Interjú Mátray Lászlóval
Háborúról beszélünk a Tótékban, de csak megközelítőleg tudjuk elképzelni azt a hangulatot
Fotó: Toldi Flóra
A Tóték olyan színpadi adaptáció, amelynek erőteljes az irodalmi beágyazottsága. Miben más ilyenkor a színészi felkészülés? Fontos az irodalmi tájékozódás az alapművel kapcsolatban?
Embere válogatja, de szerintem fontos. Én át szoktam magam rágni az alapművön, viszont színészként a szerkesztett színpadi szövegre kell fókuszálnom, ami a rendezői víziót szolgálja. Nem sok regényadaptációban játszottam, de amikor az ember olvassa a prózai alapot, akkor a saját fantáziája éled meg, míg egy forgatókönyvben vagy szövegkönyvben a rendező elképzelése is ott van, ő pedig kiemel motívumokat a saját szándékai szerint. Kétségtelen, hogy a regény, ha már regényadaptációról van szó, gazdagíthatja a színészi munkát, főleg, ha a szövegkönyv az alapmű szempontjából töredékes, de az egy egészen másik alkotás.
Van, hogy akár más művészeti ág alkotásaiból is (például filmből) inspirálódik?
Hangulatokat keres az ember, de túlzás lenne azt mondanom, hogy én úgy készülök, hogy…
Érdeklődöm, nézelődök és figyelek, aztán a dolgok, amik hatással vannak rám, észrevétlenül csúsznak be valamelyik munkámba. Ritkán fordul elő, hogy céltudatosan elmélyülök egy másik művészeti ágban, hogy aztán azt beleépítsem a konkrét munkába. Tudat alatt persze mindez működik, az ember beleengedi magát hangulatokba, ami aztán valahol visszaköszön, lehet az zene, filmek, irodalom, képzőművészet, bármi. Ha már inspiráció: volt olyan például, bemutató előtt, hogy muszáj volt elvonulnom a város zajától. A természet kapaszkodó tud lenni. Ugyanakkor a néző nem tudja, nem érdekli, hogy hogyan készültél fel. Nincsenek állandó rituáléim, inspirációs forrásaim, de ennek ellenére a színpadi energiákban tud érvényesülni az ilyesmi.
Kónya-Ütő Bence és Mátray László a Tóték előadásában – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
A Tóték próbafolyamata és bemutatója után talán még inkább aktuálissá vált a történet olyan értelemben, hogy a közvetlen környezetünkben is létrejött egy háborús konfliktus. Hogyan változtat meg egy ilyen világpolitikai esemény egy előadást? Mennyiben van hatással az aktuális kontextus az adaptációra?
Gondolkodtam azon, mi a működési mechanikája annak, ahogyan a mű párbeszédet folytat a jelennel. Mi háborúról beszélünk a színpadon, de csak megközelítőleg tudjuk elképzelni azt a hangulatot. Nagyon érdekes, ahogy a színpadon kimondott szó kapcsán megérkezünk a jelenbe. Az aktuális történéseknek azonban nem szabad kisajátítani az előadást, hiszen, bár a Tóték is háborús környezetben játszódik, a darab nem csak erről szól. Az embert és a háborút is egyetemesebben kezeli annál, minthogy csak az orosz-ukrán konfliktust véljük felfedezni az előadás kontextusában. Annak ellenére, hogy én színészként nem csempészem be személyes véleményemet erről, mégis automatikusan jelentések tapadnak a színpadon elhangzottakhoz, mert a néző, aki befogadja az előadást, hozzáteszi a saját tudását. Máskor is volt hasonló szituáció: amikor a Vízkeresztet próbáltuk, akkoriban rengeteg olyan hírt lehetett hallani, hogy emberek hajón, csónakokon menekülnek az otthonukból. Meg tud változni ilyenkor az ember viszonya egy olyan történethez, amelyben hajótörésről van szó. Nem lehet teljesen kizárni a külvilág történéseit, de ez valahol egy játék is a néző fantáziája és az alkotók képzelete között.
Létezhet-e művészet társadalmi kontextus nélkül?
Ez nagyon relatív, de szerintem fontos a pillanatnyi aktualitáson való felülemelkedés. Hiszek benne, hogy a minőségi művészi alkotás tud örökérvényű lenni és függetlenedni a körülményektől.
Tót Lajos karakteréhez kapcsolódóan egy érettebb, középkorú/ idősebb férfi alakjára asszociálhatunk. Érez változást az idő múltával a színpadi szerepei tekintetében?
Érzem, hogy a Tóthoz oda tudok idősödni, bár szerintem nem feltétlenül korhoz kötött ez a szerep. Temészetesen van az embernek egy konkrét biológiai kora, és vannak olyan szerepek, amik esetében nem szerencsés, ha a színész öregszik, mint például a János vitéz, amit évekig játszottam a Nemzeti Színházban. Az, hogy a néző elhiszi-e az adott szereplő korát, sokkal inkább a színész szenvedélyén múlik. Ennek ellenére én nagyon szeretem az ilyen átalakulásokat!
