Ingmar Bergman: Szenvedély / Nemzeti Színház
Kiss Csaba rendezése unalmas a Nemzetiben. Az előadás néhány perccel a kezdés után elveszti a kapcsolatot a nézőtéren ülőkkel.
Horváth Lajos Ottó, Györgyi Anna Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Egy előadás, ahol a férfiaknak a semmi ágán ül a szívük. Aztán ott vannak még az előbbieknél is magányosabb nők. Mintha mindenki visszavonhatatlanul bezárva élne a saját világába, ezért a másik által kezdeményezett közeledési kísérletek eleve kudarcra ítéltettetek. Ingmar Bergman filmjeiben, forgatókönyveiben és drámáiban általában a gyengébbik nem jut tovább az önmegismerésben, mert ők nem hazudnak (annyit) a tükörbe tekintve. Az 1969-ben, Bergman impozáns életművének második színes filmjeként forgatott Szenvedély egyik legfontosabb jellemzője, hogy kivételt képez ez utóbbi alól.
Kiss Csaba a fenti film alapját képező novella valamint a film dialógusai alapján rendezett előadást hasonló címmel a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. Sokféleképpen megírta a svéd rendező a Szenvedély történetét, a megcsalások és megcsalattatások szövevényes sztoriját, de sohasem unalmasan. (Fordító: Kúnos László.)
Adott egy értelmiségi házaspár, Elis Vergérus és Eva Vergérus, akiken elsőre nem látszik a boldogtalanság, de attól még azok. Aztán itt van Anna From, aki autóbalesetben vesztette el a férjét és a gyermekét. Andreas Winkelman ittas vezetés miatt letöltötte a börtönéveit, és most, miután a felesége elhagyta, próbálja újjáépíteni önmagát, valamint a rezonőr szerepében Johann Andersson árnyalja a képet. Őket sodorta össze a sors, no és Bergman írói keze, hogy az elhagyatott szigeten összefonódjanak az életutaik.
Tóth Auguszta, Schnell Ádám, Horváth Lajos Ottó, Györgyi Anna
A Szenvedély Bergman írásában, és filmjében is olyan, akár Henrik Ibsen A vadkacsa című tragikomédiája. Addig jó, amíg a szereplők öncsalása, élethazugsága nem kerül a napvilágra, amíg áltathatják magukat azzal, hogy minden rendben van. Ha viszont lelepleződnek, azaz megsérül a személyiségük féltve őrzött burka, összeomlik az addig biztosnak hitt világuk.
Kiss Csaba rendezése azonban unalmas a Nemzeti Színházban. Az előadás ugyanis néhány perccel a kezdés után elveszti a kapcsolatot a nézőtéren ülőkkel, és később sem sikerül a rehabilitáció. A mindennapi beszéd lüktetését visszaadó dialógusok, és az ebből kibontakozó, megrendítőnek szánt monológok nem világítják meg a legféltettebb titkokat, és az emberi psziché sem lesz meztelen, inkább továbbra is eltakar, így elmaradnak a kitárulkozások és a figurák könyörtelen, illúziótlan önmagukra ismerése.
Györgyi Anna
Holott Berzsenyi Krisztina látványtervező tehetséggel variálja a magány és a hidegség stációit. A nézőkkel szemközti falon hiperrealista, hatalmasra nagyított fotók, amelyek hol a szigetet, hol emberi testrészeket ábrázolnak szexuális aktus közben. A szobabelsőkben látszólag minden otthonos, ám az ágyon látszik, hogy kizárólag egy ember alszik benne, a formatervezett asztal és körülötte a székek éppen a meghittség hiányáról árulkodnak. Még Andreas Winkelman biciklije is belefér a stilizált díszletbe, amelyen tulajdonosa magától értődő természetességgel kerekezik a térben.
Vélhetően nem járunk túl messze az igazságtól, ha az egyértelmű kudarc okát abban látjuk, hogy a rendező mindenáron reális szituációba kívánja helyezni a színészeit. Öt fejgép, és fénysugarak nyalábjaiban öt színész valamint a köznapiságában is költői szöveg: ennyi kellene és működne a dolog, talán. Ennek hiányában vontatott százharminc percet töltünk jóval többre érdemes művészek (Györgyi Anna, Horváth Lajos Ottó, Schnell Ádám, Szarvas József és Tóth Auguszta) társaságában.
