Interjú Koltai Róberttel
Koltai Róbert Érdemes Művész, Jászai Mari-díjas színművész, rendező, idén lett a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Már egy ideje nem csupán a filmvászonhoz és a színházhoz kötődik munkássága, hiszen a történetei könyvben is olvashatóak. Éppen aznap beszélgetünk vele, amikor harmadik könyve is a boltokba került, melyet Gaál Ildikóval közösen írtak, címe Végszót adok-veszek…
Gaál Ildikó és Koltai Róbert
Bár színház most nincsen, úgy tűnik, folyamatosan alkot, tele van történetekkel. Jól látom?
Pont ezen szoktunk Gaál Ildivel viccelődni: munka közben kérdeztem tőle, hogy ezt még biztos nem tettük bele az előző könyvbe? De sok olyan történet van, amelyeket még nem meséltünk el, bár a beszélgetések során az eszembe jutottak. Gaál Ildi kérdezett, én meséltem, s végül tulajdonképpen ő öntötte formába a gondolatokat. Jók ezek a beszélgetések, hiszen ilyenkor azok a dolgok is felszakadhatnak az emberből, amelyekről már elfeledkezett.
Mesél egyet?
Amikor New Yorkban a Világszám című filmem bemutatóján voltam, elvittek egy harlemi kocsmába, ahol jelen volt a New York-i főkonzul és az akkori magyar kulturális miniszter. A színpadon egy fantasztikus jazz band adott műsort, és a szünet után meglepetésként megénekeltettek egy civil nézőt fent a színpadon. Azt nem tudhattam, hogy a főkonzul összebeszélt a zenekar vezetőjével, aki hirtelen az asztalunk felé fordult, és a miniszterrel együtt felszólított bennünket, hogy lépjünk a színpadra, kábé háromszáz néző előtt. Miután a miniszterrel hiába kísérletezett a zenekarvezető, engem szólított fel éneklésre. Megállt bennem az ütő. Kezembe adtak egy mikrofont, közben a konzul felsúgta a színpadra: Robi, a Legyen úgyot, Dés örökzöld melódiáját énekeljem. Egy életem egy halálom, belekezdtem. Ez az egyetlen dal, amit kíséret nélkül is el tudok énekelni. A zenekar meg beszállt segíteni nekem, ettől majdnem világgá szaladtam, de a következő pillanatokban mélységesen megnyugodtam, olyan biztonságban éreztem magamat, hiszen a zenészek úgy szálltak be az általuk teljesen ismeretlen Dés-dalba, hogy könnyű repülés lett az éneklés. Olyan volt, mintha a saját zenekarom állt volna mögöttem. Elcsendesedett a nagy kocsma, és én úgy éreztem magam, mint egy jó szerep közben. Zajos siker lett a vége. Nagyon megijedtem, de a közönség ezt a furcsa nyelvet, és ezt a gyönyörű Dés-dalt végül lelkesen ünnepelte.
Olvasópróba Zalaegerszegen
Nagyon más gondolkodást igényel egy könyvön dolgozni?
Az nem igényel más gondolkodást, hogy az ember megpróbálja a lehető legjobban elmesélni a történeteit. Sokféle dolog belekerült, például Verebessel néhány kabaréjelenet, de egy újságíró barátom, Borbély Zoltán is benne van, aki a saját kirobbanó energiájától sokszor nem tud apróságokra figyelni. Hatalmas szervező erővel magyarázott, hogy vegyek részt egy olyan labdarúgó konferencián, amelyen a régi nagyságok közül Hidegkúti, Lantos, Grosics is jelen volt, hogy ott lépjünk fel együtt. Én ellenkeztem, de erőlködött: Robikám jó lesz. De figyelj, most tolnak be a műtőbe, most nem tudok beszélni, de a Bozsik Péter, a nagy Bozsik fia is ott lesz, erősködött, igen, de már készítik elő a szikét, ő meg csak kiabált, hogy annyira jó lesz, majd meglátod, de értsd meg, mondtam, engem most műtenek, a sebész kezében ott a sziké. Csak hajtogatta, hogy meglátod, milyen jó lesz. Egy időben az MLSZ-ben dolgozott, és rendkívül humoros beszélgetéseket tudtunk lefolytatni. Ebből is van tehát egy kis ízelítő.
Egykor azt nyilatkozta, valami véletlen folytán a legsikeresebb dolgokba keveredett bele. Ezek tényleg véletlenek?
Mint például az Indul a bakterházba. A forgatás előtt még Siófokon nyaraltam, és nem gondoltam, hogy két nap múlva már forgatni fogok, de valaki megbetegedett, és be kellett ugranom a helyére. Rövid távon talán lehetnek véletlenek, de egy egész pályát nem befolyásolhatják csupán ezek, amúgy meg készen kell állni a véletlenek fogadására is. Gyakran megkérdezik, milyen érzés volt Latinovits után Cipollát játszanom, vagy a legendás Tímár József után Az ügynök halálát. Ez a szakmánk, azzal kell foglalkozni, hogy nekem mit mond az adott szerep, és én mit tudok kezdeni a mondatokkal, a helyzetekkel, a partnerekkel.
Ticz András és Koltai Róbert
Mindig készen állt?
Minden nem sikerülhet, az én pályámon is adódtak helyzetek, amikor már épp hozzászoktam, hogy jól sikerülnek a dolgok, és akkor jött egy olyan munkafolyamat, ahol nem találtam hangot a rendezővel és a partnerrel.
Nem tűnik olyannak, akivel nem lehet könnyen hangot találni…
Nem is vagyok olyan, de ilyen is előfordul, éppen ezért nem is nevezném meg a személyeket. Ez arra volt jó, hogy rájöjjek, nem minden fenékig tejfel. Közben számos kellemes meglepetés is ért.
Mi az első, ami az eszébe jut?
Amikor felkértek a Katona József Színházból, hogy ugorjak be A mi osztályunk előadásába, Haumann Péter szerepébe. Az egy nagyon kemény beugrás volt, hisz egy színészóriás helyét kellett átvennem, ráadásul olyan szerepbe ugrottam be, amit ő előtte évekig játszott. Nagy megtiszteltetés volt tehát, a készülés során pedig Gerlóczy Judit asszisztens volt a segítségemre, aki olyan pontosan adta át a dolgokat, mint egy rendező. Ráadásul a darabban olyan elsöprő alakítások voltak, hogy szinte meg kellett szokjam – mint a bokszolóknak –, hogy olykor-olykor leütik. Kellett egy kis idő, hogy be tudjak illeszkedni. Az eredményt már rövidebben is el tudom mondani: siker volt. Még nincsen vége, csak sajnos – mint minden – ez is szünetel…
Abram: Koltai Róbert A mi osztályunk Fotó: Katona József Színház
Ahogy a nagy sikerrel bemutatott zalaegerszegi Sose halunk meg musical is. Milyen a Hevesi Sándor Színház csapata?
Csodálatos! Gaál Ildivel közösen rendeztük az előadást, minden kolléga remek volt. Én Gyuszi bácsit játszottam kettős szereposztásban, és épp a dolgok közepén tartottunk, amikor megint vége lett. Hertelendy Attila van velem váltásban, és ő is nagyon jó Gyuszi bácsi! Dés Laci, aki – a darab zeneszerzője – a legszigorúbb barátom, száz százalékig meg volt elégedve az előadással.
Sose halunk meg Hevesi Sándor Színház
A történetben még mindig tud újat találni?
Ha jól mennek a dolgok, akkor minden előadásban lehet újat találni. De ebben a darabban sok rendkívüli meglepetés ért: abban a jelenetben, ahol a filmben Monori Lili áll a menyasszonyiruha-boltban, ahonnan húsz évvel korábban leszaladtam cigarettáért, és most már nem ismerem meg Lilit, a színdarabban Pap Lujza játssza és kérdezi: nem ismersz meg? Ezt úgy tudta kérdezni, hogy hirtelen megéreztem, megfogták a linkeskedő Gyuszi bácsit, aki semmibe nem hal bele, és mégis egy pillanat alatt leterítették.
Hogy van meg a színház nélkül?
Engem nagyon jól ritmusban tartanak a próbák, az előadások, most meg ismét minden bizonytalanná vált, ráadásul sok sírnivaló is van már ebben. Igyekszem pozitívan felfogni a dolgokat, de nem könnyű. Várom, hogy a színházak kinyissanak, hogy újra mehessünk és vállfát árulhassunk…
