Interjú Halász Judittal
Halász Judit Kossuth-díjas színésznő 1965 óta a Vígszínház hűséges tagja, mint mondja, soha nem jutott az eszébe, hogy másik teátrumhoz szerződjön. Jelenleg három előadásban játszik, köztük Pass Andrea A Vándorkutya című darabjában – a szerethető, de igen feledékeny nagymamát, és Jasmina Reza francia írónő Bella Figura című vígjátékában egy születésnapját ünneplő nagymamát, aki sem az italt, sem a drogot nem veti meg. Ez a két figura igazi ajándék számára. A színház mellett továbbra is rengeteget koncertezik, pláne most a gyereknap közeledtével sűrűbben járja az országot. Többek között ezek kapcsán ültünk le beszélgetni, egy májusi napon.
Fotó: Vígszínház – Emmer László
Hetekkel ezelőtt találkoztunk volna, de akkor nem jött össze, mert Önt is elérte a covid. Hogy viselte?
Elmúlt, hála Istennek, remélem, ennyi volt. Három oltásom van, nem ijedtem meg, néhány nap magas láz, és azt jósolták, nehéz lesz a visszarázódás. Szerencsére végül ezzel sem volt gond.
A szakmájából is adódik, hogy erős a szervezete? Folyamatos karbantartást igényel?
Igen, ez az egyik lényege a mesterségünknek vagy hivatásunknak a sok közül. Állandóan karban kell tartanunk a fizikumunkat, a hangunkat, és a gondolkodó-emlékező képességünket is. Ez nálunk az alapismeretek közé tartozik. Pártos Géza – aki a Főiskolán (amit ma már egyetemnek hívnak) az osztályfőnökünk volt – gyakran mondogatta, hogy gyerekek, ez egy hosszú meccs. Hiszen meg kell felelnünk eleinte a húszéves, később a legidősebb emberek testi és szellemi követelményeinek is. Emlékszem, Páger Antal egy galérián játszódó jelenetének lépéseit előadás előtt többször lejárta, próbálgatta, mennyire bírja a terhelést. Közben a tarkóján összekulcsolta kezeit, és az izmait ugráltatta, persze ezt már csak tréfából. Mulatságos volt, sosem felejtem el.
A covid okozta nagy leállás után éreződött az énekén, esetleg a játékán a kimaradt időszak?
Az első koncertem előtt egy hónappal felhívtam az énektanárunkat, Bagó Gizellát, hogy SOS! hónapok óta nem énekeltem! Még nem mertünk személyesen találkozni, és ő online adott nekem énekórákat. Remek volt! Tökéletesen visszaállt a hangom. Nagyon hálás vagyok érte.
Pass Andrea: A Vándorkutya Fotó: Juhász Éva
Valakit, aki több évtizede folyamatosan a színpadon van, vajon jobban megvisel egy hosszas leállás?
Eleinte azt gondoltam, hogy az évek alatt felgyülemlő dolgokat, amiket addig halasztott az ember, most végre elintézhetem. Ezért férjemmel (Rózsa János, filmrendező – a szerk.) rögtön a közepébe vágtunk, és nekiláttunk a közel négyezer kötetes otthoni könyvtárunk rendezéséhez. Már nagyon elkélt. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor az egyik unokám elkérte Ottlik Géza Iskola a határon című regényét. Tudtuk, hogy ebből több példány is van, de egyiket sem találtuk. Szerencsére nem kellett nagy átrendezést csinálni, egy katalógusba felvittük az összes könyv adatát, de ez is beletelt napi 3 óra munkával körülbelül 4 hónapba. Így azóta már könnyebb. Egyébként fantasztikus emlékek jöttek elő, mondhatni, hogy elrepített bennünket más irodalmi korokba. Ezen kívül videókat készítettem néhány olyan ember vagy szervezet számára, akiket szívesen támogatok. Így a Gyermekmentő Alapítványnak, de például Iványi Gábornak is, iskolája megmaradása érdekében. A színházunkban pedig verseket és novellákat olvastunk fel hangfelvételre, hogy segítsük az iskolásokat a memoriterek elsajátításában. Sokan egyébként nem értenek egyet azok fontosságával, szerintem egy évtizedekkel később előkerülő vers, vagy csak egy sor, generációkat hoz és fog össze, sokszor megdöbbent, hogy egy-egy 100-120 évvel ezelőtti írás mai problémákkal foglalkozik!
Azt mondta, videókat is készített. Ezek szerint otthonosan mozog az online térben?
Sajnos nem. Amikor azokat készítettem, általában megkértem egy családtagot, hogy segítsen. Az email, az sms, ezek mind mennek, de például nem tudnám megmondani, hogy melyik az az oldal, ahol több százan az ismerőseim akarnak lenni, én meg fűre-fára rákattintottam, gondoltam biztos udvariatlanság nem reagálni.
Indulás előtt ránéztem a Facebook-oldalára, fel vannak tüntetve a koncertjei, rendesen betelt a naptár… Hogy bírja?
Ezt majd utána kérdezze meg. Most jön a gyereknap, ez mindig zsúfolt időszak, csakúgy, mint a november és december környéke. Már tudom, mire számítsak, de nagyon kevesen látják, hogy mi is előzi meg azt, hogy egy koncerten a színpadra álljak. Az ember késő este a színházi előadás után lemossa a sminket, majd reggel hatkor felkel, hogy újra kifesse magát, felöltözik, formába hozza magát, hogy az ország másik végébe odaérjek a 11 órai kezdésű koncertre, ahová a hangbeállás miatt 10 órára kell megérkezni. Ráadásul én vezetek mindenhova, nem bízom másban. Egyedül a férjemben.
Pass Andrea: A Vándorkutya Fotó: Juhász Éva
Ennek köze van ahhoz a balesethez, ami 1996-ban történt Önnel, nevezetesen, hogy gyalogosként elütötték?
Az a helyzet, hogy már előtte se szerettem…
Eszébe jut ma még az a nap?
Annyiban igen, hogy ha beütöm a fejemet, akkor a mai napig nagyon megijedek, hiszen a balesetben öt helyen tört el a koponyám. Egy hétig kómában voltam, aztán magamhoz tértem. Az orvosok akkor nyugodtak meg, amikor valamin vagy elsírtam vagy nagyon elnevettem magam, már pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy örültek, hogy nem vesztettem el az érzékeimet. Amikor egy hét után végre kimehettem arcot mosni, belenéztem a tükörbe és úgy néztem ki, mint egy pandamaci. De az orvosok – akik kiválóak voltak – megnyugtattak, hogy ez teljesen normális, ha valakinek koponyaalapi törése van.
Komoly betegségekkel is meg kellett küzdenie, igazi túlélő…
Ráadásul agyrázkódást is többet túléltem, még lovas koromból. Két alapvető lovas baleset van, a kulcscsonttörés és az agyrázkódás. Mindkettőn túlestem, egyébként a bukás egy teljesen jelentéktelen versenyen történt. Ekkor már főiskolás voltam, végül döntenem kellett, hogy ebédszünetben enni megyek vagy lovagolni. Fájdalmas volt lemondani erről, egy egész nyarat végigsírtam. Akkor a lovam volt a társam, a legközelebbi barátom.
Végül a színházat választotta. Hogyan viszonyul ma az ismertséghez, ahhoz, hogy nem tud anélkül besétálni a kávézóba, hogy meg ne nézzék?
Sok örömöt okoz, ha az emberek szívesen találkoznak velem, ez kétségtelen. Ugyanakkor nagyon szeretek utazni, hiszen néha kell, hogy az ember lehúzza a rolót. Ilyenkor külföldre megyek.
Ha valakinek, akkor Önnek rendkívül átfogó képe lehet a gyerekekről, az újabb generációkról. Nehezebb ma megfogni a gyerekközönséget, mint évtizedekkel ezelőtt?
Nem tudom megmondani, hogy nehezebb-e, mert a pályám első tizenöt évében csak gyerekek ültek a közönség soraiban, de ma már családoknak koncertezek, készítek albumokat. Régen a szervezők úgy hirdették meg a koncertet, hogy azon ott ült a négy és a tizennégy éves is. Ez azt jelenti, hogy az óvodásoktól a felső tagozatos gyerekekig. Mindent elkövettem, hogy lekössem őket, és sokáig nem értettem, mi a hiba. És aztán a balesetem miatt kihagytam egy kis időt, majd amikor kezdtem visszatérni, nagyon sok szülő szép szavakkal emlegette azt az időszakot, amikor nekik még mint gyerekeknek énekeltem. Ekkor arra gondoltam, jöjjön az egész család. Azóta előfordul olyan is, hogy a négy felnőtt hoz egy gyermeket. Nagymama, nagypapa, anya, apa és a legkisebb. Aztán ahogy teltek az évek, elkészítettük a Hívd a nagymamát című lemezt, majd a Szeresd a testvéred! albumot, melyeket az unokáim érkezése hívott életre. Aztán egy koncert után egy apuka nekem szegezte a kérdést, hogy lehet az, hogy mindenkiről énekelek, csak a papákról nem?
Végül énekelt róluk is. Ennyire hallgat a közönségére?
Igaza volt. Őket kihagytuk, ezt pótolni kellett. Egyébként nem könnyű az emberi viszonyokról írni, hiszen a házasságok nem mindig úgy sikerülnek, ahogy azt az elején eltervezték, és akkor már mindjárt nem is tetszik annyira a dal a szülőknek. Az is előfordult már koncerten, hogy megkérdeztem a gyerekeket, mit csinál apa, amikor rosszalkodtok? Erre valaki azt felelte, megver engem és anyut is. Olyan váratlanul ért, hogy alig tudtam válaszolni. Végül kihagytam az előadásból azt a dalt.
Bella Figura Fotó: Gordon Eszter
Maradjunk a színpadnál, de térjünk át a színészetre. Pass Andrea A Vándorkutya című darabja hatalmas sikerrel megy Vígszínházban. Andrea köztudottan egy másféle (alternatív) színházi közegből érkezett. Milyen volt a közös munka?
Kiváló. Nagyon jól jött és jót tett a színháznak. Andrea egy stábbal érkezett. Ő maga mindenben meghallgatta színészeit, amikor valaki esetleg másképpen gondolkodott valamiről, és csak akkor mentünk tovább, ha létrejött a közös nevező. A próbákon igazi közös munka folyt, együtt hoztuk létre az előadást. Egy színész sokszor képes elszokni ettől, hiszen gyakran a rendező a saját elképzeléseit erőlteti.
Ilyen helyzetben Ön megszólal az ügy érdekében?
Én mérleg jegyben születtem, vitában nem, csak a színpadon megyek el a végletekig. Visszatérve A Vándorkutyára: vannak olyan szerepek, amik valamiért nagyon elérik és megérintik az embert. Ilyen ez a demens nagymama, akit ebben játszom. Rendkívül nehéz a szöveg, egy előadás előtt kétszer is alaposan átnézem. Azon túl, hogy szeretem ezt a nagymamát és jókat lehet rajta mulatni, őszintén sajnálom. Nagyon jól írta meg Andrea a szerepet, ennek a kettősségnek a megmutatása remek színészi feladat.
Jól gondolom, hogy Önnek már hiányzott egy komikusabb szerep?
Igen. A pályám elején Várkonyi Zoltán csak olyanokat játszatott velem, nagyon meguntam, elegem lett. Akkor még nem tudtam, de ezáltal tanultam meg a szakmát. Aztán eljött az idő, hogy évtizedeken keresztül nem játszottam vígjátékot. Szomorú voltam, borzasztóan hiányoltam. A színházvezetésnek más volt a fontos, pedig emlékszem, Várkonyi elérte azt, hogy a társulatban a fiatalok és az idősek egyaránt jól érezzék magukat a színházban. A későbbi igazgatók úgy hitték, követik Várkonyit, de nem így volt.
Ekkor sem fordult meg a fejében, hogy elszerződjön másik társulatba?
Nem. Azt gondoltam, hogy olyan régóta itt vagyok, menjen el az, aki nehézzé tette a társulat nagy részének a helyzetét, így az enyémet is. Aztán a nagy cserélődések folytán sok új vendégrendezővel dolgozhattunk, voltak jó szerepek, de az utóbbi néhány évben valami elromlott, és már nem nagyon találkoztam olyan szerepekkel, amelyekben örömömet leltem volna. Az Audiencia volt az egyetlen, amit szerettem.
Az utóbbi időben számos színész úgy nyilatkozott a jelenlegi – Rudolf Péter által vezetett – színházról, mint ahol béke van. Egyetért?
Igen, úgy van, ahogy a többiek mondják. Pedig korábban volt néhány pillanat, amikor azt éreztem, már nem akarok bemenni a Vígszínházba.
Eszenyi Enikőre utal?
Ő egy hallatlanul tehetséges művész, de valami megbillent, és nagyon rossz hangulat keletkezett a társulatban. Senki nem mert ellentmondani, mert annak rossz vége lett. Én egyetlen darabban voltam együtt Enikővel, amit egyébként nagyon sajnálok, szívesen játszottam volna vele többet. De rendezett: volt, ahol szörnyen viselkedett, volt, amikor az akkori szezon legjobb előadását csinálta, megjegyzem akkor még nem volt igazgató. Rudolf Péter remek személyiség és szeretetre méltó ember. Nemrég volt a színház megnyitásának 125. évfordulója, ráadásul május elsején, ilyenkor minden évben Vígmajálist rendezünk. Idén egy rendkívüli élményben volt részünk, rég nem éltünk meg ilyesmit: a 126 év alatt magyar szerzőktől bemutatott zenés darabok főbb slágereit énekeltük el, a társulat minden tagja szerepelt benne. A csilláron is lógtak, fantasztikus volt. A közönség és a művészek együtt énekeltek a Presser-dalokon keresztül a Kálmán Imre-slágerekig mindent.
Bella Figura Fotó: Gordon Eszter
A Vígszínházban, ahol már több mint ötven éve játszik, olyan színészlegendákkal dolgozott együtt pályakezdőként, mint Gobbi Hilda, Sulyok Mária vagy Páger Antal. Van olyan története velük, amit szívesen megosztana?
Gobbi Hildával egy előadásban úgy alakult, hogy negyedórát egy kis helyiségben töltöttünk el összezárva, mert nem volt kijárás a színpad mögött a díszlet elrendezése miatt. Nagyon jó kedve volt, kérdeztem, mi lelte. Azt felelte, már egy hónapja nem kereste senki, de most végre meghívták egy rádiójátékba, holott azt hitte, őt már elfelejtették. Rettenetesen meglepődtem, hiszen ő nem az az ember, akit el lehet felejteni.
Mit kívánhatok Önnek a következő időszakra?
Békét és egészséget.
