Horváth János Antal: Kicsi / Manna Produkció – Magvető Café
Vajon hány síkon létezhet a szerelem? És hogyan tudjuk megtanulni jól szeretni egymást? Mindig van egy pont, ahol elkezdődik. Ahol felismerünk valamit a másikban. Valami olyasmit, ami azt súgja, rokonlélekre találtunk. A szerelem felismerése néha olyan, mint egy bolygóütközés, vagy súrlódás: mert két élet keringési pályája valahol keresztezi egymást. Nem tudni mikor, hogyan és miért. De lehet-e minden ilyen találkozást szerelemnek nevezni?
Gémes Antos és Hartai Petra – Fotók: Kállai-Tóth Anett
Fel tudjuk-e ismerni a határokat ahhoz, hogy egy érzéshez való ragaszkodással ne tegyük tönkre egymás életét? Mert az ilyen találkozások, kapcsolatok sohasem fájdalommentesek, sokszor darabokra zúzzák az embert, és arra kényszerítik, hogy újrafogalmazza önmagát. Hol kell hát meghúzni azt a bizonyos határt? Horváth János Antal Kicsi című darabjában egy tanár és egy diáklány kapcsolatának tükrében boncolgatja ezeket a kérdéseket és a néző elgondolkodik: lehet, hogy több köze van a történethez, mint azt eleinte gondolta volna.
A Magvető Café különleges teret ad az előadásnak. Mindenhová ki tudják terjeszteni játékteret: a nézőtér, a bárpult, és még a bejárati ajtó is bevonódik a fiktív térbe, aminek a könyvespolcok miliője sajátos alaphangulatot ad.
Adott a két szereplő, Bálint és Laura. Tanár és tanítvány. Férfi és nő, akiknek egyszer csak szükségük lesz egymásra. Az egyiket a meg nem értettség, magára hagyottság, a másikat mindennek emléke és egyfajta belső elmagányosodás vonzza a másikhoz – a figyelem és a törődés iránti vágy. Egy külső szemlélő talán csak annyit lát, hogy valami „társadalmi illetlenség”, valami érthetetlen és megvetendő dolog történik. Generációs korkülönbség, szeretői viszony – ezzel a témával az író-rendező egyértelműen borotvaélen táncol, és egy tabuként kezelt árnyalatát mutatja be annak, mi „korunk elképzelése a szerelemről” – amint az a darabban is elhangzik. Az előadás emellett arra is rávilágít, hogy az ilyen személyes krízisbe forduló viszonyok nem feltétlenül mindig csak élvhajhászásból vagy érdekből jönnek létre, és hogy a rendes emberek is olykor hoznak hibás döntéseket.
A szerelem néha olyan, mint a bolygóütközés
Laura szerepében Hartai Petrát láthatjuk, aki elsőre teljesen hétköznapi, semmiben sem különösen tehetséges egyetemista lányként sétál be a színpadra. Lezser stílusa és laza mozgása arról árulkodik, hogy különösebben semmi nem érdekli, csak úgy sodródik az árral. A darab kezdetén egy dolgozat kapcsán keresi fel Markó tanár urat az irodájában, aki nem sok reményt fűz ahhoz, hogy a lány venni fogja az akadályokat az egyetemen. Ezen a ponton azonban váratlan reakcióval találkozik. Laura pánikba esik, teljesen elveszettnek érzi magát és minden aggodalmát Markó tanár úrra zúdítja. Nem bukhat meg! Mit szólnának otthon a szülei, akik nem hisznek benne, mert ostobának tartják? Nem vallhat kudarcot. És egyébként is, ő elszánta magát, hogy bármi áron meg akarja érteni azt a rengeteg magasröptű gondolatot, és a kacifántos szavakat, amiket Bálint használ az órán.
Laura tele van küzdeni akarással. Rajong Schopenhauerért, Shakespeare-ért… na és az unikornisokért. Diplomát akar szerezni, mert tudja, hogy az kell; manapság attól lesz az ember valaki, igaz? Markó tanár úr rávilágít, hogy a szülői elvárások mennyire manipulálják a lány gondolkodását. Ő jól ismeri ezt a helyzetet, hiszen neki pontosan ugyanezeket kellett átélnie. Tudja, milyen, mikor az ember butának és mindenkinél jelentéktelenebbnek érzi magát. Hogy milyen érzés elveszettnek lenni ebben a torz értékekkel teli világban. A lány egyszerű, nyílt őszintesége szokatlannak hat számára az egyetem formális, hamis udvariaskodásokkal teli közegében, és arra indítja, hogy valamilyen módon segíteni próbáljon neki.
Horváth János Antal
Bálintot Gémes Antos rendkívül empatikus, gondoskodó figuraként formálja meg. Nem csupán tanárként, hanem emberként is kötelességének érzi, hogy támogassa Laurát. Aztán elkövet egy végzetes hibát. Családos, házas emberként teret ad a lány iránt érzett vonzalmának, amit nyilvánvalóan nem lenne szabad. Már nem tudja kontroll alatt tartani az érzelmeit, egyre jobban közeledik Laurához, aki mindezt viszonozza és szívesen fogadja. Tanúi vagyunk, hogyan alakul ki a két szereplő között az egyre bensőségesebb viszony. A jelenetek lassan, epizódszerűen tárják a nézők elé a kapcsolat alakulását, kritikusabb állomásait: egyszer csak azt vesszük észre, hogy már tegeződnek, és beszélgetéseikből az is kiderül, épp hányadán állnak egymással. Szerelmi enyelgésről persze szó sem lehet, mindent a legszigorúbb titokban kell tartani; vagyis kellene. Mindenesetre az állandó titkolózás miatt a kapcsolat korántsem felhőtlen: Hartai Petra és Gémes Antos mindvégig erősen egymásra hangolódva láttatják az esetlen helyzetekből fakadó állandó feszültséget és a folytonos zavart. De persze, ahogy az lenni szokott, minden titokra fény derül egyszer. Csak az nem mindegy, hogy hogyan. Egy ilyen témájú előadásnál napjainkban egyáltalán nem meglepő, hogy felbukkan a „metoo” jelenség, és a kérdésfelvetés: vajon mennyire jogos a vádaskodás, illetve ki miért és mennyiben tekinthető bűnösnek vagy áldozatnak egy adott ügyben.
Ők maguk is kimondják, hogy kettejük kapcsolata mindkét félben fájdalmat szül. Egy apakomplexus és egy hamarosan bekövetkezendő kapuzárási pánik okozta szenvedélynek váltak rabjaivá. Igen, a szerelem néha olyan, mint egy bolygóütközés. Egy pillanatra érintkezünk a másikkal, aztán megyünk tovább az úton… Mintha mi sem történt volna.
