Mint a seregben a nagy menetelések

|

Interjú Mátray Lászlóval

Közel húsz éve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, vendégként a budapesti Nemzeti Színház négy előadásában játszik, köztük a Bánk bán címszerepét alakítja. Itteni és otthoni munkáiról, a kétlaki élet előnyeiről és nehézségeiről is beszélgettünk.

Mátray László         Fotó: Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

A Bánk bán előadása előtt találkoztunk a Nemzeti Színház büféjében. Mennyire tudsz ilyenkor másra koncentrálni? Mikor kezded magadévá tenni a figurát?

Ezt szerepe válogatja. A Bánk bán történetéből most szinte ki sem kerültem, mert tegnap és tegnapelőtt is játszottam. Ilyenkor inkább arra törekszem, hogy az energiákat jól tudjam beosztani. Általában délután kezdődik az ösztönös ráhangolódás, ma viszont – mivel 3 órakor már színpadon leszek –, ahogy reggel kinyílt a szemem, egyből ezzel a szereppel foglalkoztam.

Bánk megformálása nagyobb, vagy legalábbis másfajta felkészülést igényel?

Előadás előtt szükségem van a magányra ahhoz, hogy sikerüljön közel kerülnöm az anyaghoz és a figurához. Segít ebben, hogy itt, Pesten egyedül vagyok, és nincsenek házi teendőim.

Mi zajlik le benned ilyenkor?

Nehéz róla beszélni, mert mindez eléggé szertelen, nem előre eltervezett módon történik. Folyamatosan préselem bele magam a megfelelő állapotba. Nagyon távol állok ettől a férfitól, a civil életem, a habitusom teljesen más, ezért inkább a fantáziámat próbálom mozgásba lendíteni, olvasok odaillő szövegeket, amelyek kapaszkodót jelenthetnek egy-egy gondolat megfogalmazásához. Bár a történet első ránézésre banális, a szereplők nem mindennapi hőfokon élik meg, adott pillanatban akár az őrület határáig eljutva. Ezt az intenzív állapotot kell minden alkalommal elérnem úgy, hogy közben józan maradjak. Gyakran felidézem az előző előadás élményét, keresem magamban, hogy mi az, ami túl erős volt, mi az, amit éppen erősíteni kell, megfelelően reagáltam-e a partnerek jelzéseire, netán valahol becsúszott-e a rutin.

Az előadás végén, amikor kijössz, egyből le tudod tenni a szerepet, vagy egy ideig viszed magaddal, és agyalsz azon, mit hogyan oldottál meg?

Le tudom tenni. Legalábbis a történettel nem foglalkozom közvetlenül azután, hogy lejövök a színpadról. A feszültségét viszont cipelem magammal, az hosszabb folyamat, sokszor egész éjszaka tart.

A Bánk Bán címszerepében         Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Így különösen érthető, hogy napokig nem tudsz kilépni belőle, ha folyamatosan ugyanazzal a szereppel foglalkozol.

Ezért is nehéz játszanom, amikor Pestre jövök, mert sorozatban betesznek négy-öt előadást, ami folyamatos készenléti állapotot igényel. Olyan lehet ez, mint a seregben a nagy menetelések.

Néhány évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön már játszottad Bánk bánt. Teher volt, vagy segített a korábbi előadás tapasztalata? 

Egyszerre mindkettő. A két rendezői elképzelés erősen különbözött egymástól, máshová kerültek a hangsúlyok, és most Vidnyánszky Attila koncepciójába kellett belehelyezkednem. Az itteni partnerek jelenléte, ajánlataik ugyancsak segítettek eltávolodni a korábbi emlékektől.

Az eltelt időnek köszönhetően, s annak, hogy ezúttal más felfogású rendezővel dolgoztál, mennyiben gondolkodsz másképp erről a figuráról?

Lényeges különbség, hogy a sepsiszentgyörgyi előadásból kimaradt az ötödik felvonás, itt viszont a címszereplő találkozik a királlyal. Ott a királyné meggyilkolása után filmbevágások idézték fel az első világháború borzalmait, s a végén Bánk katonanótát énekelt. A nemzeti színházi előadás záró jelenetében a főhős rácsodálkozik a Teremtőre, számonkéri rajta, ami történt, miközben kénytelen elfogadni, hogy ezen nem lehet változtatni. Úgy képzelem, Bánk egyfajta üzenetet hordoz, hogy általa a király – és vele együtt a néző – megértse a történteket. Voltaképpen egész színpadi létezésemet ennek a pillanatnak vetem alá. Hiszek abban, hogy Bánk sorsa a gyilkosság ellenére is katarzist okoz, és az Endrével közös jelenetben történik meg a feloldozás.

Az első variációban még jóval fiatalabb voltam, mint a Bánkot játszó színészek általában, és emiatt nehezebb volt hitelessé tenni a figura döntéseit. De pont az érdekelt benne, hogy nem egy stabil férfit látunk, hanem olyat, aki keresi önmagát, és próbál válaszokat találni arra, ami körülötte zajlik. Bocsárdival sokáig keresgéltünk, sokféle megoldást kipróbáltunk, de a választást többnyire rám bízta, kisebb „bökdösésekkel” próbált terelni. Mindkét rendezőnél éreztem a feltétlen bizalmat, nem kellett sokat okoskodni, hagyták, hogy végigmenjek az úton. Vidnyánszky előadásában gazdagabb a környezet, folyamatosan több síkon játszódik a történet, különböző hatások érik a nézőt, és bennünket is, míg Szentgyörgyön egy csupasz térben egyszerre egy-két színész volt jelen.

Az itteni tér, a stúdiószínpad, a nézők közelsége hogyan befolyásolja a játékodat?

Nem lehet megúszni, és könnyedén túllépni bizonyos dolgokon. De már az otthoni előadás is hasonló térben játszódott. Úgy éreztük, nem tarthatunk olyan távolságot, mintha panoptikumot látna a közönség, megköveteli a történet, hogy a nézők is részesei legyenek.

Másik két budapesti szereped, Attila és János vitéz esetében is hasonlóképpen próbáltatok?

Igen. Vidnyánszky szabadon hagyott engem, viszonylag keveset instruált, ami kettős érzéseket kelthet a színészben, akinek az önbizalma hullámzó: néha úgy érzi, cserben hagyták, máskor viszont inspirálja ez a feltétlen bizalom.

Vidnyánszky Attilával dolgoztál legtöbbet a Nemzeti Színházban, de a Brand című darabban Zsótér Sándor keze alá kerültél. Vele is hamar megtaláltátok a közös hangot?

Öröm volt Sándorral dolgozni, aki ellentétes karaktert képzelt el velem, mint Attila: a Brandban egy rafinált, megfoghatatlan figurát jelenítettem meg. Jó érzékkel vezetett végig a próbafolyamaton, a színészkollégákkal is nagyon figyeltünk egymásra. Szép feladat volt.

Mikor és hogyan fogalmazódott meg benned, hogy színész leszel?

Sepsiszentgyörgyön középiskolásként kerültem kapcsolatba a diákszínjátszással. Igazi csapatszellem alakult ki, olyan történeteket tudtunk elmesélni, olyan izgalmas formában, hogy az három éven keresztül kitöltötte a mindennapjaimat. Ezt kívántam folytatni tovább, mert úgy képzeltem, az egyetem ugyanazt az élményt nyújtja, mint a diákszínjátszás.

És ugyanolyan volt?

Természetesen nem. Az egészen más történet.

Milyen értelemben okozott csalódást a várakozásaidhoz képest?

Félek kimondani, hogy csalódás volt, de az biztos, hogy zuhanásként éltem meg. Fájdalmas volt a gyermekkor, az ártatlanság elvesztése. Az önismeret harcáról szólt az egyetemi időszak, ami bizonyos értelemben máig sem ért véget. Az embert a neveltetése, a környezete formálja valamilyenné, de ahhoz képest teljesen mást látnak meg benne, amit kénytelen elfogadni. Édesapám azzal indított útnak, hogy figyeljek oda mindenre, és ne akarjak ellenállni, legyek olyan képlékeny, mint a gyurma, hagyjam magam alakítani. Próbáltam megfogadni a tanácsát, és szép lassan sikerült feltápászkodnom.

Kanalas Éva és Mátray László        Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Hogyan kerültél a Tamási Áron Színházhoz?

Úgy tudom, Bocsárdi és alkotótársai a Figura Stúdióból látták néhány diákszínjátszó előadásunkat, vagyis már a középiskolában tudtak rólam. Barabás Olgával pedig az egyetemen dolgoztunk együtt, talán ennek köszönhetően hívtak oda.

A társulathoz kerülve könnyen magadra találtál?

Nem, az is nehezen ment. Eleinte nem tudtam, hogy színész vagyok-e, vagy sem, sokat kínlódtam, küzdöttem magamban, úgy éreztem, nem fogadnak el, és mintha valami mást kérnének tőlem, mint amire képes vagyok. Elég sok idő eltelt, amíg felfogtam, miről szól az egész, amit csinálok.

Mely szerepeid voltak különösen fontosak, amelyekre útjelzőként tekintesz?

Több ilyen volt, de most elsőként az Yvonne, burgundi hercegnő jut eszembe, amelyben Fülöp herceget játszottam. Az volt az első komoly összefonódásunk Bocsárdi Lászlóval, utána következett A mizantróp, A velencei kalmár, később rám bízta a Bánk bánt, majd eljutottunk a Hamletig.

Az Ivanov milyen helyet foglal el munkáid között?

Előkelő helyen van. Úgy érzem, jókor, jó állapotban talált meg a szerep. Gyakran gondolok rá, mert alkatilag sok közös vonás van bennünk. Ma már talán megengedném magamnak, hogy ironikusabb színt is keverjek Ivanov karakterébe.

Változatos szerepeket kaptál Sepsiszentgyörgyön, nem ragadtál bele egyetlen szerepkörbe, amit esetleg alkatod előhívott volna. Ez sokat számított?

Nagyon. A színészi pályát döntően meghatározhatják az alkati adottságok, már az egyetemen is küzdöttem ezzel. Fontos útravalót kaptam tanárunktól, Lohinszky Lorándtól, aki búcsúzóul így szólt hozzám: „Maga arra vigyázzon, hogy ne legyen díszes kulissza!” Ezt mindig szem előtt tartottam, és arra törekedtem, hogy a korábbiakhoz képest valami mást is megmutassak magamból.

Jó példa erre, hogy a Don Quijote című előadásban Sancho Panzát osztották rád, de ide sorolható az Egy őrült naplója is, amelyben a kisember vívódásait mutatod meg. Miért gondoltad, hogy dolgod van a darabbal és Popriscsin figurájával?

Az egész egy reggel pattant ki a fejemből. Az egyetemen is foglalkoztam a szöveggel, de akkor valamiért nem ülepedett le. Később megéreztem, hogy bennem van Popriscsin, aki nem találja helyét a világban, de közben azt gondolja, hogy nagyon is tudja. Ezzel a darabbal is próbáltam bebizonyítani, hogy nemcsak a daliás alkatú, heroikus gondolkodású karakterek állnak közel hozzám. Volt egy nehéz időszaka a szentgyörgyi színháznak, amikor alig volt pénzünk, és megemlítettem Lacinak, hogy szívesen megcsinálnám az Egy őrült naplóját. Ő olyannyira jól fogadta az ötletet, hogy a következő évadra ki is írta. De mivel éppen akkor játszottam a nagy szerepeket, Bánkot és Ivanovot, nem volt erőm foglalkozni a történettel, s későbbre halasztottuk. Az első néhány alkalommal még bizonytalan voltam, de a közönség reakciójából megéreztem, hogy helyén van a történet, néhányan azóta is emlegetik, mennyire fontos volt számukra az előadás. Tettem egy fogadalmat, hogy negyvenéves korom után újra előveszem a darabot. Talán van még dolgom vele.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Ha jól tudom, a Nemzeti előtt a Vígszínházból is kaptál ajánlatot. Miért mondtál nemet? Kifejezetten oda nem akartál menni?

Szó sincs erről. Eszenyi Enikő Kisvárdán látta egyik előadásunkat, és felajánlotta, hogy szerződjek a Vígszínházhoz. Sokat beszélgettünk, Pestre is eljöttem, körbevezetett a színházban. Olyan szerepet kínált – Cassiót az Othellóban –, amit otthon már eljátszottam. Azért mondtam nemet, mert akkor úgy éreztem, még átmenetileg sem tudnék elszakadni a szentgyörgyi társulattól. Benne voltunk egy intenzív munkafolyamatban, Bocsárdi erőteljesen gyúrni kezdett engem, egymást követték a komoly feladatok, és abból nem lehetett kilépni.

Vidnyánszky hogyan figyelt fel rád?

Bevallom, nem tudom, és azóta sem kérdeztem meg tőle. Bocsárdi szólt, hogy szeretnének dolgozni velem a Nemzeti Színházban, én pedig azt válaszoltam: „Figyelj, Laci, ha el tudsz engedni, nyugodtan add meg a telefonszámomat.” Attila hamarosan felhívott, elmondta, hogy a János vitézt fogja rendezni, és szeretné, ha én játszanám a címszerepet. Emlékszem, úgy érkeztem meg ide, mint Kukorica Jancsi az óriások földjére, belül parányira összezsugorodtam. A Boráros téren béreltem szobát, verőfény volt, a Duna-parton sétáltam végig, legalább egy óra alatt tettem meg a tízperces utat, és közben fantáziáltam, mi fog történni velem. Aztán elkészült a János vitéz, majd Attila minden bemutatót követően megkérdezte, vállalnék-e újabbat. Minden alkalommal igent mondtam, így jött egyik munka a másik után.

Szerződést is ajánlott?

Igen, többször is. Nagyon sokat gondolkodtam ezen, de mindig arra jutottam, nem tudnám feladni otthoni életemet. Eleinte az a harc is visszatartott, ami a Nemzeti igazgatóváltása körül kialakult. Nem azért jöttem ide, mert azonosultam Vidnyánszky elköteleződésével, hanem színészként kaptam egy feladatot, amit igyekeztem jól megoldani. Valósággal irtózom a megosztottságtól, a szekértáboroktól, nem akartam részt venni a küzdelemben, és azt hiszem, szerencsére sikerült kimaradnom belőle.

Ez a kétlaki élet, a kétféle közegben való helytállás fáraszt, vagy inkább lendületet adnak a különböző impulzusok?

Amennyire fáraszt, annyira inspirál is. Az oda és vissza megtett hosszú út segít az átállásban, a ráhangolódásban. Furcsa módon, ha otthon vagyok, egy idő után már vágyom arra, hogy Pestre jöhessek. Jót tesz a helyváltoztatás és az a távlat, ami által az otthoni dolgokra tekinthetek.

Feltűnő, hogy az új évadban nem lesz új bemutatód a Nemzeti Színházban, pedig akár Ádám is lehettél volna Az ember tragédiájában.

Valóban szó esett erről, de mivel egyre nehezebb volt az egyeztetés, nem vállaltam új bemutatót, csak a meglévő előadásokat játszom. Továbbra is maradok vendég a Nemzeti Színházban. Ha egy idő után nem lesz itt helyem, akkor is megkeresem magamnak a kihívásokat. Beszélgettünk már az otthoni kollégákkal arról, hogy jó lenne egy kisebb csapattal történeteket mesélni. Talán egyszer sikerül megvalósítani az elképzelésünket.

CÍMKÉK: