Tennessee Williams: Macska a forró bádogtetőn / Kecskeméti Katona József Színház / POSZT – a legjobb előadás
Zsótér Sándor nem az Elia Kazan kérésére készített, elédesített, második változatú harmadik felvonást vitte színre, hanem a jóval nagyobb erejű első befejezést választotta.
Trokán Nóra, Kertész Kata
A kamaraszínház játékterének egy részét földig érő, puha függöny határolja. Színe leginkább a szárított narancsvirágra emlékeztet. Ebbe a muszlinok által határolt, barackszínű ködbe lép be Trokán Nóra, mint Maggie, a maga villogó, szurokfekete fényességével. Jön balról, az erkélyajtón át, és azt mondja, angolul, mintha iskolai bemutatón mondaná be a mű címét: Cat on a Hot Tin Roof. Aztán belekezd a nyitómonológba. Elháríthatatlan, finom erővel veszi fel a kapcsolatot a közönséggel. Úgy tűnik, mintha már rég beszélgetnénk egy kibontásra váró problémáról, mondjuk, hogy milyen is macskamódra élni a hőségtől izzó tetőn. Ezt morzsolgatja mostanában, ezt mormogja most is: igen, a macska vagyok. S míg a fürdőszobában zuhanyozó férje unottan válaszolgat, ő bőbeszédűen lefesti neki a nagyapa, Big Daddy születésnapjára összegyűlt, kint zajongó, rémes családot.
Fura, színes keveréknyelven beszél a darab. Ambrus Mária, a díszlettervező, és Zsótér Sándor rendező együtt tették játszhatóvá a hatvan évvel ezelőtt született angol szöveget, három réteget engedélyezve a megszólalásnak: vannak „műfordított”, friss dialógusok, vannak bámészkodó derűvel körberajzolt, tükörfordított ember- és ételnevek, és lefordítatlanul hagyott bója-főnevek és megszólítások az eredeti textusból. Az amerikai klinikát helyettesítő „János kórház” elnevezés egyszerre kelt mosolygást és szorongó otthonosságot. Így aztán mindvégig egyszerre vagyunk a Mississippi-delta egyik nagyültetvényesének házában, és egy Kecskemét környéki luxustanya üvegfalai között. A közönség egy része érezhetően nem tudja, mire jött be. Harsányan örül minden gorombább szónak, viháncol minden esendőségen, míg egyszer csak a darab elkezdi a föld felé nyomni a nézőket. Mire két vállra fektetve elernyednek, rég bévül kerültek a történésekbe, s a gyapotmezők pora az aranyhomokkal keveredve kavarog fölöttük.
Szemenyei János, Trokán Nóra
Maggie férje, Brick (Szemenyei János), a valahai sztárfutballista, mióta barátja, Skippers öngyilkos lett, abbahagyta a sportközvetítői munkát is, és csak az ivásban talál némi megnyugvást. A szegénysorból kievickélt Maggie kétségbeesetten kötődik Brickhez, s talán a várható örökség reményétől is hajtva próbálna tőle gyereket foganni, de a még mindig mutatós férfi rendre megtagadja férji kötelességeit. Big Daddy (Nagy Viktor), a szuperültetvényes nagyapa és felesége Big Mama (Csombor Teréz) szeretett kisebbik fiúkra, Brickre hagynának mindent, ha az nem csúszna egyre lejjebb és lejjebb, s főképp, ha volna gyereke. Gooper, a nyolc évvel idősebb báty, és termékeny felesége, a hatodik gyermekükkel várandós Mae (Bognár Gyöngyvér) tettre készen, kidolgozott tervekkel várják a történéseket.
Mert Big Daddynek ugyan beadtak egy álhírt, miszerint szó nincs itt semmiféle vastagbélrákról, egyszerű görcsök kínozzák csak őt, s ezt így hiszi Big Mama is, a családfő közeli vége a család többi tagja számára többé már nem sejtés, de leletekkel igazolt bizonyosság. A tűzijátékos családi ünnep végére Big Daddy Brick odavetett szavából megtudja, hogy meg fog halni, s később Big Mama is szembesül az igazsággal. Valaki hazudott! – mondja az asszony összetörve, egy olyan történet végén, melyben eleitől fogva mindenki hazudik, és Brick efölötti undora és hárítása gyötri a hátrálni mégsem tudó Maggie-t. Maggie a zokogások csitultával azt közli anyósával, hogy gyereket vár. Hazudik. S ez az álhír reményként terjed majd tovább, Big Mama tolmácsolja majd az ekkorra már szörnyű fájdalmakkal kínlódó férjének, aki végre végrendelkezni fog. Brick pedig, mert Maggie elpakolja előle az italosüvegeket, odakényszerül a lepedő nélküli, kemény rétegelt lemezből készült, szobortalapzat-szerű ágyra, a kék meg piros írásos hímzésű párnák közé, s kínjában minden bizonnyal megtermékenyíti feleségét, hisz annak orvosilag igazolt peteérése van éppen.
Ebből is látható, hogy Zsótér Sándor nem az Elia Kazan kérésére készített, elédesített, második változatú harmadik felvonást vitte színre, hanem a jóval nagyobb erejű első befejezést választotta. Ebben a darabban a színészi erőkkel való hagyományos gazdálkodás minden szabályát megszegi és áthágja az író. Az egyenetlen szerkezet ellenére, és a remek dramaturgiai munkának köszönhetően (dramaturg: Ungár Júlia), mégis tökéletesen áll a lábán a dráma. Kevés olyan előadás fut mostanában, amelynek szereplőgárdájáról ilyen mértékben sütne, hogy mennyire hisznek egymásban és a mondandójuk igazságában.
Trokán Nóra az alap. A kecsesség és a kétségbeesett kapaszkodás, az eltiportság és a perdöntő vegetatív erő egyszerre található meg az alakításában. Szemenyei János Brickje az első felvonásban még mintha a vártnál kisebb súllyal nyomná a földet. De azért éppen megvan minden, ami kell, kiváló ritmusban. A második felvonásban aztán remekel. Itt kicsit beleírtak a nagy vallomásos tirádába, de ez a felszínre hozott tudatalatti teljességgel helyénvaló itt, hisz az önmaguknak ellentmondó, rikoltozó mondatok bizonyítják, hogy igen, igen, minden úgy van, ahogyan azt sejtjük, kár eltagadni. Az író által megkövetelt végső bizonytalanság azonban mégsem szűnik, mi több, a nézőben is zárványozódik.
Jelenet az előadásból
Nagy Viktor Big Daddy alakítása reveláció. Jó volt ő már főiskolásként is, és látszott az már akár csak a Patkányok 1997-es Vas utcai bemutatója során is, hogy mennyire érti és érzi, amit Zsótér Sándor kíván tőle. Ám el kellett telnie egy kis időnek, meg kellett változnia egy testnek, ki kellett alakulnia egy hangnak, hogy most, pályája jelentős pontjára érve, készen álljon előttünk egy rendkívül fontos, nagy tehetségű magyar színész. Úgy visz magával, mint a förgeteg, s úgy áll le, hogy orra bukunk a fékezéstől. S mikor a néző megpróbálja rajtakapni az aktort, hogy vajon most mit fog csinálni a nagy pillanatban fölemelt, de abban a pozícióban ott nem hagyható kezével, akkor egyszerűen megolvad a keze, s újból az arcára kell figyelni.
Szokolai Péter a sokgyerekes, buzgó, de üres tekintetű ügyvéd, Bognár Gyöngyvér pedig az ő sutyorgó felesége. Szokolai Gooperének mértékletessége, száraz papírszerűsége ijesztő, Bognár Gyöngyvér pedig azt a nőrokont formázza nagy élvezettel, akitől még álmunkban is kirázna a hideg. Kertész Katát két szerepben is láthatjuk. Ő a család nagyobb ünnepeire elvárt, kongó lelkű lelkipásztor, s nem okoz problémát, inkább csak játékos billegést eredményez férfiként való elfogadása. (De „szerzetes”-nek való szólítása épp oly nehézkes, mint a Bányay Geyza fordításában még nyakatlan gnómoknak nevezett, itt nó-nyak-szörnyeknek titulált – az eredetiben: no neck monsters – kicsik elnevezése.) Kertész Kata másik szerepe a szörnyeteg kislány-unoka démoni megformálására ad lehetőséget. A halál didergető leheletét leginkább ő hozza be a színpadra, minden esetben nagyszerűen. A család orvosát játszó Kovács Gyula fáradtságtól tompa, fásult szakembert mutat meg.
Ambrus Mária terében Benedek Mari ruhái gazdagsággal nem gyógyítható, kínzó vidékiséget mutatnak, pár évtizedet talán visszalépve a jelentől. A játéktér jobb oldali falán, fönt, a magasban, van egy rettenetes, subaszőnyeg-technikával megalkotott falióra, egyszerre idézve Meret Oppenheim szőrös csészéjét és Dali megfolyt óralapját, riadalmat és nyelési zavarokat keltve a szemlélőben, alighanem Big Mama ízlését reprezentálva.
Fotók: Walter Péter
Big Mama szerepében Csombor Teréz az est egyik csodája. Kövérke termetével bekocog a térbe, ágál, hangoskodik, káricsál, csattog és trilláz, bábjátékos módjára tartva maga előtt a figurát. Zsótér, a rendező, azt is megengedi neki, hogy mint annak idején Győrött, és még most is, Kecskemét lakosai örömére, szubrettként dalolásszon-kacarásszon egy kicsit, mutatva, hogy nem ment el az ő esze, énekelni is tudó, edzett színész ő, bízzanak benne. Ez a közjátékocska meg kell, hogy nyugtassa a nézőt, és ami fontosabb, a színészt is. Mert ez csak a beetetés. Csombor Teréz Big mamája ugyanis, akinek – míg magánál van – megcsodálhatjuk szeretett fiához való szép odahajlását, mikor már nem győz ellenállni a világ gonoszságának – egyszerűen legurul a pokolba. Félelmetes a színész átváltozása. Még a Tennessee Williams által megadott instrukciót is teljesíti: „Már nem kövér.” Amerikából átszalajtva, benne van Dél-Magyarország összes párnás kezű vidéki nagyasszonyának ereje, mikor Maggie-re rákiált: „Nem vagy a vérem!” Szeme könnyes, teste megfeszül, kis tyúkesze riadtan zakatol, s már nincs bábjáték, nincs semmi áttétel, az élet remeg odafönt, a maga irtózatos mivoltában. A honosítás megtörtént. Hazaértünk.
A végkifejlet után szinte megkönnyebbülést hoz, amikor a tompuló fényben az eredeti ültetvény két hajdani gazdája, a játék során többször emlegetett férfi-pár két tagja, házi szellemként megjelenik. Elfordítják Brick és Maggie közös ágyát, s leülnek rá, kétoldalt. Néznek bennünket, csöndesen. Mi is „csak úgy magunk elé nézünk”.
