Nem a technika határozza meg egy alkotás művészi szabadságát

|

Interjú Botond Nagy rendezővel

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának legjobb rendezésért járó díját idén megosztva két fiatal alkotó kapta. Egyikük a Kolozsvári Állami Magyar Színház Nóra című előadásának rendezője, Botond Nagy. Botonddal két kolozsvári rendezése, Ibsen klasszikusa és Szerb Antal Utas és Holdvilág című adaptációja kapcsán beszélgettünk, érintve a művek alapján felmerült intermedialitás kérdéskörét is.

Botond Nagy         Fotó: Biró István

Rendezéseidben nagy hangsúlyt kapnak a látványelemek, a fényezés és a hanghatások. Lehet-e a modern technika a művészi szabadság egyik eszköze? Milyen szempontok alapján lehet érvényesebb médium a színház, mint a film?

Amikor szabadságról beszélünk, elsősorban egy bizonyos életérzés tölt el bennünket. Az pedig többnyire egy belső indíttatásból fakad. Szerintem nem a technika határozza meg egy alkotás művészi szabadságát vagy létjogosultságát. Ha sikerül felismernem azt az igaz, hiteles forrást magamban, amiből táplálni tudom egy előadást, akkor egy hatalmas szabadságot szoktam érezni, ami mellett a technikai eszközök csak eszközök maradnak, amelyek vagy szervesen beleszerveződnek, vagy nem szükségesek ahhoz a végkifejlethez, amit próbálok megfogalmazni. Ami pedig a színház érvényességét illeti a filmmel szemben, szerintem irreleváns, mivel két különböző fantasztikus világról beszélünk. De mivel filmet még nem csináltam, ezért bármit is válaszolnék, csak fantazmagória és okoskodás lenne részemről.

Fotó: Dan Șușa

Előadásaidra általában stilizált látványvilág jellemző. Milyen képzőművészeti és mozgóképes forrásokból inspirálódsz?

Nem éjszaka, alvás közben szoktam megálmodni az előadásaim világát, az tény. (nevet) Összetett folyamatokról beszélhetek, amelyek lényegében sokszor egyszerűen csak úgy kibuknak belőlem. Amikor meditálok, nem azért teszem, hogy eszembe jussanak ötletek vagy megvilágosítást nyerjek valamiben, hanem azért, hogy kinyissak olyan konténereket a tudatalattimban, amelyek révén könnyebben észrevehetek mozzanatokat a mindennapjaimból. Mondok egy példát. A tavaly nyáron a barátaimmal voltam a román tengerparton, amelynek az egyik végében volt egy kék közös illemhelyiség. Mindig mikor odamentem, hallottam, ahogyan a szomszédok erőlködnek, telefonon beszélgetnek stb. és egyik nap, távozva onnan elkezdtem egyedül kacagni azon, hogy a nap végén ezek a wc-k, ha beszélgetnének, miket mondanának egymásnak. Abban a pillanatban felkeltette az érdeklődésemet és rá fél évre ebből született a Talking Toilets előadásom. Az inspiráció bárhonnan előbukkanhat, a kérdés az, hogy mennyire tud hiteles partnered lenni abban, amiről beszélni szeretnél. Ha csak inspiráció, érdekesség, forma szinten marad, akkor talán érdemes tovább keresni.

Vannak-e olyan tényezők, amelyeket különösen fontosnak tartasz darabválasztásnál?

Nem feltétlenül darabokat, hanem inkább témákat és problematikákat választok. Amelyekhez van, hogy tud kapcsolódni egy drámai mű vagy regény vagy zéróról kezdem annak az elképzelését, megírását, forgatókönyvbe való szerkesztését. Most is ez történik a következő munkámmal, amit majd az aradi román színháznál fogok elkezdeni, az „Our last terminal. Platonovka”-val, amiben vonz valami Csehov atmoszférájából, de önmagában túl kevésnek találtam. Az intenció mindig az, hogy a személyességen túl legyen hiteles,  és ha a színészekre gondolok, hozzon lázba az elképzelés.

Nóra

Megfigyelhető egyfajta „kíméletlenség” a szövegkezelésedet tekintve. Hol helyezkedik el a drámaíró a színházi előadás történetében? A klasszikusokkal szembe állítva könnyebb vagy nehezebb egy kortárs író szövegének feldolgozása?

Nem nevezném feltétlenül „kíméletlennek” a szövegkezelésemet. Kali Ágnessel, állandó munkatársammal sok időt töltünk az előadások szövegének végleges formáján, rengeteg elemző munka van a háttérben, még akkor is, ha a saját szövegéről van szó, mint például a Faust Family, ami Horváth Benjivel közös alkotásuk. Minden próbafolyamatnak és születendő előadásnak van egy sajátos ritmusa, amely diktálni tud sok mindent, ha figyelmesek vagyunk. Akárcsak a belélegzés és kilélegzés közötti néma, mozdulatlan, üres és passzív állapot. A „semmi” fázisa. Valami már befejeződött – és az új még nem indult el. Viszont ez a “semmi”, üresség sem teljesen semleges. Van amikor egy belégzéssel elengedünk valamit, van amikor pedig felkészülünk valamire. Így a szövegkezeléssel is. A szavak közti csend dönti el bennem a következő lépést. Bár a csendek számomra mindig sokkal hitelesebbek, mint önmagában a szavak. Visszatérve a kérdésre, úgy ahogyan egy drámaírónak az írás maga az írásról szól, úgy nekem is a színház, a színházcsinálásról szól és semmi másról. És ott már nem számítanak az idősávok.

Munkáid során több olyan anyaggal dolgoztál, melyek alapvetően nem színpadi szövegnek szánt irodalmi alkotások. Legutóbbi kolozsvári rendezésed, az Utas és holdvilág adaptációja is ezek közé tartozik. Mennyiben más a nézői elvárás egy regényadaptációval szemben?

Egy regény adaptációja számomra sokkal komplexebb kihívás lett az utóbbi időben, mivel egy olyan anyaghoz van hozzáférésem, amely önmagában már kész és teljes tud lenni. És ha ez így van, akkor én mint alkotó, még mit tudok hozzá tenni? A regény szerintem egy sokkal intimebb viszonyt táplál az olvasójával, mint egy drámai mű. Egy regény elolvasása után kötődni tudsz karakterekhez. Befejezed a könyvet és másnap arra ébredsz, hogy hiányzik valaki belőle. Ami egy áldásos melankólikus állapotba tud sodorni, mely kapcsán talán feltesszük a kérdést, miért hiányzik az adott szereplő, és lehet, hogy rájövünk, hogy valami belőlünk vagy a saját életünkből hiányzik, ami egy csodálatos felismerés tud lenni. Az Utas és holdvilág engem elsősorban meghatott. Annyira meghatónak találtam, hogy nem tudtam nem foglalkozni vele. És ekkor nem érdekel semmiféle nézői elvárás, csak az vezet, hogy tetten érjem és tovább adjam azt az érzelmet, ami oly erősen megfogott. Mindannyian láttunk, sőt ettünk is almát. Ez az alma megjelenik egyféleképpen Cézanne vagy Caravaggio munkáiban és másképpen Magritte-nél. És mindez csak hozzátesz, nem zárja ki a mi személyes élményünket az almával.

Utas és holdvilág         Fotó: Biró István

Az irodalom nagy női sorsait bemutató előadásaid (például a Nóra, a Hedda Gabler) kapcsán felmerült-e az alkotó személyes érintettségének kérdése? Kaptál-e kritikákat azzal kapcsolatban, ahogyan férfiként gondolkodsz olyan problémákról, mint a nők társadalmi szerepe, az anyaság vagy az egyéni szabadság kérdése? Mi a véleményed alkotó és alkotás kapcsolatának ilyesfajta megközelítéséről?

A művészet, ahogyan én látom nem gender, vallás, nemi, politikai vagy bármi más függő, hanem csak és kizárólagosan szabad. Alkotóként mindig az ember és a világ közötti kapcsolatot kerestem, amely néhol finom, máshol durva, helyenként nők vagy férfiak, vagy transz-személyek sorsait követve reagálnak úgy alkotói, mint befogadói igényekre egy összetett, poétikus módon.

Hedda Gabler

Szerinted mitől lesz művészileg hiteles egy színpadi mű?

Amennyiben meghat és nem lopja el tőlem a rá áldozott időt a napi 24 óránkból, akkor véleményem szerint már megérte. De ez szubjektív kérdés, mindenkinek más mércéje van, és nem az a kérdés, hogy kielégülve vagy sem menjünk haza, hanem az, hogy az adott mű egy kommunikációs csatornát nyisson meg bennünk. Ebben a pillanatban, ezt látom a változás lehetőségeként és ugyanakkor a művészet feladataként is, ha beszélni tudunk a problémáinkról, boldogságainkról és meg tudjuk osztani azokat másokkal is.

Julie kisasszony Tarkovszkij jelenetekkel című 2016-os rendezésed többek között mozgókép és színház kapcsolatának kérdését is felveti. Közvetíthető-e a színház szakralitásélménye a filméhez hasonló módon, képernyőn keresztül?

Két különböző univerzumról van szó, amely valószínű nem zárja ki egymás áthajlását a másikba egy adott mértéken belül. Viszont számomra a katarzis és közösségi élmény a színház kapcsán a színházteremben, film kapcsán pedig a moziban jöhet csak létre. Laptopon keresztül az íróasztalomon még nem sikerült egyik sem.

CÍMKÉK: