A színház egy közös krimi

|

Interjú Bezerédi Zoltánnal

Bezerédi Zoltán Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a tavaly nyári bemutatóhoz hasonlóan, idén is a szombathelyi Karneválszínház művészvendége volt. A budapesti Katona József Színház társulatának tagját Szombathelyen kérdeztük sajtóról, a megszülető pillanatokról, Kaposvárról és a politika színházi jelenlétéről.

Fotó: Stekovics Gáspár, Wikipédia

Elég gyakran ad interjúkat, rendszeresen megszólal a sajtóban is. Mindig ilyen jó viszonyban volt a hazai médiával?

Talán inkább csak jól veszem az érdeklődésüket, annak veszem, ami: azt gondolom, a sajtó arra szolgál, hogy reflektáljon arra, amit csinálok, véleményezze azt, és adjon hírt rólam. Kölcsönös viszonynak érzem, de természetesen nem mindig súrlódásmentes, ugyanakkor ez a színházi életemnek szerves része.

Vannak rendezők és színészek, akik nagyon bizalmatlanok az újságírókkal szemben.

Néha nem alaptalanul, de ha nem tanulunk meg ezzel együtt élni, az nem vezet sehová sem. A színház és a sajtó kölcsönhatásban él, egymást erősítik, bár a funkciójuk más, mégis hasonló felületeken működünk; jól kell használni ezt a kölcsönösséget.

Ezek szerint ön olvas színikritikákat is?

Olvasok, de nem vagyok oda értük. A mostani színházi kritika túlságosan irodalmi alapokon közelíti meg a színházat, pedig a színházat színházi alapokon kell vizsgálni. Ettől én idegenebbnek érzem ezeket az írásokat.

Azt mondják, az a „hab a tortán”, ha a kritikus jegyzetel előadás közben.

A színházszakma szabálytalan. Nem nagyon vannak merev szabályok, hogy hol és minek van meghatározott helye, ez szerintem alkalmatlan hozzáállás lenne. Minden történés, minden ember más-más, sokfélék vagyunk, különbözünk abban is, hogy ki mennyire veszi komolyan magát, mi zavarja vagy frusztrálja.

Említi, hogy minden egyes történésnek saját pillanata van. Ez az egyediség, ha az előadásokra gondolunk, hogyan születik meg az x-edik alkalommal is?

Ezt gyakran megkérdezik. A színház jelen idejű műfaj. Az a színházi pillanat, ahogyan én ma kint állok a színpadon, a ma esti nézővel való viszonyomat tükrözi. Holnap megint más lesz a viszonyom: jelentősen nem változik, de mégis, az a közönség más lesz, mint a mai.

Ezt pedig a színészek említik gyakran: sok múlik a közönségen is!

Itt is kölcsönös a viszony! Érzékenyen reagálnak ránk, vagy mereven? Ha mereven, akkor többet kell dolgoznunk azért, hogy megmozduljanak. Ha jól jönnek velünk, akkor boldogan játszunk velük, ők pedig boldog játszótársak.

Pedig kívülállóként hihetnénk azt, hogy négyszáz ember elég nagy szám ahhoz képest, hogy mindig homogén közeggé váljon.

Számottevő különbségek vannak. Van, amikor több a diák, vannak olyan esték, amelyeken az idősebbek vannak többen, máskor értelmiségiek, megint máskor nem értelmiségiek… Rengeteg függ attól is, hogy van-e egy színházba járó mag; ők magukkal vihetik a többi nézőt is.

A szombathelyi Karneválszínházon miben más a közönség, a tér, mint egy pesti kőszínházban?

Szabadtéren zajlik, karneválközönséggel: bulizni jönnek, jól akarnak szórakozni. Ők nyitottak, már megvették a jegyet; a mi dolgunk az, hogy szórakoztassuk őket. A feladat az, hogy nívósan tegyük ezt. A kőszínház egy másik struktúra, egy város életének kulturális lefedettsége. Kell bele Shakespeare, kell bele Csehov, kell bele vígjáték és zenés előadás is. Egy polgárhölgy szeretné az új ruháját többször felvenni: esetleg nincsen máskor erre alkalma, ez egy fontos társasági esemény is. Arra vágyik, hogy mindegyik előadás más legyen! Ebben tévedett a rendszerváltáskor sok színház, amikor átálltak a csak zenés darabokra. Az igazi polgár arra is csak egyszer szeretne elmenni; fontos neki, hogy polgárként részt vegyen a különböző eseményen.

Ön is jár színházba nézőként?

Igen, amikor csak tehetem, bár huszonötször játszom egy hónapban. Nagyon nehezen jutok el a pesti előadásokra is, Szombathelyre egyenesen lehetetlen lenne, pedig színházba járó ember vagyok.

Nagy Cili és Bezerédi Zoltán a Weöres Sándor Színház Szerelmi üzletek című előadásában         Fotó: Mészáros Zsolt

Az idei karneválszínházi előadás a Valló Péter rendezte Le Sage-darab, a Szerelmi üzletek. Az olvasópróbán az ön által játszott dúsgazdag figurával kapcsolatban is felmerültek találgatások, hogy melyik magyar közéleti szereplőnek feleltethető meg.

A színházban az a jó, hogy ez nincsen nyíltan kimondva. Ez egy közös krimi: mi tudatosan úgy tárgyalunk az élethez hasonló dolgokról, hogy a néző ráismerhessen mechanizmusokra, életformákra. A neveket nem kell kimondani, ő azt majd pontosan tudni fogja. A kádári éra már megengedőbb időszakában alakult ki az a jelenség, hogy mi már-már kimondtunk dolgokat, a néző pedig ki is mondta helyettünk. Sokszor felállva tapsoltak, jelezve, hogy jaj de jó, hogy mi már kimondjuk! Nem mondtuk ki, de ők mégis tudták. Ez a társasjáték már akkor zajlott, de most újra ez van. Tíz évvel ezelőtt kicsit vergődött a színházszakma, de olyan rossz a jelenlegi tévéműsor-struktúra, annyi az átpolitizálás, a dilettantizmus, hogy a nézők elszoktak a tévézéstől. Nincs is tévékultúra: színház- és internetkultúra lett helyette. A budapesti művészszínházak telt házakkal játszanak, mert jönnek az emberek és várják a közösen beszélt nyelvet. Az évad június végére tolódott ki, a néző falni akarja a színházat, mert valós információkat és értékeket kap az államilag diktált tévécsatornákhoz képest.

Szintén az olvasópróbán hangzott el, hogy ezt a komédiát itthon eddig kevésszer mutatták be.

A francia vígjáték nagyon nehezen honosítható meg Magyarországon, mert „agyi alapú”. Goldoni például szenvedélyes, nála a magánéleti viszonyokról van szó; Molière még elmegy, de ő érzelmes és vidékies, Le Sage pedig inkább a játékos és urbánus elme. Ez nem honos itthon, sőt a magyar ember mindig ellenségesen nézte a furfangos diákot; a nagy tudás a Kárpát-medencei emberekből valami mélységes ellenségeskedést vált ki, ezért nem tudják jóízűen nézni ezeket a darabokat. Kíváncsian várom, hogy nekünk sikerül-e feloldanunk ezt a feszültséget.

Párhuzamot vont az 1980-as évek és a jelen között. Mi, fiatalok, úton-útfélen hallunk az idősebbektől a híres kaposvári korszakról, de nem értjük, miben volt más. A rejtett szókimondásnak ekkora szerepe volt abban, hogy Kaposvár mára legendává vált?

Ma már ez múzeum! Frissek voltunk és tehetségesek. (nevet) Babarczy László, a kaposvári színház igazgatója harminc éven át szedett össze bennünket. Voltak szellemi energiák, mi pedig nyitottak voltunk és csak dolgoztunk, dolgoztunk. Legendát csinálni nem lehet, az később válik azzá; mi színházat csináltunk, jót-rosszat, de nagyobb sikereket értünk el, mint más vidéki színház. A Kaposvárra lejárás azt jelentette, hogy minden évben volt sok sikeres darabunk. Magas színvonalú társulat alakult ki, amelyben pezsgés volt és erő.

Napjainkban létezhet ilyen műhely?

Nincsenek műhelyek, direktorok vannak, akik meghívnak rendezőket. A legnagyobb baj nem is ez, hanem hogy remake-elés van. Ez azt jelenti, hogy a sikert kell adaptálni. Bemutatunk egy Indul a bakterházat egy évben nyolcszor! A rendezőket gyakran úgy szerződtetik, hogy egyszerre két helyen csinálják meg ugyanazt az előadást más szereposztással: ez nem társulathoz méltó. Ennek vannak gazdasági okai is, de szempont az is, hogy nem kell gondolkodni. Nem kell új darabokat elővenni. A legnehezebb új irodalmi műveket elővenni, kockáztatni, megfogalmazni új gondolatokat, akár klasszikusok segítségével. Legjobban a filmadaptációkat utálom: nagy siker volt filmen? Akkor mi most megcsináljuk színházban is! Egy kezemen meg tudom számolni, hogy ezekből mennyi sikerült!

Ön nemcsak színészként, hanem rendezőként is jelen van a színházi életben. Hogyan fedezte fel, hogy ez is munkál önben?

Talán túltermelési válságban voltam, de nem akartam rendező lenni, viszont Kaposvár olyan szellemi fázisban talált meg, amikor egyre nyílt ki ez az olló bennem. A főiskola arra volt elég, hogy ráébredjek, semmit nem tudok, alá kell dúcolni a tudásomat. Ezt teljesítettem, aztán egyre több mindennel telítődtem, így lecsaptam az első rendezési lehetőségre: ezután tovább nyílt az olló.

A vidéki színházban játszó színészek szoktak arról beszélni, hogy vidéken több arcukat tudják megmutatni.

Más a ritmusa vidéken a színházi életnek. Egyrészt hamarabb vagy helyi sztár, másrészt más a játszási struktúra. Rövidebb ideig játszol, előbb kicserélődnek a darabok, sűrűbben jönnek a főbb szerepek is. Pesten kevesebb a bemutató, zártak a társulatok, csak két-három évente jönnek nagyobb megmérettetések. Nem tucatszor, hanem több százszor játszol el egy szerepet: persze, ha sikered van, akkor azt tovább is átélheted, mint vidéken.

Kicsit szeretnék visszautalni a sajtóra és a több százszor előadott művek egyedi pillanataira: kritikusként sokszor problémát okoz, hogy a bemutató előtti főpróbákat láthatom, pedig akár egyetlen éjszaka alatt is sokat változik az előadás.

Ennek az az oka, hogy több helyen átvették az amerikai mintát, ahol a kritika dönti el, hogy mennyire lesz sikeres egy előadás, ezért előbb is kell írni róla. Zsámbéki Gábornak, a budapesti Katona József Színház alapítójának azt mondta egyszer egy francia színházigazgató a rendszerváltás körül, hogy most, hogy megszűnt a politikai cenzúra, jön majd a pénzügyi cenzúra, ami sokkal rosszabb lesz.

Bezerédi Zoltán a Weöres Sándor Színház Szerelmi üzletek című előadásában         Fotó: Mészáros Zsolt

A színház szuverén művészet, de nagyon költséges. Állami vagy önkormányzati pénzből kell fenntartani, mégis, lehet akár rendszerkritikus vagy kormánykritikus a hangvétele, ami aztán természetesen elvárásokhoz és konfliktushoz vezet.

Van egy elmélet, a kulturális vírus elmélete: a színház a vírus, a test az állam. Minél erősebb az állam, annál virulensebb a benne élő vírus; a vírus a test meghalásával eltűnik. A vírusnak anyagcseréje sincsen, nyeli a pénzt. Itt merül fel a kérdés, hogy a „test” szeretné-e ezt a fajta vírust, vagy megszabadul tőle. Mondok egy példát erre! Aczél György idején a tiltás-tűrés-támogatás kölcsönös társasjátékká alakult át. Aczél személyes kapcsolatokat keresett, telefonált, aztán természetesen volt olyan, amikor elküldték a francba, de jól viselte.

Sokszor találkozunk azzal a szervilisséggel is, amely azt vallja, hogy a pénzcsap szavával nem mehetnek szembe azok, akik a fizetést kapják.

A jelenlegi társadalom többsége azt vallja magáról, hogy kereszténydemokrata. A demokratizmus látszatához pedig az kell, hogy a színház ne legyen betiltva: kénytelen közlekedni ebben a csatornában, mert ha teljesen betiltja, akkor az a gyengeségét bizonyítja. Nagyon erős támadás éri mostanában Esterházy Pétert, Jancsó Miklóst és másokat. Ki van jelentve, hogy olyan „kultúra” kell, amit az egyszerű választó is megért.  Hogy ezzel most az egyszerűbb embereket vagy a kultúrát minősítik-e le, nem tudom. Mindenesetre megkérdőjelezik az elitkultúrát és népi gyökereket keresnek. Minden népi kultúrát mélységesen tisztelek, de ez nem lehet cél. Ez olyan, mintha Kodálynak és Bartóknak azt mondták volna, hogy csak gyűjtsetek, ne írjatok belőle zenét!

Már említettem, hogy a magyar ember fél a tudástól, az agyi alkotásoktól; zsigerien, évszázadokon keresztül diktálták bele, hogy ő ezt nem érti, sőt, nincs is joga hozzá, hogy értse! Elzárták a köznépet ettől. A magyar embereket meg kell győzni arról, hogy létezik egy másik kultúra. Ez a mi feladatunk, ez a nemes cél. Ezt folyton, újra és újra kell kezdeni: ez a dolgunk. Én hiszek benne.

CÍMKÉK: