Inganga: Törőcsik Mari
Weöres Sándor: Szent György és a Sárkány – Katona József Színház, 2001
Törőcsik Mari és Nagy Ervin Weöres Sándor: Szent György és a Sárkány Katona József Színház, 2001 Fotó: Koncz Zsuzsa
Kétkerekű kordén gurítják be a manézsba, s az elaggott, törékeny, madárcsontú anyóka – Silene város anyakirálynéjának színes gönceibe burkolózva – kérlelő-követelődző-felcsattanó hangon azonmód parancsokat kezd osztogatni. Az ellen a kapuknál, a barbár rómaiak éppen lerohanják Silenét, a gonddal, vérrel, verítékkel egykor fölépített nemes város ebek harmincadján, Cannidas király, Inganga ügyefogyott, gügye fiacskája bort nyakal, a vízisárkánynak szánt szüzet hajkurássza vagy a pórnéppel hadakozik éppen.
A királyi kordé szemmagasságból nézve az elfuserált államügyeknél előrébb való a meggyötört test kényelme, a szüntelenül félrecsúszó, lábpihentető vánkos, amit az ügyetlen, léha Barbara nem képes rendesen megigazítani, meg a hasogató köszvény, amitől ma erősebben sajognak az elsatnyult csontok, mint más napokon.
A Katona József Színház Szent György-fantáziájában Törőcsik Mari bibliai ősanya-figurát mintáz Weöres Sándor remekmívű anyakirálynéjából, mi meg ott lenn a nézőtéren, illetve a színpad körül üldögélve eltöprenghetünk, hogyan lényegül át egy aprócska, megtörtnek látszó test az elpusztíthatatlan életerő hordozójává, „A színek fémessé szépülnek, szavakból paloták épülnek”, mondja a szerző a színházról, s már csak arra kéne választ találni, hogyan is épülnek föl ama bizonyos katedrálisok Törőcsik Ingangája ajkán.
Weöres anyakirálynője roppant költői erudícióval és műgonddal megformált, igen sokrétegű, polifon nőalak: a termékenység, az élet, s a szüntelen újjászületés törékeny nagyasszonya. Törőcsik Ingangája rozzant dédmama és vajákos matróna, aki utolsó leheletéig őrzi hatalmát, s manipulálni akarja környezetét. Méhkirálynő, az apró sejtekből felépített-összerakott kaptár létrehozója és fejedelme. Királyi stallumot visel, de hétköznapi énje, biológiai léte fölébe kerekedik a társadalmi rangnak.
Törőcsik a weöresi figura lényegét ragadja meg, mikor felmutatja a halál közelében lubickoló, kortalan, bölcs asszony ironikusan sóvár érzékiségét. Ingangája játékos szellem: utolsó percéig játszik, s a síron túlról is képes megtréfálni környezetét; azt, hogy szenved, inkább csak sejtjük, mint tudjuk. Kikacagja gyarlóságait, finom kis asszonyi, anyai és uralkodói praktikáit, az elsatnyult madártest esendőségét és a lopakodó halált. Pusztulásában is dörzsölt manipulátor: finom, apró szurkálások a lányok – a „libák” – felé, vehemens féltékenységi futamok szenilis zsörtölődésnek álcázva, a test kínjai és megőrzött, töredékes gyönyöre az emlékezésben és az érintésekben; a tapintás élvezete, ahogy kócos férfifürtök között matathat, a hideglelős didergés csillapítása parázzsal telt tálkából csent meleggel – „élednek zsábás, pókos ujjaim” –, a pipafüst fanyar íze a szájban és az éjszaka borzongató hűvöse a felhevült bőrön.
Van egy jelenet, amelyben Törőcsik magasra függesztett hintácskában imbolyog, és síron túli, elhalóan elvékonyult hangon beszél környezetéhez. ha lehet, még a szokásosnál is jobban összekuporodik: maga alá húzza tagjait, mint egy tört szárnyú madár. Szinte már nincs is teste, csak a hangja él, de az vidorul eleven. Mikor lefektetik, úgy hever az összelapátolt, kék homokdombon, mint összegyűrt rongycsomó. Máskor furmányos öregasszony, népmesei hős, mindannyiunk dédmamája, aki hihetetlen történeteket regél a múltból. Meséket sustorog szerelmetes dédunokájának, Laurónak, meg a csacska libafalkának, miközben távolról szemléli önmagát, azt, aki egykor volt, s aki mára gyerekké fogyatkozott.
De a tört testben ép lélek lakozik: Törőcsik Ingangája megőrizte derűjét, benső tartását, vehemens érzékiségét és humorát. Pehelysúlyú, ölbe kapható kölyökkópé. Vásott gyerekként csimpaszkodik Lauróba, máskor pöfékelő törzsfőnöknő, vagy rebbenő tekintetű kendős nénike Huszárik Zoltán Szindbádjának búcsújáró szentjei közül. Öniróniába burkolt sóvárgással éli újra az egykori pompás és gazdag élet emlékképeit, a perzselő szerelmeket, a szexus kalandjait. Szereti magához közel tudni és megérinteni a fiatal testeket. Végsőkig ki akarja élvezni az élet maradék érzéki adományait, valahogy úgy, ahogy azt Petri György egyik utolsó versében megírta: „ajándék minden reggel, délelőtt, / kiélvezem a maradék időt, / mint ínyenc a húsos cubákokat / – csontig lerágom végnapjaimat” (Búcsúzás).
A száz viharos évből szikár életbölcselet párolódott: Törőcsik Ingangája pontosan tudja, hogy az élet nevű valamit, még ha királyi is, nem kell olyan halálosan komolyan venni. Komótosan sercint cseréppipája mellől, és tárgyilagosan kommentál: szikár, érzelemmentes, kijelentő mondatokban beszél szenvedésekről, a test gyönyöréről, a homokon várost építő szenvedélyről. Második felvonásbeli monológja megrendítő: nem a test romlása, elhasználódása és megfogyatkozása az igazi veszteség számára, hanem az egykori nemes eszmények, a küzdelmes, teremtő évek, a cselekvő élet gyümölcseinek semmibe hullása. A pokol külső és benső köreinek megtapasztalása, amelyekről beszélni sem akar. Annak a tudása, hogy amit tett, az már az új világban fabatkát sem ér.
„Ne kapkodj, kisfiam, jól célzok, melléd köpök, ne félj” Pelsőczy Réka, Törőcsik Mari és Ónodi Eszter Fotó: Katona József Színház
Az érzéki vágyak emléke és a frivol, nyers szabadszájúság élteti Törőcsik Ingangáját. Becéző szavai gúnyosan, fájdalmasan csattannak. Öniróniája részvéttel teli és esendő. Kiszolgáltatottságában is tekintélyt parancsoló: hol hamuszín arcú vénasszony, hol kipirultan dévaj, rajongó nő. A cseréppipa füstjébe burkolódzó ádáz figyelem, a szétzüllött udvar szeszélyes, türelmetlen, öreges egzecíroztatása, a haláltudat és az életbölcselet egyidejűleg rajzolják ki előttünk Törőcsik bravúrosan megformált királynőjének arcélét, aki egyedül szívja az egész „silenei gyehennát”.
Az öregség második gyerekség: angyalian kópés öröm villog az egykori vaskezű királyasszony tigrisszemei mögül.
Ez a villódzó, archetipikus nőalak, Törőcsik százéves királynője attól lesz olyan titokzatos, hogy megformálója látszólag nem csinál semmit.
Egyszerűen csak jelen van.
Szöszmötöl, fészkelődik, pöfékel, csettint, kaján mosoly dereng a szája szögletében, összeszűkült szemmel hunyorog. Néha meg az ószövetségi ősanyák reszelős szarkazmusába ojtott kislányos bakfishangján elejt egy keresetlenül frivol mondatot: „Ne kapkodj, kisfiam, jól célzok, melléd köpök, ne félj” – Weöres drámai poézise gyöngyözve zubog Törőcsik ajkán.
Szikáran kattogó tőmondatok és zsongító tirádák, ringatón előzsolozmázott titkok és rituális töredékek, érzelemmentes tónus meg játékosan bujkáló, szenvtelen irónia, a dolgok kimondása, minden fakszni nélküli megnevezése: Törőcsik Mari az úgynevezett eszköztelen színjátszás magasiskoláját mutatja be előttünk.
Akárcsak tíz éve, egy másik ősanya-szerepben, a szolnoki Szigligeti Színházban, a Száz év magány Ursulájaként.
A jeges konszolidáció évtizedében Weöres megírta e pompás nőalakban az összes pusztuló és elpusztított eszményt.
Törőcsik most azt is eljátssza – csillogó alakítása átlibben évadokon, rezsimeken, gödrökön –, milyen az, mikor már majdnem minden elveszett.
(2002)
(Részlet Kovács Dezső: Bohóc a manézsban című kötetéből. Tandem Grafikai Stúdió, 2008.)
Weöres Sándor: Szent György és a Sárkány. Katona József Színház. Bemutató: 2001. november 3. Rendező: Zsámbéki Gábor. Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Szakács Györgyi. Zene: Jeney Zoltán. Koreográfus: Horváth Csaba. Dramaturg: Fodor Géza, Ungár Juli
