Olyan ez, mint a faültetés. Idővel kezd csak rügyezni, virágozni, és gyümölcse is később lesz a fának.  Másrészt a színház a mindig megújuló munkát jelenti, amelynek sosincs vége. Ugyanis mindig meg lehet újulni, erre készülök. Németh Antal írta kilencven évvel ezelőtt: „A színház a saját, autonóm, belső törvényei szerint alakuló, változó kultúrjelenség.” A megújulás a szakmánkban majdhogynem kötelező. Úgyis mondhatnám: ez szent felelősség.

Mi ma a feladata egy vidéki színháznak, nevezetesen a Bartók Kamaraszínháznak?

Úgy gondolom, hogy vidéken igazi népszínházat kell csinálni: műsorstruktúránkban a műfaji sokszínűség, az irodalmi értékorientáció és a magas színvonalú szórakoztatás finom egyensúlyára törekszünk – figyelembe véve a közönség változó igényeit. Ilyen egy kortárs népszínház. Különösen elkötelezettek vagyunk a kortárs magyar művek bemutatása és a gyermek- és ifjúsági előadások létrehozása iránt. Azt is vallom: hagyomány nem létezik a kortárs nélkül, és kortárs sincsen hagyomány nélkül. A jövő azonban a kilábalással kezdődik: túljutva a világjárvány okozta megpróbáltatásokon színházunk életét az újjáépítéssel indítjuk, amire már most is készülünk.

Gyakori vád a színházak, és főként a vidéki színházak ellen, hogy „megúszásra mennek” darabválasztásban, és, hogy kevés a kortárs. Mintha Ön ennek teljesen ellene menne.

Ez abszolút tudatos, a mi közönségünk igenis befogadó, és szereti, ha újat is lát. Ha a dunaújvárosi emberek megtisztelnek bennünket azzal, hogy este héttől fél tízig eljönnek hozzánk, akkor az az idő nem telhet érdektelenül.

Nemrég úgy nyilatkozott, hogy a színháznak nem feladata a politizálás, miközben elkerülhetetlen. Nehéz megtalálni az egyensúlyt? Hol a határ?

Úgy értem ma is: a társadalmi kérdések – amelyeknek a megválaszolásával jobbá tehető a világ – megkerülhetetlenek a színpadon. Másrészt hány színdarab szól arról: mi történhet az emberrel, ha a pozícióját hatalomként éli meg? Mennyi marad belőle az emberből? Ez politizálás? A színháznak – meggyőződésem – az is a dolga, hogy ideákat és eszményeket teremtsen. Minden időben. Van olyan kor, amikor még markánsabban ez a feladata. Jelenünkben főként, amikor a mindannyiunkat megrázó járvány és annak hatása kizökkentette a világunkat. Helyreállításában nagyobb felelősséggel kell részt vállalnia a színháznak. Mi ezt tesszük most Dunaújvárosban.

Egy korábbi interjúban utalt arra, hogy nem lenne túl boldog, ha a fiai is ezt az utat választanák. Mégis, ha ugyanerre sodorja őket az élet, milyen útravalót adna nekik a pályára?

Csak egy útravaló van: hogy boldogságukat leljék benne. Bármiben, amit ők szeretnének. Mert bármi kapcsán érvényes ez, a lényeg, hogy akármerre indulnak, hivatásra találjanak.

Más úton jár, mint édesapja, Őze Lajos. Meg tudja fogalmazni, hol tér el az út?

Édesapám sajnos hamar kiégett, és ebbe belehalt. Miközben minden izzását értettem. Nekem más utam van. Büszke vagyok az Őze vezetéknévre, de az „áronság” is fontos nekem. Első számú mesteremnek tekintem az édesapámat, bár korán elvesztettem őt. Én szeretném a gyerekeim útját sokáig kísérni. Számomra a család a legfontosabb, az első számú érzelmi forrás, ahonnan kölcsönösen a legtöbbet tudjuk meríteni.

CÍMKÉK: